Parlando: 1994/1, 25-29 p.

60 ÉVES MAGYAR ZENESZERZŐK KÖSZÖNTÉSE:

Balassa Sándor, Papp Lajos, Sári József

BESZÉLGETÉS BALASSA SÁNDOR ZENESZERZŐVEL

A ZENETANÍTÁS JELENÉRŐL ÉS JÖVŐJÉRŐL

A szerteágazó születésnapi beszélgetésből és köszöntésből mindössze két gondolatot szeretnék továbbadni a zenetanárok számára. Balassa Sándor kérésemre adott válasza érintette a zenetanítás valamennyiünket érintő helyzetét.

- Személyes megítélése alapján fontos-e a zene tanítása a század végén? Hogyan tudja a zenetanár továbbadni a művészetet az ifjúságnak?

- Ezen a területen is akadályok tornyosulnak elénk. Az egyik akadály az, hogy az ifjúságot és az egész népet olyan alacsonyrendű hangzó impulzusok érik zene címén, amelyek elterelik figyelmüket az igazi zenéről. Nemcsak elterelik, hanem még az emlékét is eltörlik minden nemesebb törekvésnek, amely a zenében az elmúlt háromszáz évben Európában megvalósult. Az agresszív ipari zene (dumm- dumm) kiszorítani látszik a műzenét és a népzenéket egyaránt. (Nemcsak Magyarországról van szó, hanem szinte teljes Európáról, mindenesetre a keleti feléről bizonyosan.) Ipari zenének nevezem, mert az elektronikai ipar haszonszerzési vágya mozgatja és tartja életben, s egy olyan kapcsolódó ideológia, melynek útjában van Európa többnemzetű szerkezete. A ránk zúduló ipari zene, tőlünk teljesen idegen nyelvezetében és lelkiségében. Ez a híg zenei narkotikum úgy hat a fiatalok tudatára, hogy azok teljesen függővé válnak, miközben azt hiszik, hogy egy „igazi” birodalom honpolgáraivá váltak, holott csak a pénz kegyetlen játékainak áldozatai.

Sokan eljutottak odáig, hogy nem hisznek szülőföldjük értékteremtő képességében. Néhány középkorú zeneszerzőnk tagadja Bartók és Kodály művészetének folytathatóságát. Ez tévedés. Bartók és Kodály egyesítették a nemzeti és az egyetemes művészetet. Törekvésük folytatása nem stiláris utánzásukból áll, hanem a nemzeti művészet és az egyetemes művészet szintézisének további építéséből. Szervánszky és Járdányi például egyéni arculatuk elvesztése nélkül csatlakoztak ehhez az eszményhez. A ma élő jelesek közül többen is elfogadják ezt az utat.

- És miben látható a másik akadály?

- A másik akadályt a honi élet termelte ki. A zenepedagógiában két mágikus szóval ijesztgetnek bennünket: „kreativitás” és „professzionális”. Az első alkotást, a második hivatásost jelent. Ha valamire van magyar szó, azt mondjuk magyarul. Az alap- és középfokú zeneoktatásban nincs értelme hivatásos alkotókat nevelni. A gyermekek fülét és szívét kell nyitogatni; a szépre és nemesre kell figyelmüket irányítani, hogy emberebb emberek legyünk, hogy életre szóló kapcsolatunk lehessen egy immár „igazi Birodalommal”, mely soha nem okoz csalódást, amely mindig vigaszt ád és felemel bennünket. E művészi élmények emlékével egy kis sereg megmarad hangverseny és operalátogatónak, ebből az embercsoportból születnek és válnak ki a jövő muzsikusai, esetleg géniuszai is.

A pedagógus utasítsa vissza a hamis értékrendet, melyet a külvilág rá akar erőltetni. Tanulni, fejlődni csak a remekművekkel való kapcsolat nyomán lehetséges. Ha a sekélyes és dilettáns zene betör a zenei oktatásba, akkor hamarosan összeomlik az egész. Újjáépítése egy újabb évszázad erőfeszítésébe telik majd.

A sajtóban egymás mellé kerülhet a Kékszakállú herceg vára és a rock zene, ne tévesszen meg bennünket ez a fizikai közellét. Tudnunk kell, hogy két különböző, sőt egymással ellentétes értékrendről van szó. Elemezzünk ki a gyermeknek egy banális divatzenét, rögtön kiderül üressége és tákolmány jellege. Egyetlen ereje a hangerő. De tudjuk, hogy az igazság halkan mondva is igaz, ha valamit harsogva kiáltunk, attól még az nem válik igazzá soha. Minden törekvés, amely az iskolából diszkót akar csinálni, emberséget, kultúrát és magyarságot romboló erő képviselője. Szövetségese annak az ideológiának, amely egyéniség nélküli tömegembert akar előállítani a fogyasztói szép új világnak.

- Ezek szerint, ha a mai hatvanéves generáció kihal, akkor kezdetét veszi a hanyatlás? Nem lesz már olyan ember, aki irányítson?

- Nem. Ettől egyáltalán nem félek. A természet újra meg újra megújul. Ha lekaszálják a virágzó füvet, néhány hét múlva kihajt. A mai huszonöt-harminc éves kollégák, ha rájuk kerül a sor és dönteniük kell - nem féltem őket - helyt fognak állni. Úgy tesznek majd, ahogy tenniük kell, ahogy mi is megpróbáltuk tenni a magunk dolgát. A világ ugyan változott azóta, mondhatnám, eresztékeiben recseg-ropog, s egy ilyen mozgó közegben fontos tudnunk, hol élünk és mi történik velünk. Ha a Művészet Szigetére vonulunk vissza, könnyen elveszíthetünk mindent, a mát és a jövőt egyaránt. Ha e szent sziget elszigetelődik, a Művészet nemesítő hatása megszűnik, a világ még jobban elvadul. Nem, ez nem történhet meg. A generációváltások a folyamatosságot fogják erősíteni.

- A változó új világ új problémákat vet fel, pl. a computer-technikát. A zenegépek szinte játékszerré válnak. Mit lehet ez ellen tenni?

- Semmit. Aki tehetséges, az reméljük, előbb-utóbb rájön arra, hogy ez unalmas dolog. Ha viszont olyan új hangszerek születnek, melyek alkalmasak a zenélés igazi formáinak bővítésére, akkor üdvözöljük ezeket és a muzsikus világ birtokba veszi őket.

- Kérdezném, van-e valami olyan gondolata a ma tanító három generáció számára, a húsz, negyven és hatvanévesekhez, mely kortól független útmutatás, alapelv lehetne a jövőt illetően?

- A gépkorszak dacára két terület megmaradt az embernek, hogy teljesítményét manipuláció nélkül mérhesse. A sportban a fizikai teljesítményt, a művészetben a szellemi teljesítményt. Természetesen a sporthoz is kell lélek és a zenéléshez is fizikum, de azt hiszem érthető, mire gondoltam. Mindig lesznek olyan emberek, akik belemerülnek a művészi zene csodálatos világába, s rászánják életüket. Hasonlóképpen mindig lesznek olyan emberek, akik ezt meg fogják hallgatni. E köré a kapcsolat köré rendeződik el az a televény, amely egy adott kultúrkör zenei életét jelenti. Ezen a szinten a zene nem szórakozás, hanem hivatás, éltető erő, teremtő isteni szféra.

Egy primitívebb életformában ez az összetettség nehezen talál befogadásra. A hallás és a követelményrendszer szűk dimenziója nem teszi lehetővé az igény megszületését. Ezért kell az igénytelenség rögződése előtt a gyermeknek igazi zenei élménnyel találkoznia. El kell érnünk, hogy legbensőbb énjének ajtaja megnyíljon, és nyitva maradjon. Ez a mi dolgunk és felelősségünk. Az emberek nem születnek érzéketlennek és primitívnek, hanem azzá válnak, vagy azzá teszik őket. Az alacsony szellemi szinten élő ember kiszolgáltatottá válik, sorsának nem irányítója, életének nem értője, nem is érdekli az egész. Olcsó termékekkel eltömi érzékszerveit. Ekkor már nagyon nehéz a közöny áttörése, az ilyen ember képtelen bárminő erőfeszítésre. Érdeklődésére csak a mennyiségi világ válaszolhat.

- Összefoglalva tehát: az a különb ember, aki „erőfeszítésre” képes? Javaslata tehát az, hogy akiben a pedagógus az erre való képességet felfedezi, azt a lehető legjobban képezze ki?

- Igen. A tehetséges emberekkel többet és alaposabban kell foglalkozni. Hangsúlyozom, hogy a zenéhez bárki emberfia közel kerülhet. A lelki gazdagság, rátermettség, született intelligencia nem függ anyagi javak birtoklásától, sem attól, valakinek hány diplomája van. Sok szakbarbárt képezünk, aki az „egészből” vajmi keveset ért.

- De erőfeszítésre attól még képes lehet!

- Az igaz, de csak egy bizonyos területen belül. Hogy a fiatalsággal megtaláljuk a hangot, nem szabad „megöregednünk”. Tanulnunk, művelődnünk és gyakorolnunk kell magunknak is.

- Köszönöm a beszélgetést.

Ábrahám Mariann