EMLÉKEIM AZ OPERAHÁZ ARANYKORÁBÓL

„A siker sok mindennel megajándékoz,

csak azzal a csodálatos érzéssel nem,

amit a szeretet ébreszt bennünk.”

(Sam Goldwin (1882-1974)

Beszélgetés a 85 éves Melis Györggyel

– Hogyan emlékszik vissza pályájának indulására

– Utolsó éves koromban, 26 évesen kerültem be az Operaházba. A zeneakadémiai évzáró vizsga az Operaházban volt. Ott hallhatott Tóth Aladár igazgató. Ösztöndíjasként vettek volna fel, de mégis egy levél jött, hogy nem kapom meg ezt. Édesanyám látta szomorúságomat, én elindultam Pestre. Ott a portás fogadott az Operában: „ Miért jött későn, most van kiírva a háziszínpadra próba-meghallgatásra.” Ugyanis összekeverték nevemet és a felvételt közlő levél helyett küldték az elutasítót. Faragó Andrással – későbbi híres Wagner énekessel – együtt kerültünk be, aki szörnyű lelkiállapotban volt, mivel a háború végén három napig feküdt egy leomlott pincében.

Operaházi pályafutásom központi alakja Tóth Aladár volt. Jelen korunkra jellemző, mennyire elfelejtették őt. „Similis simile gaudet” – a szürkék csak egymást dicsérik – alakítom így e régi mondást. Pedig Ő volt az, akihez az Operaház háború utáni aranykora kapcsolódik. Én mindent – teljes pályafutásomat – neki köszönhetem. Fiatalon, kezdőként felfigyelt rám, és gondosan, nem túlterhelően adta a kisebb-nagyobb szerepeket, úgy, ahogyan hangi adottságaim ezt lehetővé tették. Később már nem volt jellemző az operaházi életre az ilyenfajta gondoskodás. Nagy tehetségek mentek négy-öt év alatt tönkre a nem megfelelő szerep-kiosztások miatt.

Tóth Aladár egyik nagy vívmánya volt, hogy Otto Klemperert hívta meg vezető karmesternek. Én még kezdőként énekeltem egy kisebb szerepet - a bárót - a Traviata-ban. Klemperer alaposságára jellemző volt, hogy a próbán külön figyelmeztetett, hogy háttal ülve a közönségnek kell énekelnem, jelezve, hogy a báró mennyire lenézi a többieket. Az előadáson keze alig mozgott, a hatás mégis egyedülálló volt. Nagyon alaposan próbált, mindent részletesen végigvett és mindenkit meggyőzött az álláspontjáról. A zongora mellette volt, a recitativókat ő kísérte. Tóth Aladár működésére visszatérve: az igen nehéz politikai körülmények között is polgári gondolkodású ember maradt. A pártirányítást is meg tudta zabolázni. Például a magánénekeseket gyakran kirendelték – hogy teljesítsék a fellépési normát – különféle vidéki szereplésekre. Ezt úgy szüntette meg, hogy elrendelte, hogy az énekeseknek mindig rendelkezésre kell Budapesten állniuk, telefonon elérhetőnek kell lenniük. De nagyon ritka volt, hogy nálam szólt a telefon: egyik kollégának elment a hangja, azonnal be kell állni. Egyszer fordult csak velem is elő, hogy elment a hangom - a Don Giovanni előadása alatt - csak suttogni tudtam. A János Kórház gégész főorvosa volt az ügyeletes, aki sok művészt segített át a bajokon, ám akkor Losonczi György folytatta a második felvonást.

„Mozartot mindenkinek énekelni kell, ez az énekművészet alapja” hangsúlyozta Tóth Aladár. A Figaró házasságában a grófot énekeltem. „Ebbe az áriába minden mérgedet add bele, ne hagyd, hogy szeressen a közönség” tanácsolta. Sok tanácsot kaptam tőle a Don Giovanni és másik két – talán legjobb – alakításomhoz: Verdi Falstaff és az Otello Jago megformálásához. Ezek a szerepek az operai színjáték csúcsai és Simándy Józseffel hihetetlen sikerünk volt. Jago alakításomra azonban egy kritikus úgy reagált: az én játékom során Jago egy jó embernek tűnt. „Miért ellentmondás ez?” – kérdeztem a kritikust „Hiszen Jago mézesmázos kedvessége megtévesztő, a kést csak titokban döfi más hátába.” Ezekben a szerepekben – úgy érzem – a külföldi nagy színpadokon is sikeres lettem volna. Nagyon szerettem volna például Falstaff alakításommal megmérettetni magamat a nemzetközi operaéletben. Erre alig volt módom.

Minden este ott ült Tóth Aladár az igazgatói páholyban és a páholy mindig tele volt meghívott vendégekkel. 1951-ben a Don Pasquale egyik előadásán világklasszis kolleganőm, Gyurkovics Mária énekelt éppen. Forrai Miklós karnagy, Mária férje a fülembe súgta: Figyelj oda, valaki fontos személy ül Tóth Aladár páholyában. Az illető volt a budapesti lakásügyi osztályvezető. Az előadás utáni vacsorán Forraiék elmondták neki sanyarú albérleti helyzetemet. Két hét múlva megkaptam első lakásomat – egy kis Benczúr utcai garzont. Ez a művész-pártoló ember Gobbi Hildával is igen jóban volt, aki nem messze lakott tőlem. Egyszer „meglestem”, bemutatkoztam neki, elmentem vele kicsit beszélgetni, hogy megtudja tőlem, hogy életemben milyen változást hozott az önálló lakás. Végre elviselhetővé vált számomra az élet és nyugodtan dolgozhattam. Alaptermészetem, hogy ha valaki jót tesz velem, azt sohasem felejtem el. A hálátlanság számomra olyan, mint egy gyilkosság.

Egyik évben Kodály születésnapja alkalmából adott Háry János előadáson látom anyámat fekete parasztkendőben bátyámmal az első sorban. Tóth Aladár odasietett hozzá, átkarolta, felkísérte a páholyába, Kodály Zoltán mellé. „Kodály Zoltán igen nagy tudású lehet, mert még tótul is beszélgettünk” – mondta magyarul nem jól beszélő anyám.

Tóth Aladárral sokat voltunk együtt, úgy éreztem, szinte fiává fogadott. Felesége, Fischer Annie – akkor már világhírű zongorista – ha megjelent, Tóth Aladár pajkosan így szólt hozzá: „Annie-kám, gyere, játssz nekünk el néhány Mozart kadenciát!” Annie fantasztikusan játszotta egyik kadenciát a másik után. Mozart világa megjelent előttünk, ám Aladár így szólt: „Annie-kám ez remek volt, de Dohnányitól még ez messze van!” Ő nem mutatta soha, hogy lába elé borul csodálatos feleségének, ám ezt mindannyian tudtuk.

– Tóth Aladár hogyan viszonyult a rendezésekhez? Voltak-e viták, összetűzések?

– Ebben az időszakban olyan szoros együttműködés volt Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv és Tóth Aladár között, amely mintaszerű volt. Részletesen kidolgozták, kijegyzetelték a zenei anyagot, szinte ütemről-ütemre átbeszélték. A zene mindannyiuknak a kisujjában volt. Tóth Aladár olyan szaktekintély volt, hogy véleményére a rendezők mindig adtak, maximálisan figyelembe vették. Oláh Gusztáv rendező olyan szinten zongorázott, hogy Dohnányival négykezes koncerteket adott. Nádasdy, Ferencsik is kiválóan zongoráztak. A Don Giovanni szextettről Tóth Aladár és Oláh Gusztáv hosszasan beszélgettek, vitáztak, hogy mit jelent a hangnemek váltása, amely a g-moll szimfóniában teljesen másképpen van, mint itt. Mi lehet a jelentése? Élvezet volt hallgatni őket.

Később szerepeltem Felsenstein szinházában, ahol – számomra horror volt – németül énekeltem a Don Giovannit. Amikor Oláh Gusztáv rendezése szóba került, Felsenstein (aki szinte mindenkit csak kritikával illetett) annyit mondott: „Herr Professor Oláh war kein Mensch, er war Gott” (Oláh professzor nem ember, hanem isten volt).

Tóth Aladár a művészeit különösen védte a besúgók, feljelentők ellen. Egyszer a török követség szilveszteri rendezvényén több művészt feljelentettek Sztálinról mondott megjegyzéseik miatt. A letiltásokat Tóth Aladár képes volt feloldani, köztük olyan nagyságokét, mint Székely Mihály.

Eljött 1956 és október 30-án hívták össze a társulati ülést. Pontosan emlékszem, egyik kolleganő – egy sértődött mezzo-énekesnő - az első sorból felemelkedett: „Ez az ember még mindig itt mer ülni, aki kiszolgálta a Rákosi rezsimet?” Tóth Aladár csendesen felállt, kiment, többet nem tért vissza. Természetesen volt jelentkező a helyére. Haláláig még 12 év telt el, ennyi évig még szolgálhatta volna a magyar zenei életet.

– Rendhagyó módon most térjünk rá az Ön életútjára, a kezdetekre. Hiszen véletlen szerencse volt, hogy Ön a világra jöhetett.

– Az első világháború végén édesanyám kapott egy értesítést, hogy férje egy budapesti kórházban fekszik. Nézik ott a betegek listáját: közlik anyámmal, hogy sajnos már a halottak között található. Anyám gyógyszerész-kísérőjével lement a pincébe, ahol azt látták, hogy Miska bácsi a halottak között még lélegzik. Édesapám így életben maradt - élete végéig csak bottal tudott járni - és én így születhettem meg, talán néhány percen múlott az egész.

– Mikor dőlt el, hogy énekes lesz?

– Anyám meséli, hogy a régi templomnál lakott a főorvos, oda vittek minket, ha betegek voltunk. Gyerekkocsira akkor nem futotta, anyám egy kendőben vitt be és én nagyon féltem. „Hozzák a Melis gyereket, csak ő tud ennyire ordítani” – mondta. Hetedik gyermek voltam, öt kiló harminccal születtem, két évig csak anyatejen éltem. Olyan kövér voltam, hogy alig tudtam járni. „Az a nyomorék gyerek” – mondták, mikor ültem hosszasan a bilin és énekelgettem. Talán valóban a véremben volt már az éneklés.

A háború alatt kollégiumba kerültem, ott éltem meg a nyilas uralmat, amikor nagy plakátokon köteleztek mindenkit a bevonulásra. Éppen vártam a hatos villamosra – bevonulóban – mikor egy kollégista társam odalépett hozzám: „Te bolond, most már senki sem vonul be!” Visszafordulva még három szarvasi osztálytársammal találkoztam. Megbeszéltük, hogy megpróbálunk átmenni a fronton. Felugrottunk egy vonatra Lajozsmizse előtt, de az hamarosan megállt, a vezető nem mert tovább menni. Innét ócska ruhában - októberi hidegben – két és fél óra múlva értünk Lajosmizsére. Ismerőseink ott megetettek minket, és megtudták a katonáktól az áttörés helyét. Két nap alatt jutottunk haza a fronton keresztül. Egy tanyán rejtőzködtünk el, és regénybe illő módon úsztuk meg. A szőlők mentén elindultunk, és két orosz katonával – egyetemisták voltak - találkoztunk. Hatan mentünk tovább, míg egy orosz lovascsoporttal találkoztunk: Nicsevo, spion! – válaszolták szemrebbenés nélkül „katonáink”. A táborban aztán megmutattam zeneakadémiai indexemet. Elengedtek minket, utasítást is adtak, hogy kerüljük ki a veszélyesebb részeket. Egyszer csak megjelent egy orosz teherautó, az felvett minket és szinte a szülőházunkig vitt Szarvasra. A szarvasi öreg templomnál szálltam ki és bementem kis házunkba, ahol nővéremék is laktak. Minden tárva-nyitva volt. Az éléskamra üresen, befőttek kibontva, valaki leitta róluk a folyadékot. Szomszédasszonyom örömkönnyek között fogadott: A édesanyád csak elment, mert elfogyott a só és az ecet. Előjöttek nővéreim is, sógorom és ekkor tudták meg, hogy felvettek a Zeneakadémiára. Csak egyik nővérem keseredett el: „Istenem, miért versz minket, hogy öcsémből bohóc lesz.” Hát így kezdődött a felnőtt életem.

Pályám indulását egy szarvasi lelkésznek köszönhetem, mert felfedezte, hogy jól énekelek. Érettségi után családom éppen válságos helyzetben volt. Édesapám egy váltó aláírása miatt került lehetetlen anyagi helyzetbe. A lelkész 250 pengőt szerzett az egyháztól (ez egy kis vagyon volt). Hasonlóképpen segített egy-egy országgyűlési képviselő, akinek két fiát tanítottam. Sógorom – egyszerű parasztember – élelemmel támogatott.

Egy évig a Műegyetemre jártam és Rosty Magda énektanárnőhöz, aki az akadémián is tanított. „Menjen el a Zeneakadémiára felvételizni” – mondta. Egy Beethoven dalt énekeltem és emlékszem, hogy Závodszky Zoltán, korának nagy Wagner tenorja volt a bírálóbizottságban. Felvettek és attól fogva – hálából támogatóimnak – mindig felléptem bármely egyház kérésére, természetesen ingyen. „Tetszik tudni, Bachot énekelni szörnyen nehéz, ezért kell oda profi énekes” – győzködtem párttitkárnőnket, aki ezt szememre hányta egy deák téri János passió előadása előtt.

– Tanárai közül még kiket említene meg?

– Zeneakadémiai tanárnőm az operaszakosokkal nem sokat foglalkozott. Sallai Józsa tanárnőhöz fordultam, akinél másfél évig titokban tanultam, és amit tudok – a légzési technikát, a hang adagolását – azt ő oltotta belém. Rösler Endrétől, a korszak népszerű baritonénekesétől – aki nagyon művelt, képzett művész volt - igen sok tanácsot kaptam. „Annyi levegővel énekelj nyuszikám, hogy a frázis végéig tartson, még akkor is, ha a közönség már úgy érzi, hogy megfulladsz.”

Jóval később családtagjaim közül többen is zenészek lettek. Béla unokaöcsém csellista lett, majd a Filharmónia Társaság igazgatója, aki a közelmúltban 52 évesen halt meg. Biztos vagyok benne, hogy ebben szerepe volt a zenekar feloszlatásával való fenyegetőzésnek. László unokaöcsém zeneszerző lett.

Számomra már felfoghatatlan, hogy 80 komoly szerepet énekeltem életem során úgy, hogy hetente legalább két nagy szerepet kellett alakítanom. Amikor úgy éreztem, energiám fogyóban – visszavonultam, de visszaemlékezve életemre, Tóth Aladárnak köszönhetem talán a legtöbbet. Számomra pótolhatatlan veszteség volt az ő elmozdítása, és az életből való eltávozása.

Feljegyezte: Székely György