KOVÁCS ILONA

A MAGYAR ZENE KÖVETEI NAGY-BRITANNIÁBAN

Beszélgetés Perényi Miklós gordonkaművésszel 60. születésnapja alkalmából

Perényi Miklós zenészcsaládból származik. Öt évesen kezdett csellót tanulni, két év múlva már a Zeneakadémián adott hangversenyt. 1962-ben díjazott volt a budapesti Casals-csellóversenyen, melynek köszönhetően 1965-ben Zermattban, 1966-ban Puerto Ricóban tanulhatott Pablo Casals irányításával, majd ezt követően négy egymást követő évben vendége volt a Marlboro-i Fesztiválnak. 1974 óta tanít a budapesti Zeneakadémián. 1987-ben Bartók-Pásztory Ditta díjat kapott, 1980-ban és 2007-ben Kossuth-díjjal ismerték el művészi munkásságát. Számos kiváló lemezfelvétele közül kiemelkedik Kodály összes csellóra írt műveinek albuma, az 1999-ben megjelent magyar szerzők (Dohnányi, Farkas, Kodály, Ligeti, Mihály és Veress) műveiből összeállított CD, valamint a Schiff Andrással 2005-ben kiadott Beethoven-szonáták felvétele, mely a klasszikus zene kategóriában elnyerte a Cannes-i Nagydíjat.

— Tanár úr pályafutása csodagyerekként indult. Hogyan választott egy kisgyermek egy akkora hangszert, ami majdnem akkora, mint ő maga?

— Édesapám, Perényi László nagyon szerette ezt a hangszert, és volt neki egy csellója otthon. Ha hozzájutott, gyakorolt is rajta, bár zongorázni jobban tudott. (A Zeneakadémián zongoraszakon tanult, zeneszerzést pedig Kodálynál végzett.) A Főiskola középiskolai énektanárképző szakán tanított, kórust is vezényelt. Egyik kollégája, Zsámboki Miklós tréfásan mindig azt mondogatta neki: „Ha fiad születik, remélem, hozzám fogod adni.” Születésem után öt évvel már Zsámboki tanítványa voltam… Röviden ezt a történet.

— Zsámboki Miklósról viszonylag keveset tudunk.

— Popper Dávid növendéke volt. Először magántanítványa voltam, sokszor mentem hozzá órára a Csopaki utcába. Hét éves koromban felvételiztem a Zeneakadémia előkészítő tagozatára. Utána már a Zeneakadémia keretein belül folyt az oktatás, 1960-ig, nyugdíjba vonulásáig még szintén az ő irányításával, majd pedig Banda Edénél folytattam tanulmányaimat, nála diplomáztam 1964-ben.

— Előtte azonban tanár úr a római Santa Cecilia zeneakadémia diplomáját is a magáénak tudhatta.

— Rómában egy három szemeszteres posztgraduális képzésben vettem részt. Nagyon fiatalon — 12-14 éves korom között, 1960-61-62-ben — kerültem ki oda. Minden évben a budapesti tanév végeztével a tavaszi-nyári időszakban voltam Rómában. Ezek a stúdiumok össze voltak kötve az augusztusi mesterkurzusokkal.

— Túl azon, hogy óriási lehetőség külföldön tanulni, a 60-as években pedig ez még egyáltalán nem volt tipikus, mi vonzotta a tizenéves Perényi Miklóst Rómába? A professzor, Enrico Mainardi személye, az ottani zeneakadémia szellemisége, vagy éppen az Örök Város hangulata?

— Valószínűleg ez még a szüleim ösztökélésének eredménye lehetett, hogy külföldön is tanuljak. Carlo Zecchi gyakran járt akkoriban Magyarországra, és ő ajánlotta Mainardit, aki kamarapartnere volt hosszú évtizedeken keresztül.

— Mi volt Mainardi módszere?

— Azt mondanám, hogy nála más hangsúlyok voltak jellemzőek a játékmódban, stílusban, mint Budapesten. Nála mások voltak a technikai problémák súlypontjai. (Manardi egyébként kitűnően zongorázott és zenét is szerzett.) Bizonyos mértékig a darabok választása is eltért, nem teljesen ugyanazok a művek adták az ottani tananyag gerincét, mint Budapesten, bár sok átfedés volt. Jótékonyan kiegészítették egymást budapesti és római tanulmányaim. Tágabb látókört adtak így együttesen.

— És mi volt Banda Ede varázsa?

— Nála elsődleges volt a hangszer megszólaltatásának könnyedsége. Ő ennek rendelt alá minden technikai eszközt. Nagyon fontos volt számára a különböző karakterek megrajzolása, például egy Bach-tánctételben (de máshol is), a szárnyaló hangképzés, a dinamikus vonókezelés. Órái mindig nagyon jó hangulatban teltek. Rendkívül művelt volt, magas szintű zenekultúrával és óriási tapasztalattal rendelkezett, mely tudást még jóval a háború előtt szerezte.

— Aztán jött a Casals-verseny, ahol a tizenöt éves Perényi Miklós díjat nyert.

— Igen. A versenyt 1963-ban rendezték Pablo Casals tiszteletére Budapesten. Ezt az eseményt nem tartom feltétlenül olyan kiemelkedőnek pályám indulásánál, mint azokat a hangversenyeket, ahol először még gyerekként, majd már fiatal művészként fokozatosan lehetőségeket kaptam a bemutatkozásra. Külföldön a római diploma után számos felkérést kaptam, ahol zenekari hangversenyek szólistájaként léptem fel — tizennégy évesen jelentős események voltak ezek az életemben. Bemutatkozhattam például a Bécsi Fesztiválon, és fontos állomás pályámon közös munkánk a Zágrábi Filharmonikusokkal is.

— Mi a véleménye a zenei versenyekről, hiszen éppen a Casals-versenynek köszönhetően nyílt lehetősége Perényi Miklósnak, hogy részt vehessen Casals mesterkurzusain?

— A versenyen a „szóhoz jutás” lehetősége játszik nagy szerepet. Manapság az ifjú muzsikusok – és különösen érvényes ez a kvartettekre – azért célozzák meg a különböző megmérettetéseket, mivel nem tudnak érvényesülni zenei versenyek megnyerése nélkül. Számomra többféle lehetőség adódott annak idején a bemutatkozásra, például felléphettem a Luzerni Fesztiválon. Sok múlik azon, hogy az ilyesfajta bemutatkozásnak lesz-e folytatása. Nekem mindig jött egy következő nagy feladat. Lassú folyamat volt ez nálam. A versenyeknél más a helyzet. Vannak pozitív és negatív oldalai egyaránt. Ha egy versenyen valaki első díjat nyer, mindjárt megrohanják, adnak neki egy tucat koncertlehetőséget, csak győzze, hiszen sok esetben csak az adott verseny anyaga az ifjú művész repertoárja. Sokszor ez negatív hatást is okozhat, hisz előfordulhat, hogy így a muzsikusnak nem lesz ideje az elmélyült műhelymunkára, és az új művek tanulásra. A versenyek elbírálása is sok kívánni valót hagy maga után, ahol meglepő végeredmények is kijöhetnek. Ez egyfajta „bizottságosdi” eredménye, amit nem szeretek, azonkívül úgy érzem, hogy más – hasznosabb – zenei tevékenységtől veszi el az időt.

— A Mikrokozmosz Vonósnégyesnek (Takács-Nagy Gábor, Tuska Zoltán, Papp Sándor és Perényi Miklós) nem kellett versenyt nyernie ahhoz, hogy nemzetközi elismertségre tegyen szert.

— Ehhez mindjárt hozzá kell tennem, hogy mi nem állandó vonósnégyes vagyunk, hanem időről-időre összejövünk. Bartók „ürügyén” kezdtünk együtt muzsikálni Schiff András és Heinz Holliger fesztiváljain [Ittingen, Pünkösdi Fesztivál], ahol minden évben egy-egy Bartók-kvartettet adtunk elő. Később merült fel, hogy ciklusban is játszhatnánk e vonósnégyeseket, mint ahogy tettük a közelmúltban Bécsben és Londonban. Azonban nemcsak Bartókot játszunk, Fertődre például Haydn-Beethoven-Brahms művekkel készültünk, de ez inkább kivétel. A Mikrokozmosz nevet azért választottuk, mert elsősorban Bartókkal foglalkozunk. Azt hiszem, nagyon jól sikerült a névválasztás, mert egyéb elfoglaltságaink mellett „kicsiben” csináljuk a kvartettezést, és semmiképpen sem futószalagon.

— A Kvartettet nagy megtiszteltetés érte egy nagy felelősséggel járó feladattal. Önök veszik fel a készülő Bartók Új Sorozat számára a hat kvartettet.

— Ez egy nagyon szép feladat lesz, amire szeretnénk méltóan felkészülni és tudásunk legjavát adni.

— Milyen kottákból fognak a felvételen játszani?

— Az 5. vonósnégyesnél a Bartók Péter-által kiadott, revidiált új kiadást használjuk. A negyediknél tudomásom szerint még nincs ilyen javított változat, ott az eredeti Universal kiadásból játszunk. A másodiktól a hatodik vonósnégyesig voltaképpen kitaposott ösvényen járunk, szerintem itt már nem lesznek nagy változások. Az 1. kvartett Denijs Dille-féle kiadásánál még elképzelhető, hogy lesz még egy korrektúrás kiadás. Kérdés, hogy mikor.

— A csellisták a hat vonósnégyesen kívül még egy művet játszhatnak Bartóktól, az 1929-ben csellóra is átírt I. rapszódiát. Ezt is tanár úr veszi fel a Bartók Új Sorozat számára?

— Igen. Az előzetes tervek szerint Kocsis Zoltánnal.

— Perényi Miklós 60. születésnapját is hangversenyekkel ünnepelte, egy három koncertből álló szonátasorozattal, mely 2008. januárjában kezdődött és májusig tartott Schiff Andrással, akivel 1975 óta kamarázik. Mit tart tanár úr a legfontosabbnak a zene tanításában, amit minden tanítványának szeretne átadni?

— Mindenekelőtt azt, hogy a zenei követelményekből kell minden technikai megközelítést levezetni és nem fordítva. Nem szabad, hogy megakadjunk egy olyan ponton, ahol a mű arculata még ki sem rajzolódott. Később a technikai részletekbe is bele lehet menni.

— A hangversenyezés, a tanítás, a kamarazenélés mellett tanár úr még a zeneszerzésre is tud időt szakítani.

— A zeneszerzés sok időt igényel, csak apránként jutok hozzá. Bár hivatalosan nem jártam zeneszerzésórákra, de zeneszerző ismerőseimmel sokat konzultáltam, korábban Szunyogh Balázzsal, mostanában — ha lehetőség adódik — Eötvös Péterrel. Ezeken a közös beszélgetéseken mindig fontos dolgokat vitatunk meg éppen készülő művemmel kapcsolatban. Nem olyan sok kompozícióról van szó. A „fiók számára” írtam vagy tíz darabot, de ezek tanulmányi céllal készültek. Van viszont két csellóművem a ’80-as évek második feléből, amiket a nyilvánosság előtt is megszólaltattam, és két kamaraegyüttesre komponált darabom a ’90-es évekből. Most is kamaraegyüttesre írok, a címe is megvan már: Szakaszok. Szeretnék majd a nem távoli jövőben egy cselló-zongora művet is komponálni.

— Dohnányi-kutatóként érdekel, hogy tanár úr mely Dohnányi művekkel találkozott pályafutása során.

— Legutóbb 2007. júniusában játszottam Kocsis Zoltánnal és a Nemzeti Filharmonikusokkal a Konzertstück-öt (op. 12), és gyakran játszom a b-moll szonátát (op. 8) is. Ez utóbbit elsősorban Várjon Dénessel, Magyarország mellett többek között Németországban és Olaszországban. Játszottam még az op 10-es Trió csellószólamát és a közelmúltban Svájcban az op. 1-es c-moll zongorás kvintettet, Várjon Dénessel, Takács-Nagy Gáborral, Stuller Gyulával és egy japán brácsással, Yukari Shimanukival.

— Mi a véleménye tanár úrnak a zeneszerző-Dohnányiról?

— Nagyszerű, zseniális zeneszerzői alkatnak tartom. Minden adottsága megvolt, amire egy kiemelkedő zeneszerzőnek szüksége van: gyors gondolkodás, egyedülálló memória, amivel mindent lefényképezett, csodálatos belső hallás, mellyel a zenekar minden szólamát hallotta — mindezt erőlködés nélkül. Szomorúnak tartom, hogy a közönség annyira szétszedte, és oly sok koncertet kívánt tőle. Vázsonyi Bálint Dohnányi-könyvében olvastam, hogy már zongoraművészi karrierjének indulásakor, Angliából is csak akkor engedte haza a közönség, mikor jóval több hangversenyt adott az előre eltervezettnél. Ha Bartókkal hasonlítom össze, ezen a ponton szétágazott a két zeneszerző életútja. Nem lehet tudni, milyen művei születtek volna még, ha több ideje marad a komponálásra. Triója is sok szempontból előremutató. Sok minden beleszól egy életpályába.

— Tanár úr hol helyezi Dohnányit a 20. századi magyar zeneszerzők sorában?

— Nagyon előkelő helyen. A háborúig az első három között. A háború után-Bartók után egy cezúrát kell húznunk. Ha az egész 20. századot nézem, akkor Dohnányi az első öt-hat zeneszerző közt foglal helyet.

— Tanár úr egy korábbi nyilatkozatában olvastam, hogy ebben a pályában az az egyik szépség, hogy az ember lefekvés előtt mindig tudja, hogy másnap milyen feladatai lesznek.

— Igen. Ez akkor is igaz, ha az ember hangszeres munkát végez, akkor is, mikor valamit ír, és úgy teszem le a tollat, hogy tudom, másnap innét kell folytatnom. A hangversenyeknél minden mű különböző mennyiségű és intenzitású munkát kíván, de mindent nagyon komolyan kell venni. E munka befejezése a hangverseny. Ha egy koncert ½ 8-kor kezdik, már hatkor ott vagyok a helyszínen. A színpadra lépés előtt egy órával már kész vagyok a vonó begyantázásával, mert az előadás kezdetéig még szükségem van arra az egyórás nyugodt időszakra. Ez az idő kell arra, hogy még egyszer átgondoljam vagy részleteiben átjátsszam a műsort.

— Köszönöm a beszélgetést.