Parlando: 1988/10-11, 39-41 p.

Varró Margit nyomában (4.)

(1881-1978)

Varró Margit szemléletét gyökeresen áthatotta a pszichológiai ismeretek alkalmazásának fontosságába vetett hit. 1926-ban előadást tart a „Pszichológiai Társaságban” a gyermek és zene kapcsolatának lélektani vonatkozásairól. A témáról így ír később: „Aki zenét tanít, nem nélkülözheti a lélektani belátás segítségét, ha a zenén keresztül nevelni is akar. Azonban, amint már James is megmondta, a pszichológia tudomány és a pedagógia művészet, tehát: találékony elme kell a pszichológiai belátások helyes felhasználásához és - tesszük hozzá - helyes ítélőképesség a felhasználandó ismeretek és eljárások kiválasztásához is.

Egy bizonyos pszichológiai iskolához való kizárólagos ragaszkodás szerintem túlságosan korlátozná a zenetanítás autonómiáját. Éppen ezért, én magam sokfelé érdeklődtem a pedagógia és lélektan kiterjedt birodalmában s a vendégjog alapján mindenünnen azt vittem el - hálásan -, ajándékképpen, ami speciális, pedagógiai és művészi céljaimnak legjobban megfelelt…” (A jövő útjai, 1937., 162. o.)

Már 1926-ban cikket ír „A művész és gyermek tehetségtudata” címmel. A cikket a „Musical quarterly” (New York) közli.

Ugyanez a folyóirat közli „A nagy zeneszerzők kettős arca” című cikkét, melyben különleges pszichológiai nézőponton keresztül próbálja megfejteni azoknak a hatóerőknek mibenlétét, melyek a nagy alkotásokat létrehozó komponisták személyiségének összetevői.

A cikk megjelenése után az amerikai „Musical Courier” 1937. május 8-i számában „Jekyll-Hyde Composers”* (Kettős-arcú komponisták) címmel a következőket írja: „Gyengédlelkű embereket gyakran megtéveszt az a tény, hogy a kifinomult műremekek alkotói magánéletükben durva és embertelen életmódot folytatnak. A modern tendencia az ilyen összefüggéstelenségeket csaknem mindig axiómaként kezeli és egy egész iskola keletkezett, hogy bebizonyítsa: a szeretetreméltó különcök megváltoztathatatlan, istenáldotta művészek. Ez meglehetősen kétes elmélet, mellyel a másik oldalon olyan zsenik állíthatók szembe, mint Bach és Händel, kiknek ugyan volt „vérmérsékletük”, de viselkedésben nem nagyon tértek el a normától.

Varró Margit, magyar író a „Nagy zeneszerzők kettős arca” (The dual personality of great composers) című tanulmányában, melyet a „The Musical Quarterly”-ben (New York) publikált, Brahms idézetével kezdi: „a művészt sohasem szabad elválasztani az embertől”.

Miss Varró elhatározta, hogy minden zeneszerzőt két kategóriába sorol és bemutat néhány rendkívül különböző zsenit, akik kortársként éltek: - a Händel-típust, ahol művészet és élet azonos „bolygón” zajlik és a Bach-típust, ahol a művészet háttérbe szorítja az életet. Ez lehet vagy sem teljesen kielégítő módja annak, hogy egy zenei személyiséget jellemezzünk és nem véletlen, hogy szükségessé válik további felosztás is, ha meg akarjuk mutatni a benne foglalt jellemvonások változatait.

Az író felsorakoztatja azokat a szerzőket, kiknek élete és munkássága ugyanazokat a sajátosságokat mutatja: Gluck, Mendelssohn, Schumann, Chopin, Liszt…

A másik típus, melynél erős szakadék van az alkotás és az életvitel között: Haydn, kinek szerény és szorgalmas élete szemben áll hatalmas, szabad és változatos produktivitásával; vagy Schubert, a félénk ember, aki olyan parázsló és szenvedélyes zenét írt; Bruckner, a naiv alázatos tanár, aki mindazonáltal óriási és grandiózus műveket hozott létre…

Bizonyos személyiségek sokkal komplexebbek, vagy annak tűnnek az elemző számára…

Wagner megigéző személye talán a legkiválóbb példája az alkotás és személyiség közötti különbségnek…

Végül is ez csak a felszín, de az író megfigyeli, hogy azokat a jellemvonásokat, melyekért a mindennapi ember elmarasztalhat, a zseni alkotómunkájában bizonyos körülmények között pozitívként értékelhetjük.

Az emberi élet és művészet titka oly nagy, hogy a szemlélőnek tiszteletet parancsol. De kétségkívül megfellebbezhetetlen igazság, - és ezen a kutató szem nem tud áthatolni -, hogy a kettő között valahol kapcsolat van, melyet, ha megfelelően megértettünk, áthidalhatja a szakadékot a produktum és a személyiség között.

Már 70 éves, amikor ugyanez a törekvés - a dolgok hátterében levő összefüggések feltárása, összegzése - merőben más területen felvillantja az 1952-ben megjelent kis könyvecske „Designs to Music” Rajzok zenéhez megírásának gondolatát.

1947-56-ig az „Illinois Institute of Technology's Institute of Design” tanára. Az intézmény nevezetes arról, hogy művésziskola működik benne.

„Kevesen tudják olvasóink közül” - írja a chicagói „Az Írás” című lap -, „hogy van egy új művésziskolája városunknak, a School of Designs in Chicago, amely a modern képzőművészeti törekvések legkitűnőbb otthona. Pedig az iskola igazgatója kiváló magyar ember (!) Mr. Moholy Nagy, aki az első úttörő német képzőművészeti iskolának, a „Bauhausnak” volt megalapítója és éveken át egyik vezető szelleme. Munkatársai közül ismertebb magyar nevek Mr. Kepes műépítész és Mr. Terebessy szobrász neve. Amerika felismerte a modern művészeti oktatás nagy értékeit és Chicago, a világ legnagyobb ipari centruma különösen megbecsüli a modern művészet nélkülözhetetlen kapcsolatait az ipari termeléssel, és a School of Design megfelelő anyagi és erkölcsi támogatást is nyer.”

Varró Margit az intézmény keretein belül zenetörténeti szeminárium-sorozatot tartott. Hallgatói tehát nem zenészek voltak, hanem építészettel, fotóval, rajzzal foglalkoztak. Zenetörténeti sorozata Bachtól-Bartókig ismertette a hallgatókkal a zenét.

1951. októberében egyik Pestre küldött levelében így ír a megjelenő kis könyvről: »Címe: „Designs to Music” és úgy keletkezett, hogy diákjaim spontán készítették a rajzokat (absztrakt) egy Bach-motívumhoz és ennek változataihoz, (megfordítás, ritmusváltoztatás, szekvencia stb.) annak nyomán, ahogy én zongorán bemutattam és megmagyaráztam. Ehhez és e körül írtam a kis könyvet.«

A könyv megjelenése után adott interjúban a következőképpen nyilatkozik:

»… Visual art students can „see” music« (a vizuális művészetekkel foglalkozó diákok „látják” a zenét). Vizuális beállítottságú személyek hajlamosak arra, hogy a zenét látható szimbólumokon keresztül „hallják”. Saját maguknak akarták a dolgokat érthetőbbé tenni, azáltal, hogy a zenei motívumokat abba a közegbe tették, amelyben otthonosabban mozogtak. Azt kívánták bizonyítani, hogy a zene megértésének nem a hallás az egyetlen módja. A próbálkozás bebizonyította, hogy a hallgatók a legfontosabb gondolatokat ragadták meg. Realizálták, hogy bár a művészetek eszközeikben különböznek, a formateremtő folyamat olyan közös alapelvekre épül, mint ritmus, ismétlés, variáció.”

A rajzok elkészíttetése tehát „nem kijelölt iskolai feladat” volt, nem Varró Margit leleménye. Lényének gazdagságára, frissességére, és az újra való fogékonyságára jellemző, hogy gondolatainak kifejtését milyen széles kultúrtörténeti ismeretbe ágyazta.

Ábrahám Mariann