Parlando: 1985/8-9, 41 p.

Lépésről - lépésre… zongorára, 4 kézre

Sári József új négykezes zongoradarab-sorozatáról beszélget a szerzővel

Ábrahám Mariann

A Zeneműkiadó kezdő zongoristák számára új négykezes zongoradarab sorozatot jelentetett meg. Alapfokon kevés közös muzsikálásra alkalmas művet találunk. A kiadvány hézagpótló szerepe mellett még egy ritka feladatot is teljesít: lehetővé teszi, hogy a kisgyermek saját világának keretei között összetettebb zenei élmények aktív részese legyen.

Milyen célkitűzés késztette a darabok megírására?

A sorozatot leányom Andrea „rendelte”, és én örömmel teljesítettem kérését. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a zenével való első találkozás tartalmas élményt adjon. Ha négykezest játszik egy gyerek, lehetőség kínálkozik arra, hogy az ő egyszerű szólamát bonyolultabb zenei anyag egészítse ki, és hozzásegítse ahhoz, hogy zongorázás közben ne csak hangszeres technikai-mechanikai tennivalók kössék le figyelmét. Sokkal izgalmasabb zenei világban mozoghat, mint amire felkészültsége alkalmassá teszi. Ebben a négykezes gyűjteményben a második szólam nehezebb. Játszhatja magasabb osztályos növendék, vagy akár a tanár is. Önmagában egyik szólam sem mond sokat, de kerülöm a műfaj megszokott szerkesztésmódját. Itt nincs fontos és kevésbé fontos, magas és mély regiszter szerinti tagolódás. A szólamok mellérendelt viszonyban vannak egymással, és mind térben, mind akusztikailag úgy szövődnek össze, hogy nem lehet tudni, melyiket ki játsza. Hangzásban egymásra utaltak és a négy kéz úgy jelenik meg egészként, hogy értelmetlen, ha valami lemarad. Célom az, hogy a gyerek ne külön hallgassa a szólamokat. Nehezebben válik szerves egésszé a hangzás, és rossz beidegzéshez vezet, ha a kezek mindég egymástól túl távol, két síkban mozognak.

Sári József zeneszerző

Tanítottam a darabokat, és azt tapasztaltam, hogy egy év múltán, mire a gyerek a sorozatot nagyjából végig játsza, a nehezebb második szólamot is le tudja zongorázni. Óhatatlanul fülébe kerül az is. Ha nem ismerné meg alaposan, állandóan eltévedne a sajátjában!

A szólamok játéka megköveteli a partnerrel való igazi „társas viszonyt”. Alkalmazkodni kell egymáshoz, közel menni, vagy éppen eltávolodni és helyet adni, ha útban van a másik játékos keze. A nehezebb szólam ritmikája élő zenei élménnyé válik, így emlékei alapján sok nehéz dologgal, mint ismerőssel találkozik később, amikor megtanulja megnevezni.

Szenzációs ötlet! Ily módon a legegyszerűbb zongoráznivaló hátterében levő bonyolult ritmusokat, dallamfordulatokat sajátjaként raktározza el a gyerek, mert az ő játékának, darabjának részeként ismeri meg.

A sorozat másik célkitűzése annak a zenei feladatnak manuális megoldása, hogy a két kézre elosztott dallamot simán, törésmentesen tudjuk megszólaltatni. A vonalat bármelyik kéz úgy vigye tovább, hogy a kézváltás „magánügy” maradjon. Ne zavarja a zene hallgatását. Dinamikát, tempót alig jelöltem, mindenkinek kedve és elképzelése szerint működhet a fantáziája a darabok zenei karakterének megszólaltatása érdekében. Beszédszerű kifejezést szeretnék, gondolat közlése legyen a cél. A ritmust beszéltetni kell, a lento-libero-t szabadon, de annál magabiztosabb tartással a giusto-t! A gyermek is el tudja mondani saját világa eseményeit. A „Panaszdal” c. darab pl. teljesen értelmetlen, ha nem „panaszkodik”. Egyáltalán, minden olyan előadói magatartás hiányos, melyben nincs személyes mondanivaló.

A tartott, feszes ritmus koncentrációs kérdése, bár ez az egész sorozatban alapvető igény. E téren sok tennivaló van a tanárnak. Az a tapasztalatom, hogy a gyerekek az összetettebb feladatokra alig-alig tudnak folyamatosan odafigyelni.

A „Szerzetesek” c. darabban új ötlettel próbáltam a figyelem élménnyel való kitöltését elérni. A gyerek először csak saját szólamának kottaképét kíséri figyelemmel, később tudatosodik benne, hogy a szólam fölé írt ritmus fedi a már lejátszott változatot. A variáns hosszú hangja így időbelileg megtöltődik, és valóságossá válhat a nyújtott, éles és szinkópa ritmusa.

Ez is egy újszerű tanítási mód; a hosszú hangokba való belesietés a későbbiek folyamán is sokszor eredményez bizonytalan, türelmetlen, nyugtalan előadást. Tudatos törekvése-e a sorozatnak a növendék szellemi, érzelmi világának fokozatos kibontása?

Mindenképpen. amit csinálok, annak funkciója kell legyen. Hiszek abban, hogy a zeneszerzés is kommunikáció, gondolatok átadása, közlés. Ha az előadó a szerző közlését nem „hallja ki” a darabból, akkor a hallgató sem ért semmit. Az alkotónak a korszellemmel kapcsolatban kell lenni, de az az idő már elmúlt, amikor a zeneszerző csak addig nem használt fordulatokat, harmóniákat alkalmazhat. A mi századunk a vajúdás kora, és látszatra csak eszközgyűjtő munka folyik. Épületek eddig alig születtek, de jó lenne a megtalált köveket most már összerakni. Ma inkább azt kérdezzük magunktól, hogy mit lehet a rendelkezésre álló eszközből felhasználni. A XX. század „fegyvertárába” a hármashangzat és az oktáv is beletartozik, mert minden tudatos kiszámítást sokkal-sokkal mélyebben lévő belső indíttatás kell, hogy irányítson. Én a maximálisan tudatosan szerkesztett darabnál sem tudom a zenei intuíciót nélkülözni! Szükséges, hogy ami létrejön, azt a zenei-formai kohéziós erő össze is tartsa.

Ezekben a kis darabokban a disszonanciák inkább jellegzetes színek, tehát ne szóljanak keményen. Olyan szép, nem erőszakolt összefüggéseket akartam kitalálni, amik a háttérben egybefogják a dolgokat. A tudatos szálakat nem fontos látni, mint ahogy a bábjátéknál sem fontos, hogy lássuk a figurákat sokszor rafinált, bonyolult módon mozgató drótokat. Csak azt tartom fontosnak, hogy ami ily módon előáll, annak közlő ereje legyen, hátha másban is elindít egy gondolatot. Azért idézem a sorozat elején Kosztolányit, mert osztom a nézetét: apróságok is eredményezhetik a „nagy megvilágosodást”, ha távoli világokba tudnak besugározni.

„Tudjuk mi rég, mily könnyű,
mit mondanak nehéznek,
és mily nehéz a könnyű,
mit a medvék lenéznek”.

(Kosztolányi)