A
„Liszt-tanítványok Liszt-műveket játszanak”
című
album hallgatásakor
A Rózsavölgyi és Társa „Magyar klasszikusok”
hangfelvétel-sorozatának újdonsága voltaképp mindenki számára érdekes: túl
azon, hogy kuriózum a hallgatóknak, rendkívül sokrétű tanulságokat kínál a
gyakorló muzsikusok számára. Ki-ki talál olyan mozzanatokat, amelyek
megerősítik meggyőződését, alátámasztják korábbi elgondolásait,
s olyanokat is, amelyek új kérdéseket vetnek fel. Tanulságos szemléltetőanyag
zongorista-növendékeknek metodika-órán, vagy valamennyi művészeti
főiskolásnak esztétika-órán. És nem utolsósorban: meghallgatása
feltétlenül ajánlott hangrestaurálással foglalkozók számára, mert az valami
egészen unikális minőség, ahogyan a régi felvételek átkerültek
CD-korongokra.
Két
korongot tartalmaz az album, az elsőn hat egykori Liszt-tanítvány játszik
(Arthur Friedheim, Moritz Rosenthal, Alfred Reisenauer, Frederick Lamond, Eugen
D’Albert és Bernhard Stavenhagen), a második pedig Emil von Sauer felvételeit
tartalmazza (a két zongoraversenyt az Orchestre de la Société des Concerts du
Conservatoire Paris kíséretével, Felix Weingartner vezényletével adja
elő). A legkorábbi felvétel 1905-ből, a legkésőbbi 1942-ből
való.
Kétségtelen: manapság koncertteremben furcsa lenne ilyen zenélést hallgatni.
Miért is? Szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy egészen más „hozzáállással”
hallgatunk élőzenét, mint hangfelvételt. (És ettől a
koncertfelvételek megítélése vált kiszámíthatatlanná…)
A
historikus felvételeknek megkülönböztetett figyelem jut; általuk másként nem
megszerezhető élményeket kapunk, tehát egy kicsit ott munkál az
időutazás romantikus játéka is. A fennmaradt régi interpretációk alapján
alkothatunk képet magunknak elmúlt korok ízlésvilágáról, s megmarad közben a
szabad választás lehetősége: tetszik vagy nem.
A
múlt-megismerés sajátos jele a hitelességre törekvő kottaolvasat (autentikus
kiadványokból, természetesen) – ugyanakkor, aligha vállalná fel a régi
hangképek puszta leképezését előadóművész. És ilyenkor derül ki: a
hangszeres bizony fontosnak tartja, hogy személyiségével befolyásolja a
születő hangzást.
Van
egy sarkalatos pont a régi felvételekkel kapcsolatban, amivel érdemes lenne külön,
sokat foglalkozni, s ez a tempóválasztás kérdése. A „tempótartás” például
sokkal kevésbé tűnt alapkövetelménynek; ráadásul, korántsem lehet a néha
már-már modorosnak tűnő hirtelen lassúbb tempóválasztást általánosságban
technikai korlátokkal magyarázni; vélhetőleg ezt a figyelemfelkeltő
módot is a kifejezés szolgálatában használták, nemcsak a zenei anyagra, hanem
annak a nagyformán belül való elhelyezkedésére is ráirányítva a figyelmet. (Nem
szabad elfelejtenünk: amikor újnak számított egy-egy olyan Liszt-mű,
amelyet ma már a komolyzenei örökzöldek között „jegyzünk”, az előadó nem
számíthatott annak ismertségére, tehát nem újra-hallgatásról volt szó!).
Az
alaptempóról általában elmondható, hogy mindig mérsékeltebb, mint azóta szokásossá
vált; számunkra tehát éppen az jelent szokatlant, ami annakidején elfogadott
gyakorlat volt. A lassúbb tempóban könnyebben kirajzolhatóak a részletek – s
könnyebben követhetőek figyelemmel. A historikus felvételek éppen ezért
szolgálnak sok-sok gyönyörködtető részlettel; olyasmit is észreveszünk,
ami napjaink megannyi jelentős előadóművésze számára is
elsikkad. (Márpedig, ha a mű=kotta és közvetítő=előadó között
„rövidzárlat” létesül, a hallgatóhoz csak töredékesen jut el a szerzői
üzenet.)
Éppen a részletek kidolgozottsága, átélt megformálása az, ami a
legtöbb-legnagyobb tanulsággal szolgál e felvételek hallgatása során a
zongoristák számára.
Az
albumok mindegyike jól felépített: Sauernél először időrendben
szerepelnek a szóló-darabok, majd a két zongoraverseny koronázza meg a
programot.
Az
első korongon korántsem időrendben szerepelnek a felvételek (azért is
jó, mert nem valamiféle technikai fejlődéstörténetet akar sugallni; s
amikor a legkorábbi és a legkésőbbi felvétel kerül egymás szomszédságába,
akkor nem érződik felvétel-technikailag számottevő különbség – ami a
hangrestaurátor munkáját dicséri). Arthur Friedheim előadásában halljuk
először a h-moll balladát, néha a már-már zenekari hangszerelést
sejtető felrakás dominál, máskor a deklamált melódia-vezetésben gyönyörködhetünk.
A
Chant Polonais hallgatásakor az kelt bámulatot, hogy Moritz Rosenthal 80
esztendősen szólaltatta meg; e briliáns interpretáció ismeretében aligha
vitatható Rosenthal ünnepeltségének jogossága!
A
német Alfred Reisenauer a 10. magyar rapszódiát úgy játssza, éreztetve a
magyaros koloritot, hogy nem tesz engedményeket olcsó hatásvadász eszközöknek.
Előadásának köszönhetően bárki számára nyilvánvaló a mű léptéke,
értéke.
A
skót Frederick Lamond tolmácsolásában az Un sospiro koncertetűdöt és a
Szerelmi álmok No. 3-t hallhatjuk. Ez utóbbi azért különösképp érdekes, mert
ugyane művel folytatódik a műsor, Eugen D’Albert előadásában.
Érdekes módon, mégsem az összehasonlítás vágya kerekedik felül a hallgatóban,
hanem megmarad annál a nemesebb zenehallgatási módnál, hogy mindkét
zongoristától végighallgatja (azaz, figyelmével végigköveti) az időközben
már-már komolyzenei slágerré lett tételt. Észleljük a különbséget – mégis,
erősebb a hatása annak, hogy mindkét művésznek a kisugárzása „átjön”
a felvételen. D’Albert műsora a Valse impromptu-vel folytatódik, ami talán
a legkevésbé tetszetős az összeállításban. A keringő-karakter
halványan érződik, s mintha csak olvasta volna felvételünk
kísérőszövegét („1850-ben komponált, rafinált technikájú, szalonimprovizációra
lehetőséget nyújtó darab”), kicsit verkliszerű, s a
plakát-ábrázolásnál aligha személyesebb előadással szólaltatta meg.
Ugyanabban az évben (1913-ban) készült vele a h-moll szonáta felvétele is – az
I. tételként jelzett részlet szépen példázza, mekkora utat kellett megtennie a
műnek, ameddig elfoglalhatta megkülönböztetett helyét minden korok
zongora-irodalmában. (Egyúttal arra is gondolhatunk: sokak kísérleteire van
szükség, míg az érték evidenciaként a felszínre kerül… nagy tehát a mindenkori
előadók felelőssége!)
Bernhard Stavenhagen 1905-ös felvételével zárul a hangkép-tár. A 2. Legenda
eme felvételét inkább csak a kuriózumok kedvelőinek ajánljuk…
A
kísérőszöveg informatív, külön értéke, hogy elszámol a lemezadatokkal is
(aki nem rest, utánajárhat, hátha esetenként kiderül, milyen típusú hangszeren
készültek a felvételek). Reviczky Béla kiadványa várhatóan a megkerülhetetlen
felvételek közé fog tartozni, a Liszt-irodalom értékes dokumentumaként.
(RÉTCD 51-52)