Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

TÉMÁK – DVOŘÁK: VIII. SZIMFÓNIA – 3. TÉTEL

M

ielőtt még a későbbiekben elmerülnénk a páratlan ütemszámú félperiódusok lélektanában és szerkesztésében, bevezetésül ismerkedjünk meg egy egyszerű belső bővítés által előálló 18 ütemes periódussal. Antonín Dvořák VIII. szimfóniájának 3. tételében találjuk. Nem kellene messzire mennünk ötütemességet keresőben, hiszen a tétel főrésze tízütemes témával indul. A tíz taktus pedig voltaképp ötütemesség, akár a vizsgált periódus 18 üteme is 9, csak kisütemes írásmódban lejegyezve, hogy gyakrabban érkezzünk fősúlyra. Mi itt a g-moll tétel maggiore trióját vizsgáljuk, amely a cseh mester költői remeklése. Oly egyszerű, amire rácsodálkozhatunk, hogy egyes olvasóinktól hallani vélem a remeklés szóval kapcsolatos kételkedést. De hiszen nem épp az evidenciaként megjelenő ihlet talál legjobban szíven?

A periódus meghallgatásakor feltűnő, hogy szinte csak hármashangzatokból (és azok megfordításából) áll. Első fok, I. szext, VI., majd megint I. fok, IV., I. – itt jön egy szinte csak átmenő dallamhang révén előálló kivétel: V. szeptim – s megint I. De lássuk a 95-ik ütemben kezdődő második félperiódust! Tonikánkról V. fokú szextre nyit, VI. és III. fok révén lágyítja a hangzást, majd következik két „árnyaltabb” ütem, végül a zárlat: II. fok, I. kvartszext, ismét az előbbi módon keletkező V. szeptim és I.

S most vizsgáljuk meg a két elütő harmóniai szerkezetű ütemet: VII. fokú szeptim, majd emelt I. fokú szűkített szeptim. E két négyeshangzat kirí a hármashangzatok idilli ringásából. A VII. fokú még „csupán” szeptim, az emelt I. fokú viszont már két helyen alterált: szűkített. Mintha hármashangzatos tükörsima tavunk egyszerre fodrozódni kezdene, sőt a vihar szelével fenyegetne.

Ha a periódust e két ütem nélkül olvassuk, „helyreáll a rend”: a kétszer nyolc ütem egymásra felelése menetrendszerűen lezajlik. Ne akadjunk fönn azon, hogy a 99-ik ütem végéről a vezetőhang leugrani kényszerülne a 101-ik elején lévő C-re. Ne ezen akadjunk fenn. Hiszen ha a 101-ikben c – h-a dallam helyett mondjuk e – d-c állna, a dallam sebe begyógyulna. Csak éppen semmiről sem szólna a periódus. Üres vázat hallgatnánk. Szerkezetileg mindene megvolna, csak épp nem mondana semmit. Babaarcú szépség üres tekintettel... A két szeptimmé sűrűsödő, a szoprán és a basszus ellenmozgásával és a négyeshangzat szűkülésével egyre gyűrődő hangzás „közli”, mit akar Dvořák mondani az idilli élet minden percében jelenvaló halálról, a szépség törékenységéről, a biztonságérzet felett átvonuló kétkedés-felhőkről – és bármiről, amit a hallgató az adott két ütemből, az adott két ütemtől költőivé váló periódusból éppen kihall.

A zene tartalma ugyanis bennünk van. Csak épp valakinek le kell írnia, meg kell pendítenie a hallgatóban feszülő húrt...