SZIRÁNYI GÁBOR

 

EGY BARTÓK TANÍTVÁNY – SZALAY STEFÁNIA – VISSZEMLÉKEZÉSE

 

(II/1. rész)

 

Bevezető

 

Fischer Ervinné Szalay Stefánia (1886–1964) zongoraművész és -tanár, valamint Szalay Elemér (1896–1947), a jeles zeneszerző és zenepedagógus Nagyvárad híres művész-testvérpárja volt. Mint Csire József egyetemi tanár Lux aeterna lucea est című cikkében írja: Személyükben a Fischer–Szalay Zeneiskola alapítóit, muzsikus nemzedékeket nevelő tanárokat, a váradi zenei élet kedvelt szólistáit és szervezőit tisztelhetjük, akik példamutató helytállást tanúsítottak a világháborúk és rendszerváltások vészterhes korában. Nagyváradot pezsgő zenei élet jellemezte a Szalay testvérpár működése idején. Sok zenei intézet kapott helyet a városban. Minden felekezetnek és templomnak legalább egy kórusa és zenekara volt; két szimfonikus társaság működött; a katonaság kiváló fúvószenekart tartott fenn; több munkáskórusról tudunk: minden kézműves ipartársulat külön együttessel dicsekedhetett; mind a két zeneiskola gondoskodott ének- és zenekarról; a város zenés színháza jeles szólistákat foglalkoztatott. Ez a művészetpártoló város kulturált, zeneértő hallgatóságot nevelt. (…) A muzsikálás a világ legtermészetesebb dolga volt a Szalay családban. Kamarazenélt itt mindenki. Elemér tíz évvel idősebb nővére, Stefánia a budapesti zeneakadémia zongora főtanszakán a nagynevű Thomán István tanítványa volt, a zongoratanári szakon pedig a Bartók Béláé. 1909-ben szerzett tanári oklevelet és Nagyváradra visszatérve 1912-ben Fischer Ernő zongorista-tanár felesége lett. A fiatal házaspár létesítette; Szalay Stefánia és Szalay Elemér tartotta fenn az 1941-ig működő Fischer–Szalay Zeneiskolát.

 

A tanár Bartók

 

Családom zenész család. Nagyanyám Fischerné Szalay Stefánia egykoron Bartók tanítványa; nagyapám Fischer Ervin Szendy Árpád növendékeként végzett a Zeneakadémián. Édesapám Stanzel János zongoraművész és tanár Kodály Zoltán, Keéri-Szántó Imre és Dohnányi Ernő növendéke, valamint édesanyám Fischer Gabriella Nagyvárad reményteljes ifjú zongorista tehetsége, aki Keéri-Szántó osztályában ismerkedett meg későbbi férjével. A hetven együtt töltött év során összegyűlt több ezer levél, dokumentum, újságkivágat, fénykép feldolgozását ez év tavaszán kezdtük el testvéreim jóváhagyásával. A hagyatékban néhány levél és üdvözlőkártya külön volt téve, többek között Kodály Zoltáné is, aki a következőket írta édesapámnak 1934 januárjában: Kedves Stanzel! Írja meg ráér-e ma 6-kor lakásomon (Andr. u.84. fsz 2) néhány darabomat eljátszani? Legelőbb azokat, amelyeket a minap koncerten játszott[1](akkor nem hallhattam) aztán másokat, főleg táncra alkalmasokat. Nem baj, ha nem „koncertszerűen” csak felismerhetően. Üdvözli Kodály Zoltán. A feladat nem egyszerű. Egyrészt mert szüleim levelezése – főként a harmincas évekbeli – több mint személyes, intim. Nem véletlenül akarta édesanyám a leveleket gyakran megsemmisíteni „ne olvassátok a szerelmes leveleimet röhögve” felkiáltással. Ennek ellenére végig kell olvasnunk őket, mert a legváratlanabb helyen található utalás a korabeli zenei viszonyokra. Másrészt maga a gyűjtemény minden dokumentarista rémálma. Nem a teljes összevisszasága miatt, hiszen az természetes akkor, ha az évek során a levelek hol a szekrényben, hol egy bőröndben vagy cipős-dobozokban „laktak”. Hanem a külleme miatt. A korabeli újságok, koncertkritikák a legaprólékosabb kivágatok. Szó szerint. Mindent gondosan körbevágtak, amit nem tartottak fontosnak. Az újság, a kritikus, a tudósító neve nyesedékké vált. A levelek gyakran datálatlanok, amin természetesen segítene a boríték és a postabélyegző, csakhogy édesapám szenvedélyes bélyeggyűjtő volt. Fogalmunk sem volt arról, hogyan kezdjük a munkát. Felemeltünk egy-egy, valamilyen elv szerint összekötözött csomagot, kibontottuk, és olvasni kezdtük a leveleket. Viszonylag hamar szerencsénk lett: az egyik összekötözött csomag az 1936-os bécsi Liszt verseny részletes beszámolója volt, amin Stanzel János részt vett és oklevelet nyert. Das Präsidium des 3. internationalen Wettbewerbes für Gesang und Klavier Wien 1936. beurkundet hiemit, dass Herr Johann Stanzel im Rahmen dieses Wettbewerbes ein zu den schönsten Hoffnungen berechtigendes Talent gezeigt hat und daher in der öffentlichen Hauptprüfung für Klavier mitwirken durfte. Das Präsidium: (olvashatatlan aláírás). Mivel abban az időben volt déli és esti posta is, a versenyt szinte óráról órára lehet követni. „Megvan az előadás” – mondtuk elégedetten és – tévedtünk. Az 1936-os bécsi levelek között volt ugyanis egy címzés és évszám[2] nélküli, XII. 30-án keltezett levél:

 

Kedves Família

Épen szépen megérkeztünk s bár még kissé krákogós vagyok, általában jó a közérzetünk. Tiborék[3]és Annus vártak s azóta minden percünk be van osztva. Ebédig 1 órát, gyakoroltam. Ebéd után Fischer[4]papa sok édességgel megrakodva s keserves könnyhullatások között üdvözölt. Nagyszerű színben van, szép öregember, pirospozsgás arcú, friss, eleven, fürge, sokat dolgozik. Nagyon kedves drága volt az Öreg és megható volt a viselkedése. Margit[5]is feljött. ˝ 5 kor Stern Irma kísért el Bartókig, ki már várt és alaposan behatóan foglalkozott velem egy jó órát. Magándolgokról keveset beszéltünk szünet nélkül játszottunk. Én nagyon jó dispositióban voltam s kotta nélkül játszva technikailag jól megoldottam mindent. Legtöbbet a Schumann szonátán kifogásolt felfogásbelileg s azt át fogom gyúrni otthon. A Bachokon csak lényegtelen dolgot változtatott, jónak találta. Csak egy Chopin-re maradt idő, mert a szonáta 40 percet vett igénybe. Chopin H dúr prelűdre ezt mondta: „ezt nem tudom eljátszani de különben is csinosan játssza, kissé lágyabb lehetne a cantilena”. 150.000 koronát kért csak, ami igazán minimális, mert 5 dollárra számítottam.

A levelet Fischer Ervinné Szalay Stefánia írta, aki egy 1950-ben írt önéletrajzában az alábbiakat tartotta fontosnak:

1886. augusztus 12-én Kapuváron (Sopron megye) születtem. Édesapám Szalay János Mihályi-i születésű, egyszerű parasztcsalád gyermeke, felesége Ganzt Amália, vagyontalanok, mindketten elhunytak. Apám postatisztviselő, anyám háztartásbeli volt. Kisgyermekkoromban (6 éves) megnyilvánult bennem a zene iránti tehetség, 17 éves korom óta dolgozó nő vagyok, aki a magam munkájából tartottam fönn magamat.
Elemi-, közép- és Zeneművészeti Főiskolát végeztem. Nyelvismeretem: francia, német, kevés román. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Thomán István és Bartók Béla növendéke voltam. Kollégáim közül Hoffmann Vilma a budapesti Nemzeti Zenede tanára, Givulescu Cornel[6](Cluj) zenefőiskolai tanár, Voileanu Anita (Cluj) zenekonzervatóriumi tanár, Szegő Júlia[7](Cluj, Művészeti Intézet).

1909-ben kezdtem zenetanári működésemet Nagyváradon, 1912-1924-ig mint férjem Fischer Ervin zenetanár alkalmazottja tanítottam zongorát, akkor bekövetkezett haláláig. Ettől kezdve egyedül tartottam fenn magamat és családomat (négy gyermekkel maradtam özvegyen) zongoratanításból. 1940 óta a városi Zenekonzervatórium kinevezett tanára vagyok. Egy kis magánházam van, egyébként vagyontalan. (…) Külföl­dön Ausztriában, Csehszlovákiában és Olaszországban voltam hangversenyezni.

Szalay Stefánia emlékeiből könyvet szeretett volna írni. Hogy meddig jutott tervével – ha jutott egyáltalán – azt nem tudjuk.[8] Több gép- és kézirat töredék maradt hagyatékában, amelynek egy része Budapestre Gabi lányához került, egy része fiához, Fischer Ervinhez,[9]egy része pedig szétszóródott Nagyváradon. A Budapestre került hagyatékban van többek mellett 14 eredeti Bartók levél,[10]harmincoldalnyi gépirat töredék1957 júliusából „Emlékeim Bartók Béláról” címmel, valamint Demény Jánossal folytatott levelezésének másolata. Ebből a gépiratból az olvasható ki, hogy Bartók Béla több levelet is írt Szalay Stefániának az ismertté vált 21 levélen kívül. „Van többek között olyan levele Bartóknak 1918-ból, ahol áradozik, milyen szép világ vár a művészekre ezután. Férjem azonnal felutazott Pestre, beiratkozott a művész szakszervezetbe Bartók ajánlatára s mire visszajött, itt Románia lett. [11]” „Ha csak tehetem, kutatok itthon. Elő akarom keríteni 1919-es levelét drága Mesteremnek ”Barikának”. Ez volt a beceneve a főiskolán. De ez szörnyű munka, millió levél közül meglelni.” (…) „Megint találtam Bartók levélborítékot 1935. XII. 31 kelettel. Ezek szétszórtan hevertek a kifosztás alkalmával.[12]” „A fontos levél előkerülhetne, ha leányom Szirányi Jánosné haza tudna jönni.[13] Részemről túlságosan lekötött vagyok, hogy előteremtsem. Különben is, ő volt a kotta- és irattáram rendezője, amely jelenleg elhanyagolt állapotban van.” Zenetörténeti szempontból hét levél, az 1922. június 20-a és 1923. január 3-a között írtak tarthatnak érdeklődésre számot, amelyekben Bartók második erdélyi turnéjának (Belényes, Nagyvárad, Kolozsvár) alakulása követhető nyomon a nagyváradi szereplés felmerülésétől a koncert műsorának alakulásáig. A többi levél magántermészetű. Bartók leveleinek hangvétele tárgyilagos és távolságtartó. Ezt azért tartjuk fontosnak megemlíteni, mert Szalay Stefánia emlékirat töredéke túlfűtött szeretetről árulkodik, amint az az alábbiakból is kiderül.

Életem irányítója, jó és balsorsom, özvegységem erőt adója volt mesterem, tanárom: Bartók Béla. Egyszerű, halk, csendes modorú, csodálatosan megfigyelni tudó, élénk tekintetű, kissé tartózkodó egyénisége csakhamar elbűvölő hatással volt mindenkire, akinek sikerült a közelébe jutni. Ez azonban nehezen ment: a zseninek kijáró hódolat elől legszívesebben elmenekült. Kis, meghitt baráti légkörben azonban felengedett látszólagos merevsége és kedves közvetlenségével, őszinteségével elragadta környezetét. A szerencse, hogy tanítványa lehettem, minden vagyonnal felér. A Mester elvezetett a művészet csodálatos erdejébe, s én káprázó szemmel hallgattam, amit mondott, játszott, amint soha nem járt utakra vezetett. Szédültem a tempók iramától, a harmóniák szokatlanságától, a ritmusok cikázó sokféleségétől. Sokszor szerettem volna felkiáltani, hogy ezt nem értem, nem tudom megoldani. Ilyenkor szemének egy intésével mondta „próbálja meg, kérem”, s ha sikerült „én is így gondoltam”, ennyi volt válasza, de ez elég volt ahhoz, hogy még többre törjek. Ilyenkor óra után rohantam le a lépcsőkön és otthon, mint a megbabonázott ültem a zongorához, hogy azon mód átnézzem, mit hogy is gondolt Ő. Napokig a hatása alatt voltam, bámultam, hogy lehet így és ennyit tudni. Egyszer például mutatott egy skálát, azt hittem glissando 1-1 ujjal, pedig nem. Skála volt öt ujjal, egy pillanat alatt.

Úgy érzem, bármilyen esemény – ha szürke, mindennapi is – amely hozzá fűződik, jelentős. Szeretném, ha könyvem emberközelbe hozná őt, kinek tanítványa voltam és maradok. Kinek tanítása a zene és a testvériség fénykörébe vonja azt, aki megérti, tiszteli. (…)

1905. március 15-én filharmonikus estet rendeztek a Vigadó nagytermében. Szólista Bartók Béla. Dirigens Kerner István. Liszt Esz dúr zongoraversenye volt az est fénypontja. (…) Sok kitartó taps után ismét kijött Bartók, és a Scherzo-ját[14] játszotta ráadásul. Ezt a művét Dohnányinak ajánlotta. Debussy és Liszt hatása hallatszik ki belőle. Virtuóz, nagyon nehéz mű. (Jóval később azt mondta Bartók nekem: „Már nem így komponálok, akkor még nem alakult ki az egyéniségem. Fő az egyszerűség, nem kell a sallang. Merítsünk a népzenéből.” Engem elbűvölt a mű grandiózus szépsége. „Ezt megtanulom, ha addig élek is” gondoltam.

Másnap, március 16-án órám volt az Akadémián Thománnál. [Egyszer csak] nyílik az ajtó csendesen, hogy ne zavarja a játszót, belép Bartók. Thomán, volt mestere átöleli, megcsókolja. Ő kedvesen körülnéz: kik vagyunk ott. Thomán bemutat minket, Bartók kezet fog velünk, mosolyog.

„Nem rég még én is tanítvány voltam. Szerettem hozzád járni” mondja Thománnak.

„Nálam ebédelsz Béla, ugye tudod?”

„Igen, köszönöm.”

„Játsszál valamit a tanítványaimnak, tegnap lázba hoztad őket a Liszt koncerttel és a ráadással.”

„Nem tudok semmit” szabadkozott Bartók, de Thomán lenyomta a Bösendorfer[15]elé. Bartók ekkor zsebre tette a jobb kezét. Csak nem akar fél kézzel játszani, mint Zichy Géza a félkezű zongoraművész? De bizony. Azt mondta: van egy balkezes tanulmánya.[16] Úgy hangzott, mintha két kézzel játszott volna! Thománnak ajánlotta. Csodálatos, nagy balkéz-technikát igénylő mű volt. Megtapsoltuk. Így ismerkedtem meg személyesen is Bartók Bélával. Nemsokára azután a tanítványa lettem.

          Ősszel a Zeneakadémián azzal a hírrel fogadtak, hogy Thomán István tanárunk nyugdíjba megy. (…) Pár nap múlva Thomán [rajtam keresztül] névjegyet küldött Bartóknak: „Bélám. Vedd át a Scherzodat Szalay Stefivel” s valami szépet írt rólam. Bartók akkor már helyettesítette a Zeneakadémián. Bevittem hozzá a névjegyet, [és ő] igen készségesen kitűzött egy péntek délelőttöt a meghallgatásra. Bartók tehát foglalkozott velem, mégpedig alaposan. A technikával és a memóriával elégedett volt, de a kifejezés, a cantiléna, a szín, a pedál, a tempó, a kettős-dallam kihozása özön munkát kívánt tőle. Hát még tőlem. Hol ő játszott, hol én, volt hadd el hadd. Végeredményben, nagy sokára kialakult valami. „Nos egyelőre elég” mondotta akkor. Kint a folyosón hallom: „Itt van Bartók Béla, már ő tanít” „Dehogy tanít, csak próbál valamit. Még nem nevezték ki. Azt én tudnám.” „Tanárunk lesz, meglátjátok.” Megyek a lakásomra. Kérdik szállásadóim „nos, hogy ment?” Én minden tőlem telhetőt megtettem a másfél óra alatt, de fogalmam sincs mit jelent a „nos egyelőre elég. Úgy mondják, kevés növendéket vesz fel, ha elvállalja az állást, csak felső osztályosokat.” Gyötrődtem, kínlódtam napokig, mígnem megüti a szememet egy lapban „Bartók Béla a kitűnő zongoraművész és zeneszerző a Zeneakadémia tanára lett.” Rögtön írtam egy válaszos lapot neki, hogy szeretnék járni az óráira, felvesz-e? Válaszolt nyomban: „Kérését szívesen teljesítem. Híve, Bartók.” Azt a boldogságot, örömet! Kimondani nem lehet, mit éreztem. Az elsők között tanulhatok nála, kiálltam a tűzpróbát!

          Mit lehetett tanulni Bartóktól?[17] Hogy csak becsületes ember álljon elébe. A legnagyobb fokú őszinteséget kérte akkor is, ha hibáztunk. Becsületes, korrekt munkát, végtelen kitartást, szorgalmat és mélységes tiszteletet várt el az egész nagyok: Bach, Beethoven, Schumann, Liszt, Chopin és Debussy iránt. (…) Semmi külsőség, virtuóz technika, csillogás, hanem elmélyülés, a tartalom és forma hűséges visszaadása, a szerző intencióinak alázatos tisztelete jellemezte. Tartózkodó, zárkózott volt, rendkívül szerény. A hivatalos elismerés nem érdekelte, annál inkább az egyszerű falusi nép szokása, viselete, zenéje. „Kiaknázatlan terület ez, tele kinccsel, itt az én világom” (…) Örökre emlékezetes számomra, hogy milyen volt az első óra Bartóknál. Mint utolsó éves, egyszer hetenként, pénteken mentem hozzá, tizenkét órára. Addig gyakoroltam.

„Tudja a formatant?” kérdezi Bartók.

„Hogyne!”

„Kinél tanulta?”

„Herzfeld tanár úrnál.” (Biccentett, ő is nála tanult.)

„Mit hozott?”

„Beethoven Op. 109 E dur [szonáta] I-II. tételét” és odaadtam a kottát.

„Tudja mi a különbség periódus és kettős mondat között?”

„Tudom. Egyező tartalmuk mellett a periódus modulál, a kettős mondat nem, vagyis a tonika domináns, utóbbi esetben marad tonika.”

Melegen nézett rám és elkezdtük a játékot. Csakhamar eltűnt a Mester és a tanítvány s csak Beethoven volt jelen. (…) Bartók tökéletesen tolmácsolta Beethoven gondolatait, érzelmeit és teljes egyéniségét beleöntötte az előadott műbe. Elsősorban zongorázásának kifejező erejét, dinamikáját csodáltam meg. A lényeget. Aztán rájöttem, hogy előadó művészetét a részletek pontos kidolgozása is jellemzi. Figyelme mindenre kiterjedt. Például pedálozni senki sem tudott úgy, mint Bartók. Bachnál kevés pedált vett s a frazírozási jeleket sohasem kötötte át pedállal. Szédítő tempóknál ugyanolyan gyorsan váltogatta a pedált, mint ahogyan a hangzás megkívánta. A mi játékunkban pedig észrevett minden kis pedál hibát, akárhogyan próbáltunk elszökni a nagy tempóval. Azt mondta: „inkább semmi pedált, mint rossz pedálozást. A semmi pedál legalább nem ront, de a rossz pedál elárulja összhangzattani és formai fogyatékosságunkat” tanította. S megértettem: a pedál nélküli játék csak száraz, de nem rossz, mert jó fül kell a jó pedálhoz. Nagyon nehéz például a pedál vibrato: egy kiemelt hang zengjen, a többi fél és negyed pedállal elnémul, ha jól kezeljük. Nagy lábtechnikát igényel. Liszt nagy mestere volt ennek, ezt Thomántól tudtuk. Bartók is. Igazán jól csak végzett zeneszerző pedálozhat, ha zongoratehetsége is van – jöttem rá egy idő múlva. S Bartók valóban nem is vett fel férfi növendéket, ha az nem tanult zeneszerzést is. Nőkkel szemben, ha ügyességük kitűnt és fejlett hallással rendelkeztek, elnézőbb volt. Utóvégre Bartók sem vezényelt jól például. Miért kellett volna nekünk rosszul komponálni? De prima vista olvasás, kulcs-váltórendszer, kamarazene tudás nélkül senki nem kerülhetett színe elé.

Mint tanár, Bartók kezdetben a legnagyobb szabadságot adta növendékeinek az ujjrendet illetően. Később rájött, hogy ez nem helyes sőt, technikailag hátrányos. Ettől kezdve még átdolgozásaihoz is írt ujjrendet. Ez mindig nagyon egyéni és gyakran nehezen kivitelezhető volt. Például Apassionata-szonáta gyönyörűen szólt, ahogyan Bartók egy ujjal kihozta az ismétlődő hangokat, de szerintem könnyebben megoldható váltott ujjal játszani a gyors triolákat. Bartók elvárta a tökéletes technikát a növendéktől, de azzal nem igen törődött, hogy a tanítvány miként szerzi meg azt. Egyszer, amikor valami újfajta billentést kellett megtanulnom, megkérdeztem

„Mit jelent az, hogy portato kell skálázni és tempóban?” Nagyot nézett, azután a tőle megszokott őszinteséggel válaszolt

„Nekem ezt, mint akadémiai tanárnak tudnom kellene, de bevallom, fogalmam sincs róla. Majd utánanézek, fontos újítás-e?” Máskor arról faggattam, hogy a nehéz német súly-technikának vagy a finom francia technikának hódoljak-e? Kedvesen felelt:

„Mindegyik jó, de a legjobb a természetes technika az, ami könnyen megy.” Neki könnyen ment minden. De a kezét nem úgy tartotta, mint ahogyan a zongoraiskolák előírják. Kissé nyújtotta az ujjait, nem ütötte, nyomta a billentyűt s csodálatosan szép pesante hangokat hozott ki. Különös, bonyolult lélek volt Bartók Béla. Öröm, harag, bánat, türelmetlenség jelét sohasem láttam arcán. Jól fegyelmezett, előkelő modora arra utalt, hogy igyekszik hűvösnek, közömbösnek tűnni. Ám ha a zongorához ült, akkor egyénisége kitört, robbant, lázadt. (…) Ha játszott, elbűvölte hallgatóságát. Ha tanított, egyszerűsége valósággal rabul ejtette növendékét. „Ezt talán már nem is tudom, próbálja meg, lássuk csak”. Végtelen őszintesége sokszor meglepett. A Bach kiadások átdolgozásainál a Wohltemperiertes Klavier cifrázatai néha zavarba hoztak. „Igaza van, hibásan írtam” mondta erre Bartók.

„Dehogy írta hibásan, csak kétféleképpen” tiltakoztam.

„De Bach csak egyféleképpen írhatta”. Pontossága, becsületessége nem ismert határt. Ezt tanítványaitól is megkövetelte. Varázsló módjára befolyásolta növendékeit (talán anélkül, hogy maga tudott volna erről.) (…) Éppen ezért az akadémián soha egy órát sem mulasztottam, még betegen is eljártam az előadásokra. Óra alatt Bartók csak a legfontosabb tudnivalókra tért ki és sokszor tíz perceken át hallgatott. Hányszor bántott, hogy csak tanít rendületlenül, hogy kissé merev és nagyon tartózkodó. Akkor még nem tudtam róla egy fontos dolgot: általában, hogy valakit közel engedjen magához, annak a tehetségen kívül feltétlenül kellett valamilyen egyéni vonással is rendelkeznie. (Ez úgy látszik, akkor hiányzott belőlem). Bartókot csak egyszerű, természetes szavak kapták meg. De ilyenkor is nagyokat hallgatott és nézett, várakozásteljesen a beszélőre. Én félreértettem némaságát. Ha ő merev és szótlan, én is az leszek – határoztam el. Ha találkoztunk valahol órán kívül, Bartók a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy a tanítványa vagyok. Emlékszem az első esetre, amikor Bartók magánbeszélgetést folytatott velem. Láttam egy alkalommal, hogy valamit nagyon olvas a kottámon. Ez nem volt más, mint ez: Louise Rigele, Pozsony, Stefánia út 20.

„Nekem jó ismerőseim” mondta Bartók

„Nekem is.”

„Hát maga pozsonyi?”

„Nem én soproni vagyok, de a nagybácsim ott főgimnáziumi tanár.”
”Hogy hívják?”

„Szobisek József, matematika és fizika tanár.”

„Tanított engem.”

„Tudom. Dohnányit is.”

„És maga miért volt ott?” kérdezte Bartók most már nagy érdeklődéssel.

„Hyrtl tanárnál tanultam, mert Váradon nincs jó zongoratanár”

„Én is tanultam Hyrtlnél, de maga mit keresett Váradon?”

„Most ott laknak a szüleim”. Ezután a beszélgetés után bátrabban és biztosabban zongoráztam nála.

Nem tudom bemutatni Bartók Bélát igazi mivoltában, ha nem rajzolom meg – ha csak pár vonással – a környezetet is, amelyben megismertem. Ifjúságom, az életre való lázas készülődés számos apró és ritka eseménye köt az Intézethez, ahol abban az egyedülálló szerencsében volt részem, hogy szinte naponta láthattam, csodálhattam az akkori magyar zenevilág legkiválóbb képviselőit. Sok boldog órát töltöttem a főiskolán, s igyekeztem mindegyik nagy zenésztől tanulni. Magamban összehasonlítottam a módszereket, megkíséreltem hasznosítani a különböző egyéni rendszereket, tanítási módokat, felfogásokat. Bartók Béla a technikai melléfogásokra annyit mondott: „Ugye véletlen volt?” Thomán nyomban bekarikázta [és megjegyezte] „a hiba az hiba”. Bartók számára a vonalvezetés, szín, dinamika egyenletes emelkedése, esése volt a fontos és a hangszeres zene és az ének utánzása. Thománnál a tökéletes technika mellett különösen a ritmus fő és mellékhangsúlyai ropogtak lendületesen. (…) Thomán fényes házi hangversenyei nagy közönséget vonzottak. Jeanne Marie Darré többször volt vendége. Később, amikor cukorbaja már látását veszélyeztette, szanatóriumi költségeinek fedezésére Dohnányi Ernő pompás műsorú estélyt tartott nála. (…) Bartók és Dohnányi. Mennyire elütött egymástól ez a két nagy egyéniség. Dohnányi szerette a fényt, a csillogást, a babért, a tapsot Nagyestélyi ruhás nők hódoltak neki. Mindent kedvelt, ami szép. Szépet nyújtott, szépet várt. Zongorás szemmel nézve neki volt a legszebb keze. Mintha csak a mandzsettát igazítaná, olyan könnyed, elegáns mozdulattal kapta fel játék közben, Nem pózolt, de extázisba hozta a közönséget tüneményes zongorázásával. Sokat játszott és sokat dirigált. Hallottam tőle két este egymás után az öt Beethoven koncertet. A legnagyobb Beethoven játékosok egyikét ismertem meg benne. Olyan művész volt, aki az embert elvarázsolja a földről és napokig a csillagos eget érzi maga fölött ragyogni. Ebben hasonlított Bartókhoz. A tanár Dohnányi viszont már nagyon különbözött a tanár Bartóktól. Mesterem nagy figyelemmel hallgatott meg minket, maga volt a megtestesült lelkiismeretesség. Dohnányi hamar eltolta, felállítatta növendékeit a zongorától; alig várta, hogy ő játszhassék. Ezen kívül kérlelhetetlenül szigorú volt a növendékekkel, sőt a művészekkel és a tanári karral szemben is. A már akkor világhírű két magyar művész kölcsönösen elismerte egymást, de baráti kapcsolat nem szövődött közöttük. Ennek mély okai voltak. Mert ugyan mit csinált volna Dohnányi, ha Bartók történetesen elvitte volna magával népdalt gyűjteni a hegyek közé, és a pislogó mécses mellett mamaligával, bivalytejjel kellett volna beérnie neki is? Az ilyesmit nem Dohnányi számára találták ki. Idegen nyelveket tanulni a nép kedvéért? Azt se. (…) Dohnányi szívesen játszotta Bartók műveit és Bartók egy ízben kijelentette, hogy egyik alkotását Dohnányi sokkal melegebben és puhán játssza, mint ő. „De az Allegro barbarot én játszom jobban” tette hozzá. (…). Bartók zárkózott természetű, minden tekintetben egész ember volt. Igazság szeretetét határtalannak éreztem. Jóságát palástolta, nem kérkedett vele. Egy alkalommal a [gyakorló iskolai növendékek] vizsgáját hallgattam végig. Zeneintézményünk tanárai osztályozták a gyakorló iskolásokat. A soron levő növendékről, aki félelmében lerontotta teljesítményét, ez a vélemény alakult ki:

Szendy: „Én elégségest adok”. Keéri-Szántó: „Jó”. Chován: „Jó”. Bartók: „Jeles”. Szendy dühösen nézett Bartókra. „Ezt a szereplést jelesnek találja?” „A növendéket találom tehetségesnek” hangzott a válasz csendesen. „A félelem elmúlik, a tehetség megmarad”. (…)

Bartókot minden tettében a viszonzást nem váró, önzetlen segíteni akarás jellemezte. Alkalmam volt ezt számtalanszor tapasztalni. Egy nap bejött óránkra az egyenruhás szolga. Ívet adott át Bartóknak a tandíjhátralékosok névsorával.

„Mi közöm ehhez” kérdezte Bartók kelletlenül.

 „Tessék figyelmeztetni őket, hogy ha nem fizetnek, nem vizsgázhatnak.”

„Ez az iroda dolga” vélte a mester.

„De a tanár úrnak van kapcsolata a növendékkel”. Nemsokára jön egy növendék, akinek neve szerepel a papíron. Bartók az őt jellemző utolérhetetlen egyszerűséggel megkérdi:
”Ugye nincs pénze? Majd én kifizetem a tandíjat. Mert itt felírták” s megpeckeli az ívet.

Akik ma tanulnak főiskoláink, talán nem is tudják elképzelni, hogy a régi világban mennyire meg kellett küzdenie a kevésbé módos diáknak azért, hogy egyetemi tanulmányokat végezhessen. Nagy tehetségre, sok kitartásra volt szüksége a kevés keresetű szülők gyermekének, ha eltökélte magában, hogy képzettséget szerez. Óraadásból, más munkából kellett sok tehetséges növendéknek fenntartania magát. Én is korán kezdtem a tanítást. Nem tudom, hallott-tudott-e erről Bartók Béla, de egyszer megkért, menjek vele a tanári szobába.

„Nézze, kérem” mondta „vállaljon el egy mágnás fiút, aki francia zenét akar nálam tanulni, de ahhoz nincs elég technikája. (…) Akkor én megtelefonálom. Hetven koronát fizet, és hetenként egyszer tanítana egy órát.” Alig tudtam kinyögni örömömben „köszönöm, megyek”.

De a jólét nem tartott sokáig. Rövidesen értesítést kaptam, hogy az egész tandíjmentességemet elvesztem, de kitűnő előmenetelemért fél tandíjmentességet élvezhetek.

„Én nem szóltam az irodában, kitől tudhatták meg, [hogy tanítványa van]?”

„Magam mondtam meg, mert kérdezték.”

„Pedig maga igazán megérdemelne egész tandíjmentességet.” Mindenért kárpótolt azonban, hogy Bartók megelégedett volt oktatói munkámmal, a tanítványommal, akit időnként meghallgatott. (…) Később azt már nem nézte jó szemmel, hogy Thomán tanár révén a legmuzikálisabb főúri házakhoz kerültem, mint zongora-oktató.[18] Meg is jegyezte:

„Úgy látszik, maga szereti a fényt és a csillogást. Pedig sokkal szebb az egyszerűség, az őszinte és igaz, mert lélekből fakad.”

„De sokat tanulhatok azoktól, akik beutazták a fél világot”

„Ha tanulni akar, itt vagyok én, ez nem elég” kérdezte Bartók tréfásan-szomorkásan.

„Mindenért nem szaladhatok Mesteremhez” (…)

„Magát nehéz valamiről meggyőzni” mosolygott Bartók. „Engem is küldött volna Thomán tanár úr ilyen helyekre, de én nem mentem, gondolja, hogy vesztesnek érzem magamat?”

Szinte az egész nyarat a Majláth birtokon töltöttem, ahol mindössze napi két óra elfoglaltság mellett minden jóban részem volt. Thomán tanár úr elragadtatását fejezte ki ősszel: „remek színben vagyok” mondta és nevetett Bartók aggályain, mert azok az én esetemben nem voltak indokoltak. Sőt a fiatalok, akiket tanítottam, érdeklődni kezdtek Bartók iránt. (…) Meg is kértek később: próbáljam meghívni Bartókot budai szállásukra. Mondjam, hogy Thomán és Dohnányi gyakori vendégeik, Manninger és Vámossy professzorokkal egyetemben. Tolmácsoltam a Mesternek, hogy a Majláth fiatalok mennyire értékelik szerzeményeit s minden vágyuk személyesen is megismerni a művek szerzőjét.

„Mi sem könnyebb, hivassanak ki a tanáriba, ha a Zeneakadémián vagyok, s kijövök. Kedden-pénteken tanítok ott” – egy szóval sem mondta Bartók, hogy elmegy hozzájuk.

Meghívtak Nagyváradra, egy fényes estélyre. Két Brahms capriccio-t, Dohnányi Humoreszket s Bartókot akartam játszani. „Ne tegye” mondta Bartók „nem lesz sikere”. Bartók helyett Schumann Nachtstückjét játszottam, amit meg kellett ismételnem. Fetster püspök kijelentette, hogy engem a Mindenható jókedvében teremtett. De egy másik vezető állásban levő személyiség kifogásolta a műsorom. „Kislány korában milyen szép Liszt rapszódiákat játszott, de a két Brahmsnak nem volt se eleje, se vége, se füle, se farka.” Amikor ezt elmeséltem Bartóknak azt felelte „Pedig a fis moll és h moll capriccio[19]gyönyörű, s maga nagyon szépen oldja meg. „Hiszen a Mesternél tanultam” öntött el a hála talán azért is, mert Bartók nem igen szokott dicsérni. „Ezt a szerző semmi esetre sem gondolta így, a sok pedál nem használ, úszik minden, a technikai melléfogásait takarítsa ki, a tempót ne túlozza”. Vagy „Általában a játék nem kiegyensúlyozott, hiányzik belőle a formai tökély, a stílus szépsége. Egész vonalvezetése ingadozó.” Ha azt mondta „Én is így képzelem el a szerző felfogását” akkor boldogságomban hármasával ugráltam le a lépcsőn a második emeletről. (…) Utolsó éves voltam. Bartók Béla, felismerve romantikára erősen hajlamos egyéniségemet, Chopin és Schumann műveket adott fel a kötelező Bach és Beethoven mellé. Annyira igyekeztem Chopin stílusa mellett átvenni Mesterem játékmodorát, egyéniségét, hogy szinte hasonlítottam rá. (…) Fokozás előtt mély lélegzetet vettem, a hatalmas fortéknál szinte hörögtem, az éneklő billentésnél kisimogattam a hangot, a könyököt kissé ki, jobb vállamat előre tolva a pedált szaporáztam. Mindig magamon éreztem Bartók tekintetét, még félni sem mertem, s mint a pehelysúlyú zsoké a ló nyakán, nem ültem, csak libegtem a széken.

„A balladát befejeztük, mi a másik mű?

„Schumann: Carnaval”[20] feleltem.

„Jövő pénteken ezt kérem” mondta Bartók és kiment a tanári szobába cigarettázni. Társaim körülvettek és megállapították: annyira Bartók utánzó vagyok, hogy tanárom le sem vette a szemét rólam és nem is kifogásolt semmit. Engem bántott a kétes értékű dicséret és amint visszajött a tanári szobából, megkérdeztem, igaz-e amit a társaim mondtak? Bartók hallgatott, majd lassan megszólalt:

„Az a kérdés, örül-e a hasonlóságnak?”

„Hogyne, boldoggá tenne, ha így lenne” feleltem én.

„Akkor nincs hiba.”

Azután eljött a nagy nap. Előzőleg gyakorló iskolai növendékeink szépen levizsgáztak, most mi vártunk a sorunkra. Az Akadémia hangversenytermében mi fent a dobogón, a tanári kar és a bizottsági tagok lenn a földszinten foglaltak helyet. Én egyedül voltam Bartók növendék. Mindig rajtam volt a Mesterem tekintete. Ábécérendben vizsgáztunk. Ha valamelyik jelölt játéka nem tetszett, egyet villant Bartók szeme s mosolyogva nézett rám, mintha azt mondaná „Ilyen hibát az én tanítványom nem követ el.” Formálisan szuggerált. Tőlem Szendy – aki a vizsgát vezette – Bach: Choral fantázia és fuga valamint Chopin Asz dúr balladáját kérte. Éreztem nincs kifogása a játékom ellen. Következett a prima vista olvasás. Olyan gyors tempót vettem, hogy Szendy felugrott „Mást adok, a kisasszony ezt már tanulta”. Ingerülten azt feleltem „Bizony isten soha nem láttam ezt a darabot”.

Az eredmény kihirdetésénél tele volt a Nagyterem kíváncsi érdeklődőkkel. Hallottam, ahogy a pestiek osztozkodtak „Te kapod a Liszt-díjat, te a székesfővárosit, ő a Fodor jutalomdíjat. Egyszer csak félretolják a zongorát, és hosszú asztalt tesznek a dobogóra. Letakarják terítővel, és tizenkét széket tesznek eléje és ezúttal a tanári kar vonul a pódiumra, mi össze-vissza ülünk a földszinten. Akit hívnak, azzal ünnepélyesen kezet fognak, átadják a diplomát, amely szép pergamentekercs, a hallgatóság tapsol, a végzős boldogan viszi magával sok évi munkájának gyümölcsét. Megható pillanatok. Következik a díjkiosztás. Mihalovich Ödön mond beszédet, és ő adja át a díjakat. A Liszt Ferenc ösztöndíjat dr. Kovács Sándor kapja. Óriási taps, ünneplés. A székesfővárosit Reschofsky Sándor. Szűnni nem akaró taps. A Fodor féle 300 korona jutalomdíjat pedig Szalay Stefánia kapja, mind művészi fejlődésének, mind pedagógiai sikereinek eredményeképpen.

A nem várt kitűntetés annyira meglepett, hogy sírni kezdtem és úgy kellett feltuszkolni engem a dobogóra. Óriási lelkesedés fogad. Bartók felugrik, elém jön és azt mondja „Ennek azért örülök, mert mióta itt tanár vagyok, ez az első eset, hogy az én növendékem nyer”. Megszorította a kezemet Azután minden tanár újra kezet fogott velem és gratulált. Mihalovich igazgató úr a szobájába hivatott és átnyújtott egy szerződést, a Fodor konzervatórium kérését, amely a legjobb végzetteket akarja lekötni. „Igazgató úr” mondtam „én hat éve élek távol a szüleimtől, hazavágyom Nagyváradra”. A szerződést nem írtam alá.

(Folytatjuk)

 


[1] Az említett koncert 1934. január 25-én volt, Tóth Aladár „Cziffra Gyuri, a kis csodazongorás : Növendékhangverseny a Zeneművészeti Főiskolán címmel írt róla zenekritikát. Tóth Aladár: Válogatott zenekritikák 1934-1939. Budapest, 1968. Zeneműkiadó.

[2] A levél későbbi részében Operaházi élményiről tesz említést: (…) eddig 6 operajegyet vett, Tristan, Manon és Jancsika [!] és Juliska című operákhoz, mind a földszintre (…) Humperdinck: Jancsi és Juliskája az 1922/1923-as évadban volt az Operaház műsorán.

[3] Barcs Tiborné született Fischer Gabriella Szalay Stefánia sógornője. Énektanár, az Operaház énekmestere.

[4] Fischer Jakab (? – 1922) Szalay Stefánia apósa.

[5] Fischer Margit (1898-1944) Szalay Stefánia sógornője

[6] Cornel Givulescu (1893-1969), zeneszerző, zenetudós, Kodály Zoltán tanítványa

[7] Szegő Júlia (1900-1987): romániai magyar dalénekesnő, zenepedagógus és folklorista

[8] „Mint Bartók Béla egyedüli élő erdélyi tanítványát s a vele baráti viszonya miatt zenekutatók, újságírók sora – dr. Albrecht Alexander, Fábián Imre, Fekete Attila, Implon Irén, Lendvay László, Márki Zoltán, Simon Magda, Szegő Júlia, id. Thurzó Sándor, a washingtoni Bartók Alapítvány – kereste fel személyesen vagy levélben adatszerzés vagy interjú céljából” és felhasználták Szalay Stefánia „kézirataiból való érdekesebb részeket”. Vö: Emődy János: Nagyváradi zenetörténeti dokumentumok Nagyvárad, 2006. Szerzői kiadás p. 14-15.

[9] Fischer Ervin tulajdonában levő dokumentumokat Emődy János adta közre

[10] A család tulajdonában levő Bartók levelek Demény János számozása szerint:

A levelek keletkezésének sorszáma                      Szalay Stefánia

dátuma                                                                   leveleinek sorszáma

1917. október 10.                   352.                        3.

1922. június 20.                     406.                        4.

1922. szeptember 17.            411.                        5.

1922. szeptember 26.            412.                        6.

1922. szeptember 28.            413.                        7.

1922. november 8.                 421.                        9.

1923. január 3.                       424.                        10.

1925. április 2.                       459.                        11.

1925. április 25.                     460.                        12.

1925. július 2.                        465.                        13.

1925. szeptember 28.            466.                        14.

1926. május 29.                      479.                        15.

1928. november 4.                 523.                        16.

1931. szeptember 3.              617.                        19.

Demény János szerk.: Bartók Béla levelei Budapest, 1976, Zeneműkiadó

 

[11] 1918. december 1-e a Gyulafehérvári Nyilatkozat

[12] Szalay Stefánia az úgy nevezett „Madách házban” lakott 1925-től haláláig. A XVIII sz. végi – XIX sz. elején épült ház ma műemlék. Eredeti beosztásában nagy méretű szobák voltak, az első kettő széles boltívvel elválasztva. Hat, eredetileg zsalus ablaka az Apolló (Szaniszló, majd Eminescu) utcára nyílt, négy nyugat felé. A hatszögletes csempével kirakott kapualjból csapóajtón keresztül lehetett az oszlopos, bolthajtásos, többosztatú pincébe lejutni, amelyben most is épen található egy téglából rakott vizes kút. Ebben az ódon épületben – akkoriban Fogtövi házban – lakott 1854 júliusától egy évtizedig Fráter Erzsébet Madách Imre volt felesége Jolán nevű gyermekükkel. (ld. Emődy: i.m.12.p ) Ide 1950-ben betörtek és hatósági erőszakkal román rendőr családot költöztettek.

[13] Szalay Stefánia 1945 és 1954 között nem találkozhatott Magyarországon élő gyermekeivel. Demény Jánost gyakran kérte szerezzen neki ki- és beutazási engedélyt.

[14] Bartók az 1904-ben komponált Scherzo zongorára és zenekarra c. művét (Op.2, Sz 28) eredetileg ezen a hangversenyen szerette volna bemutatni, de a zenekar felkészületlensége és ellenállása miatt a tervezett bemutatót lefújta. (Kerékfy Márton: Muzsika, 2005. XI.) Valószínűleg az 1903-ban komponált Négy zongoradarab Scherzoja hangozhatott el.

[15] A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem irattárában található számlamásolatból kiderül, hogy 1907. június 13-án a Zeneakadémia 8 drb Bösendorfer zongora, angol ismétlő mekanikával és pedig op. 18178 új hangversenyzongora, Model VI; 18206-18208 átjátszott hangversenyzongora Model VI; 18200-18203 új zongora Model IV. vásárolt. Szalay Stefánia tulajdonában több zongora is volt. Egy 1913-ban vásárolt Sweighoffer-, egy Ehrbar- és egy Bösendorfer zongora A visszaemlékezések szerint amikor Bartók Váradon járt, mindig a Bösendorfer zongorán gyakorolt. (Emődy: i.m. p.12.)

[16] Bartók: Négy zongoradarab 1903. No.1. Tanulmány bal kézre.

[17] Fennmaradt Szalay Stefánia a következő:

Miket tanultam Bartóktól:

1.        Preklasszikusokból: Scarlatti, Marcello, Grazioli, Frescobaldi műveket

2.        Bach 4 füzet Wolltemp. Klavierből 8-8 pr. és fugát

3.        Beethoven: Op. 109; 54;32 változat c moll, versenymű c moll

4.        Schumann: fis moll szonáta; Karneval de Vienne 5 rész; Nachstücke, Novelletten

5.        Brahms: Rapsodia h moll, g mol;l Capriccio fis moll, h moll; Fantasie d moll

6.        Chopin: Etüdök, prelüdök, Nocturne, Ballada As dur; [?]

7.        Debussy: Children’s corner; Prelude a moll; Valse lente; Jardin sous la pluie

8.        Bartók: Scherzo; Improvisatiók; Pro deti; Bagatellekből válogatás

9.        Liszt: Gnomenreigen; Campanella, Waldesrauschen, Petrarca szonett, Polonaise E dur, L’années de pélerinage

10.     Stravinsky: Tűztánc

11.     Scriabin: Prelüdök válogatva stb.

[18] Teleki Béláné, Majláth Mária bízta rá négy gyermekének zenei oktatását. Az egész család muzikális lévén itt komoly zenei élet folyt és így szorosra fűzött kapcsolatuk három évtizeden keresztül tartott. A grófi kastélyban gyakoriak voltak a kamarazenei délutánok, esték és ezeken a család tagjai, valamint időnként meghívott ismert zenészek léptek fel. Szalay Stefánia többször szerepelt a perbeniki, a pölöskei vagy a balatonföldvári kastélyokban, villákban. A lányokat sokszor kísérte a második zongorán és „a család nem győzött csodálkozni, hogy milyen jól kísérek mindent prima vista”. Az itt töltött idő igen hasznosan telt. Rendelkezésére állt a gróf gazdag zenei kottatára, melyet ott helyben tanulmányozhatott és gyakorolhatott belőlük. Ugyanitt tanult meg orgonálni a gróf új készítésű hangszerén. Az így eltöltött nyári hetek számára pihenést és kikapcsolódást is jelentettek, s erőt adtak a következő tanítási év munkájához, az anyagi gondok leküzdéséhez. (Emődy: i.m. p. 12-13.)

[19] Acht Klavierstücke, Op.76. No. 1-2.

[20] Carnaval für Klavier zu 2 Händen, Op.9.