ÚJ KEZDEMÉNYEZÉSEK SZELLEMÉBEN

(JÖVŐ-KÉP 6. rész)

Beszélgetés a Pécsi Városközponti Iskola Liszt Ferenc Zeneiskolája

igazgatójával, Zsoldos Attilával

Beszélgetésünk témája a Pécsi Városközponti Iskola Liszt Ferenc Zeneiskolája új igazgatójával elsősorban a minősítési eljárás után megváltozott helyzet szélesebb körű végiggondolása volt. Józan, gyakorlati megfontolásokra alapuló vélemények fogalmazódtak meg, melyeket magasabb fórumoknak is érdemes lenne átgondolás tárgyává tenni.

Zsoldos Attila: A minősítési eljárás során iskolánk kiváló minősítést kapott. A mostani törvények értelmében a zeneiskolát összevonták öt általános iskolával és egy óvodával. A nevünk is megváltozott: Városközponti Iskola Liszt Ferenc Zeneiskolája nevet kaptuk. A tanév kezdetén 2007. október 1.-én 762 növendékünk volt. Nálunk zeneoktatás folyik, nincs több művészeti ágazat.

Ábrahám Mariann: Az Önök számára mennyire volt megterhelő a minősítési eljárás követelményeinek teljesítése?

Zs.A.: Ebben az 54 éve működő zeneiskolában a minősítés során rendben találtak mindent. A dokumentációkat elkészíteni irgalmatlan munka volt. (Rendkívül szűkre szabták a határidőt, általános kapkodás volt tapasztalható). Állandóan, még az utolsó pillanatban is változtatták a követelményeket, nem lehetett pontosan tudni, mire is kíváncsiak valójában, milyen diplomával mit lehet még tanítani. (Például a jazz zongoraoktatónak rendelkezni kellett a diplomájában zongora módszertan tárggyal.)

A személyi feltételekben semmi kifogásolni valót nem találtak. Elődöm Apáthy Árpád igazgató úr, aki több évtizeden keresztül igazgatta az intézetet, gondosan vigyázott arra, hogy itt csak megfelelő diplomával rendelkező tanárok tanítsanak.

Sokkal nehezebb helyzetben voltak azonban a kis települések iskolái, ahol súlyos probléma, hogy nincs megfelelő növendék létszám. A pedagógus arra kényszerül, hogy több helyszínen, akár több településen tanítson, ez egy idő után az energia szétaprózódásához vezet, ami negatív módon hat vissza az oktatás folyamatára.

Á. M.: Ha a hiányzó módszertani tudás megszerzéséhez szükséges anyagi bázist egy kis iskola nem tudja előteremteni, mit lehet ott tenni?

Zs.A.: Véleményem szerint inkább az élet szükségletét kellene figyelembe venni, mintsem a betűkhöz ragaszkodni. Ilyen helyzetben a döntéshozóknak az oktatás ügyét kellene előtérbe helyezni, és nem ragaszkodni mereven a megoldhatatlan szabályozókhoz. Tehesse a vonós tanár például, hogy gitárt is oktat, mert van rá igény. Idáig is ment az élet valahogy. Módszertani tudásra szert tett a tanár a gyakorlatban, annak ellenére, hogy nem volt róla papírja. Ebben engedményeket kellene tenni. Mostanában lesznek olyan régiók, amelyek teljesen leszakadnak majd, el lesznek zárva minden kultúra forrásától. Ott is lehet tehetséges gyerek, és ez a fajta tolerancia a tehetséges gyerekek javát szolgálná. A hatályos törvények alkalmazásának szükségszerű következménye, hogy a kis lélekszámú helységekben elkallódnak a tehetségek. Sokat beszélnek az esélyegyenlőségről, és a hátrányos helyzetűek felzárkóztatásáról. Íme egy lehetőség, ami nem kívánna befektetéseket az oktatáspolitika részéről, csak a továbbiakban is engedni kéne valamit, ami már évek, évtizedek óta működik. Azok a pedagógusok, akik a kis létszámú településeken munkálkodnak, egyébként is missziót teljesítenek. Azt a pedagógust, aki a sok hátrány mellett is felvállalja ezt, inkább segíteni kéne, nem pedig eltávolítani a „papír hiányában”. Az ilyen rendelkezésekkel még inkább elsorvasztják a vidéki kultúrát. Régen összefogtak a falusi emberek, hogy iskolát, templomot építsenek, büszkék voltak arra – joggal –, hogy saját iskolájuk van. Mi marad egy faluból, ha bezárják az iskoláját, és kong az ürességtől a temploma?

Á.M.: Érthetetlen számomra, hogy a mai világban miért nem lehet internetes oktatás keretén belül megtanulni a módszertani dolgokat? Annyi szakterületen van már erre lehetőség! Akkor nem kerülne a zeneiskoláknak egy-egy tanár módszertani kiegészítő képzése 520.000,- Ft-ba.

Zs.A.: Emellett az is kérdés, hogy ez az összeg arányban van-e a várható haszonnal! A várható haszon egy zenetanár esetében nem komoly összeg, ezzel kellene párhuzamba állítani a módszertani képzés díját. Efféle aránytalanságokkal tele van az ország.

Valamifajta zenélés minden ember elemi vágya, mert ez az önkifejezés lehetősége. Valami mély belső szükségnek a megnyilvánulása. A zene és minden művészi megnyilvánulás az emberi lélek mélyéről fakad fel. De a zene a közösségi élmény forrása is. Az emberek szívesen adják össze pozitív energiáikat. Megtapasztalhatjuk ezt a „közösség-élményt”, ha kórusban énekelünk, zenekarban muzsikálunk, vagy kamarazenélünk. Pozitív jelenség az együtt muzsikálásban, hogy a gyengébb képességű ember is átélhet mélyebb katarzist, mert az erősebbek képessége valahogy hozzáadódik a gyengébbhez, ezáltal segíti azt.

Sorolhatnék még példákat, melyeket magam is megtapasztaltam és mély meggyőződésemből fakadnak. Mind a zene ügyének fontossága mellett szólnak.

Á.M:. Visszakanyarodva a minősítési eljárás szempontjaihoz: nemcsak a személyi, hanem a tárgyi feltételeket is vizsgálták. Milyen eredménnyel zárult ez ebben az intézetben?

Zs.A.: Mi nem panaszkodhatunk. Az 54 év alatt létrejött egy komoly hangszerállomány, melyet a későbbiek folyamán az iskola alapítványából, pályázatokból, az önkormányzat támogatásából igyekszünk megújítani és karban tartani. Itt Pécsett a szülői háttér nagyon változatos, Az adó felajánlások 1%-ából, vállalkozók hozzájárulásából az elhasznált hangszerek értékesítéséből minőségi cseréket tudunk létrehozni. Vonós és fúvós hangszerekből nagyobb mennyiséggel rendelkezünk, ezt növendékeinknek kölcsönözzük is. Az iskolának van fúvószenekara, a vonószenekarunk 24 főből áll.

Ezzel együtt kimondhatjuk, hogy a zenétől és mindenfajta kultúrától egyfajta elidegenedés tapasztalható. Sajnos ebben a média rossz irányban játszik közre. A gyermekkel való kapcsolat megteremtésében a zeneoktatásnak tekintetbe kell venni ezt. A mai szemlélet szerint mindenhez gyorsan kell hozzájutni. Ez a fajta tömegkultúra pedig teljesen idegen tőlünk.

A minőségi muzsikálás nem könnyen megszerezhető tudás, hosszú évek alatt alakul ki a jó hangszerjáték. Amit mi adunk, az kreatív tudás és az élet egyéb területein is hasznosítható.

A növendék, ahogy saját magában felépít egy zenedarabot, hozzájut egy olyan problémaelemző tudáshoz, ami az élete folyamán más dolgokban is ugyan úgy működik majd. De nem lehet komolyabb tudást megszerezni munka nélkül. Ez is nehezen elvárható a mai gyerekektől. Ezért minden pedagógus számára feladat, hogy a tanulási folyamatot élménnyé tegye. A gyerekben is vágyat kell ébreszteni arra, hogy számára nehéznek tűnő dolgokat egy későbbi cél érdekében megtanuljon. Egy gyermek a lépcsőfokok értelmét sokszor még nem tudja átlátni, a pedagógus viszont, ha eredményesen akar tanítani, előre látva és időben tervszerűen össze kell rakja a zenetanuló vezetését.

Á.M.: A pécsi zeneiskola anyagi működése mennyire ütközik nehézségekbe?

Zs.A.: A normatíva 105.000,- Ft, és ha a város is hozzátesz az oktatás támogatásához, akkor még tudunk dolgozni. De ebbe már kurzusok tartása például nem fér bele. Véleményem szerint a régi szakfelügyeleti rendszer jobb volt, mert akkor egy személyes segítséget kaphatott a tanár a szaktanácsadótól, aki nem akárki volt. Beült a tanár órájára és az adott növendéknél felmerülő problémákra célzottan tudott megoldást kínálni. A tanszakvezetők túl közel vannak a tanárhoz, a kritika esetleg akaratlanul is sértő lehet. Egészségesebb, ha egy messzebbről jött szaktekintély mond véleményt. A mai továbbképzésekből pedig hiányzik a személyes jelleg. Hallgatja a továbbképzést egy csapat, majd egyénenként kell levonni azt a következtetést, amit a tanításában hasznosítani tudnak. Ez részben tanári tapasztalat és gyakorlat, intelligencia kérdése, de nem biztos, hogy mindenki, például egy pályakezdő is meg tudja a lényeget érteni. Mindenki más tapasztalat alapján hallgatja az előadót. Tehát személyfüggő, mert akiben megvan az igény, a nyitottság arra, hogy új dolgokat befogadjon, majd átgondolja, feldolgozza, igazából az tud nyerni a továbbképzésen.

Nálunk megvalósult a tavasz folyamán egy nagyon provokatívnak induló kezdeményezés, nevezetesen az, hogy minden kolléga bemutató tanítást tartson a tanszak előtt. Tehát ne csak a tanszakvezető, hanem más is tanítson, sőt más növendékét tanítsa. Először elég feszélyezetten alakult a tanítás, de érdekes módon lassan a legtöbb pedagógus feloldódott, és csaknem minden tanszaktól olyan visszajelzést kaptunk, hogy a kezdeményezésnek pozitív eredménye lett.

Azt szerettem volna ezzel elérni, hogy a kollégák szakmai tudása kicserélődjön. Ne kritizáljuk a másikat, hanem legyen alkalmunk „ellesni” sikerre vivő módszereket. Abból indultam ki, hogy én, mint kezdő tanár milyen intenzíven kerestem azt, hogy mi mitől sikeres és jó. (Ezt természetesen a mai napig teszem). Sokszor bementem máshoz órát hallgatni, elvittem a növendékemet előjátszani, azért mentem el versenyre, hogy körülnézzek, tanuljak abból, hogy ezen a szinten miképpen néz ki a jó hangszeres játék. Ezek után felállítottam magamnak egy lépcsőzetes haladási irányt, tervet, és azt követtem. Olykor azt látom, hogy egy-egy tanár hosszú évekig elszigetelődve tengődik, és nem igazán gyümölcsöző a munkája. Kollégája két teremmel arrébb remek megoldásokat alkalmaz és nincs köztük érdemi szakmai kapcsolat. Ez igen szomorú dolog. Tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos határon túl nem lehet erőltetni a szakmai konzultációt. De szeretném megpróbálni, és jó irányba elmozdítani.

Á.M.: A tanítás eredményességét Ön szerint mivel lehet mérni egy iskolában?

Zs.A.: Ez nagyon összetett dolog. Nem lehet csak a verseny eredményességével mérni ezt. Egy zeneiskolának igen nagy százaléka átlagos képességű növendékekből áll. Szempont például, hogy milyen növendék megtartó képessége van a pedagógusnak. Visszajelzések jönnek, hogy nagyon szeretik a tanárt. Növendéke visszajön-e hozzá továbbképzőbe is? Majd családot alapít, és a gyermekét is ahhoz a tanárhoz hozza, akinél ő tanult. Ezek mind jelzések a pedagógus munkájára vonatkozóan Ezek a tanárok is dobogósak! Csak az ő eredményük nem fér bele az első három helyezésbe. Ugyanakkor eredményeiket reálisan kell értékelni.

Van egy kérdőívünk, amelyet 2 évenként eljuttatunk a szülőkhöz. Arra keressük a választ, hogy mennyire elégedettek az iskolánkban folyó oktatással.

Ha véleményem röviden összefoglalhatom erről a kérdésről, a következőt mondanám: sikeresen működő tanár az, aki

- versenyeken, találkozókon eredményeket ér el.

- növendékei ragaszkodnak hozzá, megtartja őket.

- személyre szabott módon közelít a gyerekekhez.

- munkája illeszkedik az országos színvonalhoz (különösen a profi képzés terén)

Á.M.: Sokszor megtörténik az is, hogy jól felkészített, tehetséges növendékek a kötött létszám miatt nem kerülhetnek tovább egy versenyre. A mögött a munka mögött is ott van az érték, az embernevelés és a szellemi nevelés eredménye. Ez is egy komoly szempont, hogy hány tanár dolgozza végig ezt a nagy munkát igénylő utat növendékével. Mi a véleménye Önnek a helyi tanterv szükségességéről?

ZS.A.: Úgy vélem, szükségtelen túlszabályozni a pedagógiai programot. Az intelligens tanár helyi szinten kezeli a problémát. Helyben, a zeneórán. Nem lehet, és nem is kell minden gyermekre speciális követelmény rendszert a legmagasabb szintig kidolgozni. Erre való a pedagógiai érzék, a tanári intelligencia. A zenepedagógusi intelligencia igen összetett. Olykor egy szerényebb hangszeres képességű pedagógusról kiderül, hogy tanárként kiváló, és a fordítottjára is akad példa. Nagyon fontos, hogy egy zenetanár tudja a kívánt eredmény elérési útját, elérhető zenei célkitűzést állítson a gyermek elé. Hangról-hangra, ütemről-ütemre meg tudja mutatni, milyen módon érhető ez el. Megragadja a probléma gyökerét, ötletekkel, megoldási javaslatokkal áll elő. Ha kettő nem működik, mond még hármat, ami jobban illik a gyermek testi-lelki alkatához. Lényeglátó, elemezni képes, nem vész el a problémák részleteiben. Sőt, adott esetben tudja félredobni a saját nem működő ötleteit is. Tudja, hogy bizonyos zenei hangzáshoz milyen fizikai feltételeket kell teljesíteni a gyakorlás folyamán. (Izomérzet, kontaktus a hangszerrel, testtartás, stb.) Be kell építeni a helyi tantervbe azokat a szűrőket, amik mérsékelik az általános követelmények túlzó szigorát. Pl.: kötelező etűdöket nem kérnék a vizsgán. Ez látszólag ellentétben van azzal a ténnyel, hogy vannak növendékeink, akik zeneiskolás koruk ellenére a középiskolás anyagot végzik. Mégis, azt gondolom, hogy egy alapfokú művészetoktatási intézmény célrendszerébe bele kell férjen a gyengébb képességű növendékek oktatása is.

Nem szívesen vitatkoznék olyan „szakemberekkel”, akik azt a szemléletet képviselik, hogy minél kevesebbet kell az államnak a zeneoktatás céljára költeni, annál jobb. Egy értelmes igazgató csak annyi terhet rak a kollégái, és a gyermekek vállára, amennyit el tudnak viselni, és ami hasznos. Ennek megítélése mindig is a helyi viszonyoktól függ, és a helyi szakemberek tudják csak átlátni. Nyilván ez alól is ki lehet bújni, és a dolog átbillenhet az ellenkező oldalra, amikor üzlet lesz az oktatás. Ez történt az elmúlt évtizedben. Egy egészséges, erős szakfelügyeleti rendszer oldhatná meg ezt a problémát. Éljen tovább az, aki jól végzi a dolgát, aki eredményeket produkál különböző szinteken. Aki pedig felhígította a rendszert üzleti szempontok miatt, az essen ki a rendszerből. (Utópisztikus gondolat, félő, hogy nem így teljesül majd: ellentmondásos példákat látok szerte a világban. A mezőgazdaságban például mindenféle génmanipulált vetőmagot árulnak, elárasszák vele a világot. A növények úgy tűnik sokkal érzékenyebbek a betegségekre, mint egyszerűbb őseik, ezt különféle vegyszerekkel ellensúlyozzák, ugyanakkor hallani lehet, hogy földalatti biológiai központokban tárolják az eredeti génállományú magokat. Mintha tudnák a biológusok, hogy egyszer vége lesz ennek az egésznek, és akkor nagy szükség lesz az eredeti romlatlan, érintetlen magokra. Ugyanígy van ez az oktatás területén is. Volt egy működő rendszer. Biztosan megvoltak a maga hibái, de stabil és fejlődőképes volt.)

A helyi tanterv kérdését véleményem szerint is rugalmasan kell kezelni. Nem szabad úgy megírni, hogy saját munkánk elé akadályokat gördítsünk. A pedagógus meg a gyerek egy hajóban eveznek. Néhány tanszakon túl magas követelményt állítottunk a gyerekek elé, azt sokan igen nehezen, vagy aránytalanul nagy munkabefektetéssel tudták csak teljesíteni. Ez hosszabb távon kedvét szegi diáknak-tanárnak egyaránt. Személyre szabottan kell a célkitűzéseket felállítani, nem szabad, hogy gúzsba kötözzük saját magunkat. Elsődleges célunk: megszerettetni növendékeinkkel a zenét, és a zenélést.

Á.M.: Az Önök iskolájában van-e kellő érdeklődés a zenetanulás iránt?

Zs.A.: Sajnos nem tudunk annyi növendéket felvenni, ahányan jelentkeznek, amennyit szeretnénk. Ebben a zeneiskolában is három és fél státuszt szüntettek meg 2007 júniusában.(Ez még Apáthy Árpád igazgató úr idejében történt, szerencsére meg lehetett oldani nyugdíjazásokkal). Jó lenne, ha több növendékünk lenne, de leginkább arra vágyunk mindannyian, hogy kiszámítható, tervezhető környezetben tudjunk tanítani. Alapelvem az, hogy pályára csak olyan tanulót küldjünk, aki arra valóban rátermett.

A mi referenciánkat – a rólunk alkotott véleményt – az határozza meg, hogy milyen színvonalú munkát adunk ki a kezünkből. Tapasztalatom szerint eredményeket nem lehet úgy elérni, hogy folyton kidekázzuk a befektetett munkát. Néhány kolléga úgy dolgozik, hogy szinte mérték nélkül önti energiáit a munkába, míg mások egy apró kérésre is rögtön felszisszennek.

Pedagógusként arra kell törekednünk, hogy élményszerű tudást adjunk a gyerekek kezébe. Mi nem csak a zeneiskolában, hanem különböző külső fórumokon is adunk hangversenyeket. Múltbéli eredményeinket tekintve igen magasan van a mérce. Folyamatosan dolgozunk azért, hogy a magas színvonalat megtartsuk, sőt emeljük. Reméljük, hogy a világ rohamos változása ellenére is tehetjük tovább a dolgunkat. Bízunk benne, hogy a felnövekvő nemzedék szívében újra és újra megújul a maradandó értékekkel való foglalkozás iránti igény.

Á. M.: Köszönöm a beszélgetést.

Ábrahám Mariann