Parlando: 1979/12, 15-26 p.

Miért kiváló?

Néhány gondolat Máthé Miklósné, (Klári néni) óráinak hallgatása nyomán

Izgalmas dolog egy kiváló tanár műhelymunkájába bepillantani. Évek óta külföldről és az ország legkülönbözőbb városaiból sokan szeretnék Máthé Miklósné, Klári néni főiskolai tanár óráinak hallgatása közben megfigyelni, ellesni a munkája hátterében meghúzódó módszertani elveket. Remélik, hogy a vibráló jelenségek sokaságában rövid idő alatt felismerhetik, mi az a fő hatóerő, amelynek eredményeit köszönheti. A látogató virtuózan aktuális mondatokat hall, és egy jókedvű feszültséggel teli légkör részese. Ha rendszeresen hallgatja az órákat, azt is tapasztalja, hogy a hatóerő, az aktivitás nem lankad, hanem állandóan, számtalan oldalról megközelítve, mintegy szerteágazó hajszálerekkel fonja körül a mindig élő témát, a zenélést.

És a gyerek „jelen van”, a gyerek figyel, és az utakat szinte észrevétlenül bejárva egyszer csak - történetesen éppen a vizsgán vagy a pódiumon - célba ér. Elbírja a reflektorfényt, és erőlködés nélkül, magától értetődően oldja meg a reá váró feladatot.

Hogyan jut el ide ez a tanítás?

Köztudott, hogy eredményt csak tökéletesen tisztázott alapelvekkel lehet elérni. A tanítás metodikai alapelveinek tisztázása azonban önmagában még nem hozza meg a kívánt eredményt. Ha valaki rendelkezik azzal a képességgel, hogy mindent a lehető legegyszerűbben tud megmagyarázni, a célhoz vezető útnak még csak a felét tette meg. A tanítás kiváló eredménye a pillanat adta intuíció és a magas fokú tudatos munka boszorkánykonyhájában születik, és e folyamatot a zongoránál ülő gyerek zenei ténykedése tartja állandó mozgásban. Klári néni óráin az elhangzó mondatok kristálytiszta fogalmai egyszerűen és lényegre törően érvényesek az éppen adott megnyilvánulásra. A zenei - és az abból következő technikai - feladatokat közel tudja hozni a gyermekhez. Hasonlatai képszerűek, a gyermek életének már megélt élményeit rezonáltatják, és ezáltal a friss, új feladatok élő talajba kerülnek. A könnyedén érthető nyelv nevettet, felold, személyes élménnyé válik, és ezen keresztül koncentrálódik.

Elérkeztünk tanításának egyik kulcsmódszeréhez.

Pszichológiai tény, hogy a dolgok felfogásához, érzékeléséhez olyan intenzív belső figyelmet kell létrehozni a növendékben, melyben képes a hallottak befogadására. A belső figyelem váltja ki az aktív reagálni tudást. „A figyelem előfeltétele mindennek.” „A figyelem = aktivizáció” - tanítja a pszichológia.

Az egyes hang képzésétől a forma megteremtéséig minden művészi megnyilvánulás a belső felkészültségnek, az erőkoncentráltságnak és ezek mobilizálni tudásának egyenes függvénye.

Ebből az alapelvből következik, hogy a tanári munka akkor eredményes, ha emberi, zenei és fizikai szempontból egyaránt felkészíti a növendéket a cél elérésére. Klári néni felkelti a gyerekben azt az igényességet, melynek birtokában fokozatosan felismeri tennivalóit. A zenei tehetség veleszületett adottság, de a növendék a tanárral végzett közös munka során tanulja meg, miként fejlessze tovább képességeit.

Klári néni emberi, zenei, szellemi és fizikai oldalról közelíti meg ezt a célt.

Kapcsolata növendékeivel baráti, alapja a gyerek tehetségébe és fejlődésébe vetett hit. Módszerének sokrétűsége lehetővé teszi, hogy a tanítvány fejlődésének legapróbb lépését is saját munkája eredményének érezze, és önmaga erejében, tehetségében megbizonyosodva szinte izgatottan várja a nehezebb feladatot.

„A nagy feladat: az ösztönösség és tudatosság teljes egységének elérése.”

Tanítása tartalom-centrikus. Kulcsreceptje a „mit, miért, hogyan” tisztázása. Az élményszerűen kapott művet (a sorrend nagyon fontos!) előbb analizálja és a legmagasabb szinten tudatosítja, majd a tudat kontrollját a belső szuverén szabadság és a fantázia lazítja újra élményszerűvé.

A már élménnyé tett zenét - a belső hallás megfoghatatlan megérzését - a fizikai megérzésen keresztül szólaltatja meg, amely nem más, mint a hangszerrel való kapcsolat. „Először tudni kell, mit akarunk játszani, és azt kell megtanítani játszóapparátusunknak.”

A pszichológia másik tanítása szerint „az érzékelés alapfeltétele a mozgás”. A látás, hallás, tapintás és a többi érzékelés a legszorosabban összefügg a mozgással. Az érzékelést azonban nem lehet egykönnyen megtanítani: fel kell fedeztetni. Tudjuk és látjuk ugyan, hogy mit csinálunk, véghezvisszük a mozgást, de a belső történést csak hosszas és állandó megfigyeléssel, beleérzéssel tudjuk nyomon követni és rögzíteni. Hangszerjátéknál ki kell alakítanunk azt a reflexsort, amely a belső hallással hallott hangot a mozgások révén maradéktalanul meg tudja szólaltatni a hangszeren. A zenei folyamatot a reálisan létrejött, hangzó hang élményének kell éltetnie.

„Fiziológiailag lazítani, pszichikailag koncentrálni.”

Mik e hallatlanul magasrendű igény eszközei?

Óráit hallgatva észrevehetjük, hogy a gyerek nem egyedül oldja meg ezt a feladatot, Klári néni ugyanis nem passzív hallgató. A zongoránál ülő gyerekkel végigéli, végigmozogja, lélegzi a zene dinamikus folyamatát.

Miért segít ez? Újra a lélektan ad választ. A látott mozgás mozgást indukál. A zene maga is mozgás, a megszólaltatás is mozgásokon keresztül történik. Így a mozgás nem öncélú, hanem a megszülető hang adekvát szolgálója, létrehozója. Klári néni el tudja érni, hogy a gyerek a lehető legkisebb fizikai igénybevétellel hozza létre a hangot. Hogyan? Úgy, hogy rendkívül sok oldalró1közelít a zenéhez.

Tartalom-centrikus szemléletéből következik, hogy mindenekelőtt tisztázza a zenei karaktert.

„Még az etűdből is - a formai-harmóniai építkezés tisztázásán keresztül, - piszkáld ki a zenét!”

Egyik állandó vezérelve, hogy felfedeztesse a metrumot, a zene belső lüktetését, és az játék közben állandóan élő maradjon.

Időt kell adni mindennek. Időt a kezdésnek, időt a megérkezésnek. A hosszú hangok „időtartamai” is lélegezzenek, vigyék tovább a zenei folyamatot. Ez idő-érzékelésünk egyik alapkategóriája. Csak a belső felkészültséggel alátámasztott figyelmi állapot az egyedüli lehetséges módja, hogy a zene alaplüktetése elhelyezkedjék az időben. A gyerekek pedig, akikkel együtt dolgozik, évek munkája nyomán már sejtjeikben érzik azt az állapotot, amikor az idő telik meg zenei lélegzéssel. Nem az akarás teremti meg a zenét a maga túlfűtött eszközeivel, hanem a lélegzés és szívverés automatikus ritmusa. A lélegzés egybeesik a fizikai mozgás elindulásával, és a mozgás ott fejeződik be, ahol a zenei gondolat. Ennyi idő alatt kell megjárni az utat.

Miért fordul elő mégis oly gyakran, hogy ezt a legegyszerűbbnek tűnő, állandóan jelenlevő valóságot nem tudjuk a maga folyamatosságában megtölteni zenével? Talán azért, mert eszköztárunk nem vált automatikussá, és a kivitelezés nehézségei elterelik figyelmünket a mű legfontosabb tartópilléreiről.

A két kéz összmunkájában különös módon többet foglalkozik a bal javításával. Hallásunk figyelme felsőszólam-centrikus. A jobb kezet mindig jobb kézzel javítjuk. Pedig a bal kéz a dirigens: ha jól játssza a mérőütés-szerű hosszú értékeket, könnyen fölé helyezkedik a dallam. Bécsi klasszikus zenében, etűdökben különös gonddal·dolgozza ki azt, hogy a harmóniai összefüggések funkcionális tagolása rendet teremtsen a zenei anyagban, folyamatossá tegye önmagát, és azt, amit kísér.

„Attól lesz gyors, ha minden hang a helyén van.

Ha így játszod ki a tizenhatodokat, olyan lesz, mint a fasírthús. Minden hangod elől van: vannak közkatonák is!

Mindent túl nagy apparátussal csinálsz.

Leggierónál táncoljanak a billentyűk is az ujjaid alatt. Nagy a crescendo, attól nehézkes.

Plasztikusan, nem erőszakosan.

Nagy gőzzel játszol, rátramplizol.

Nem hajlékony, mert hirtelen erősítesz…

Figyeld meg, hol veszel nagyobb, hol kisebb levegőt! Nagy vonalakat kérek.

Elég, ha te tudod, de ne magyarázz.

Az ujjrend arra való, hogy ne fogyjon el az ujjad.”

Talán jelentéktelennek tűnő mondatok ezek, de éppen egyszerűségük álarca a kelepce. Mosolygunk rajtuk, tehát feloldódunk a cselekvés és akarás görcséből; és felvillan az egyszerű megoldás. Csak egy kicsit kell utánagondolni, mit is jelentenek.

Technikai utasításai is egyszerűeknek tűnnek. A legalapvetőbb technikai feladat a mozgás folyamatossága. De milyen nehéz ez! A feladat ugyanis kettős: tudni kell a szöveget és meg kell találni a hang helyét a hangszeren. Kellő gyakorlás nélkül nem tudjuk, „mi következik”. A bizonytalanság félelmet vált ki, a félelem gátol. A szellemi passzivitás, a lassú reflexek, az át nem gondolt zenei építkezés akadályozzák, hogy a kezek térben és időben koordinálódjanak.

Csak egy-két példát ragadnék ki a technikát fejlesztő feladatokból. Skálajátéknál az első ujj exponált fontossága:

„Aktívan billents az első ujjal!

Skálánál ne álljon a karod, elvinni a negyedik ujjhoz.

Alátevésnél nem ráesni, a második és harmadik ujj aktív készenléte.”

Kivitelezése: „Levegő legyen az ujjak között”.

„Libikóka: egyik le, másik fel, a harmadik egyidejűleg készül.

Minden ujj billentésének aktív, ritmikus megszólalása mögött a kar tökéletes jelenléte.

Az ujjak a kispárnájukkal pottyanjanak, érkezzenek a billentyűre. Kistechnikánál a kéz mindig fog, az ujj mindig üt.

Tenyérrel tartani, ujjtőből ütni.

Pianónál ujjal kiszedegetni, kicsipegetni a hangokat a zongorából. Forténál a karral vasalunk, de erősen dolgozunk az ujjakkal. Nyomás, préselés nélkül bennmaradni, közelről billenteni. Futamnál a kar menjen, ne nyomj rá!

Trillát már a levegőben indítsd el (vagy képszerűen: sodord)!”

Egyik legkifejezőbb megfogalmazása az oktáv- és akkordjátékra vonatkozik, de lényegét tekintve tulajdonképpen az egész zongoratechnika alapállását magában foglalja: a kéz figyel.

„Oktávjátéknál a két szélső ujj szembenéz, szeretik egymást, a harmadik pedig kukucskál. Az ujjak kispárnája az oldalukon van. Ne ujjal kepeszkedj, arra való a sonka (mint súly).”

És a legszebb, amely mögött ott van az eleve és eredendően meglevő tehetség felé fordulás:

„Magadtól tanulj zenét; azt játszd a zongorán, amit érzel, azt akard hallani tőle is, amit énekelsz.”

Tudjuk, de nem mindig érezzük, hogy a kar a válltól az ujjhegyig egyetlen egység, a csukló és a könyökízület állandó alkalmazkodási képessége pedig kiszolgálja az ujjakat. A színek és karakterek különbözőségét az adja, hogy mikor honnan aktív a billentés. A tanár feladata az, hogy meghallja, meglássa, kitapintsa a baj forrását, és többnyire indirekt módon, a hallás, a figyelem, a célra való koncentráltatás által megéreztesse és megvalósíttassa a helyes megoldást, kialakíttassa azt az áhított reflexsort, amely művészi interpretálássá lényegíti át a kottaképet.

A zeneművek ugyan befejezett, kész alkotások, de az előadóművész kelti életre azokat. A leírt, de még el nem hangzott zene és az előadó találkozása akkor hat a hallgatóra, ha letisztultan, de az egyéniség személyes élményétől átfűtötten tolmácsolja a mű belső arányait és energiáit.

A tanári munka is szuggesztivitás kérdése.

Klári néni titka, hogy az előadóművésszé érlelődés komplex, rendkívül sokrétű összetevőit szinte észrevétlenül építi növendékei tudatába, így képesek lesznek arra, hogy a pódiumon tehetségüknek megfelelően a művet szolgálják, szabadon fejezzék ki magukat és örömmel muzsikáljanak.

Ábrahám Mariann