KODÁLY-MÓDSZER,
KODÁLY-KONCEPCIÓ,
KODÁLY-FILOZÓFIA*
K
|
odály Zoltán
életművét sokan, sok szempontból értékelték a zeneszerző halála óta
eltelt negyven évben. Voltak, akik az iskolai énektanítás módszertani
megújítóját látták benne, mások a magyar zenei közélet kiemelkedő egyéniségeként,
a magyar zenei művelődés szószólójaként méltatták. Ismét mások – különösen
határainkon túl – a kodályi elveket, gondolatokat koherens egészként,
eszmerendszerként summázták.
Vajon mennyiben tekinthetjük
módszernek, koncepciónak vagy éppen filozófiának a kodályi elveket? Talán akkor
tévedünk a legkevesebbet, ha Kodály előadásai, írásai és nyilatkozatai
alapján, azaz magát Kodályt idézve próbálunk válaszolni a fenti kérdésre.
Kiindulásként válasszuk a „Százéves
terv”-ben megfogalmazott célkitűzéseket!
„CÉL: MAGYAR
ZENEKULTÚRA
Eszközök: a zenei írás-olvasás általánossá
tétele az iskolán keresztül. Egyben a
magyar zenei szemlélet öntudatra ébresztése a művészeti nevelésben
csakúgy, mint a közönségnevelésben. A
magyar zenei közízlés felemelése,
folyamatos haladás a jobb és magyarabb felé.
A világirodalom
remekeink közkinccsé tétele, eljuttatása minden
rendű és rangú emberhez. Mindezek összessége teremti meg a távol
jövőben felénk derengő magyar zenekultúrát.” [1]
Mi késztethette Kodályt e
nemzetnevelő program megfogalmazására? "Mi az általános zenei
fejlettség olyan fokán sem álltunk a XIX. században, mint a németek a XVI.-ban
s a franciák a XV.-ben. Hogy egy kisebbségünk egyéni kultúrájában elérte, talán
esetenként meg is előzte az európai elitet, az ne tévesszen meg senkit.” [2]
Mivel e cél megvalósításában fontos
feladat hárul az iskolára, az iskola teendőinek megfogalmazása az
előző idézet gondolati folytatásának tekinthető: „Az általános
iskola célja: a teljes embert megalapozni.
Zene nélkül nincs teljes ember. Jó mérnök, vegyész stb. lehet valaki, ha
tizenöt éves koráig rá sem gondol. De zeneértő nem lehet, ha hat éves
korában (s játékosan még előbb) nem kezdik rendszeresen nyitogatni – gyakorolni
a fülét.” [3]
Röviden foglaljuk össze a zenei
nevelés legfontosabb kodályi elveit! Első fontos alapelv, hogy a zenei
nevelésnek korai életszakaszban kell
kezdődni, mivel az iskolás kort megelőző éveknek is fontos
szerepe van a zenei ízlés és gondolkodás fejlődésében.
„Kezdeni már az óvodában kell, mert
ott a gyermek játszva megtanulja azt, amit az elemiben már késő. Nagy
tömeg zenei benyomást raktároz el a gyermek már az iskola előtt, s ha
ebben túlteng a rossz, akkor zenei sorsa már eldőlt egész életére.” [4]
Lényeges
mozzanata a nevelési rendszernek az énekes
megközelítés. Kodály nézete szerint széleskörű zenei nevelés csak
vokális alapokon képzelhető el.
„A hangszer a kevesek, kiváltságosak
dolga. Az emberi hang a mindenkinek hozzáférhető, ingyenes és mégis
legszebb hangszer lehet csak általános, sokakra kiterjedő zenekultúra
termő talaja.” [5]
„A hangszer nélküli szabad ének a zenei képességek igazi és mélyreható
iskolája.” [6]
Ha a zenei nevelést énekes alapra
helyezzük, akkor ehhez kell megválasztani a tananyagot. Így kap kiemelkedő
szerepet a népdal. A népdal tehát a
„zenei anyanyelv", de nem feltétlenül azért, mert ezt minden gyermek
otthonról hozza magával, hiszen a harmincas évek városi gyermekeinek – a maihoz
hasonlóan – nem volt ismert zenei közege a népdal! Kodály azért választja a
zenei nevelés tartalmi alapjának, mert énekelhető, egyszólamú, továbbá
nemzeti és esztétikai értéket hordoz, és – amint az alábbi idézetből
kitűnik – a népdalnak, mint nemzeti értéket hordozó örökségnek, az énektanításon
túlmutató jelentősége van. „Mennél régibb valahol a többszólamúság, annál
több lesz benne a nemzeti vonás, s annál mellőzhetőbb lesz a még
meglevő egyszólamú hagyomány a nemzeti jelleg leírásánál.” [7]
Fontos azonban leszögezni, hogy a
magyar népdal lényeges, de nem kizárólagos anyaga a zenei nevelésnek: „Énekelje
a magyar ifjú idegen népek dalait, énekelje a maguk nyelvén. Így ismeri meg
belőlük a népeket, így tanulja meg jobban a nyelvüket, amire eléggé nem
igyekezhet.” [8]
„Hogy idegen dalokat is énekeljünk?
Feltétlenül, de nem úgy, mint eddig, többnyire: magyarrá álcázva, hanem
világosan megmondjuk, honnét való. És amennyire lehet, eredeti nyelven. Dallam
és ritmusképleteik egész sora ismeretlen a magyarban, ezek nélkül csonka marad
a gyermek zenei szemlélete.” [9]
„A néphagyomány alapvető
jelentősége és minden gazdagsága mellett egymagában nem adna teljes képet
a magyarság zenei életéről. A régi írott emlékekből helye van az
iskolában mindannak, ami nemcsak műtörténeti adat, hanem még érzik rajta
az egykori élet melege úgy, hogy jó előadással életre kelthető. A
XIX. század közepénél újabb műdalokat nem közöltük, azok úgyis
közismertek.”[10] Tehát
az Iskolai énekgyűjteménybe terjedelmi okok miatt nem kerültek be a
századvég népies műdalai, és nem azért, mert ezeket Kodály értéktelennek,
elvetendőnek ítélte volna!
A húszas években Kodály
elsősorban a zenei nevelés anyagával foglalkozott, a harmincas
évektől azonban – a kottaolvasás
hangsúlyozásával – egyre inkább a metódus kerül figyelmének előterébe.
Látnunk kell azonban, hogy a zenei írás-olvasás, a kottaismeret célja is
túlmutat az iskola oktatási keretein: „Valamennyi írott és nyomtatott
zeneemlékünk közös sajátsága, hogy nincs a maga kora európai színvonalán.”[11]
„…a nagy zene, a többszólamú zene írás nélkül nem élhet meg. Ha ebbe akarjuk
elvezetni embereinket, akkor meg kell tanulni az írást.”[12]
A relatív
szolmizáció minden bizonnyal a Kodály-módszer leglátványosabb, de nem
legfontosabb eleme. Csak a harmincas évektől találkozunk vele Kodály
nyilatkozataiban, írásaiban és mindig – hangsúlyozottan – eszközként! Olyan
eszközként, amellyel a zenei gondolkodást megalapozó tonális tapasztalat
szerezhető. Ez a feltétele a belső hallás fejlődésének és a
tiszta intonációnak.
Végül, de nem utolsó sorban meg kell
említeni a zenei élmény fontosságát:
„Az iskolában úgy kell tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség
legyen a tanulóknak, s egész életére beoltsa a nemesebb zene szomját. Nem a
fogalmi, racionális oldalról kell megközelíteni, hanem az élmény a döntő.
Sokszor egyetlen élmény megnyitja a fiatal lelket a zenének.”[13]
A lelki, érzelmi gazdagodást nyújtó
zenei élmény fontosságát Kodály és Goethe igen hasonlóan látta. Arra a
kérdésre, hogy mit fejezhet ki, mit ábrázolhat a zene, Goethe ezt válaszolta:
„mindent és semmit", majd így folytatta: „A mennydörgést zeneileg
utánozni, nem művészet; de nagyra becsülöm a muzsikust, aki azt az érzést
kelti bennem, mintha égzengést hallanék! Ugyanúgy: a zene határozottan
kifejezheti a tökéletes nyugalmat, a hallgatást, sőt a tagadást is, amire
teljesen meggyőző példákkal rendelkezem. Ismétlem: hangulatot
teremteni a bensőben anélkül, hogy közönséges külső eszközöket
használna, ez a zene nagy és nemes kiváltsága.”[14]
Szellemi rokonságukra számos példát találunk: „Aki nem szereti a zenét,
nem érdemli meg, hogy embernek nevezzék; aki szereti, félember; s aki
műveli is, az az egész ember.” – mondta az idős Goethe[15]
1828-ban. Goethe – Kodályhoz hasonlóan – a zongora mellett csellón is játszott
és Herder hatására népdalokat gyűjtött Elzászban.
Kodály a „teljes ember"
megalapozásában jelölte meg az iskola feladatát s ennek a teljességnek fontos
része az anyanyelv helyes használata.
A rossz kiejtés egyik oka: „az oktatás teljes hiánya. Végigjárhatjuk a tizenhat
iskolát anélkül, hogy valaha figyelmeztetnének a hibás kiejtésre, s megmutatnák
a jót. Sokan beszédhibával mennek végig az egész életen, holott fiatalkorukban
könnyen leszoktak volna róla. Ennek folytán a fórumot ellepik a rosszul
beszélők. Tehetik, mert elhalványult az érzék, nincs kritika, nincs
kötelező irodalmi kiejtés.”[16]
De a nyelvhelyesség kérdése sem
iskolai feladat csupán: „A nagy nemzeteknél rendszeresen kinevelt nemzeti
öntudat teljessége beszédük magától értetődő biztosságában is
megnyilvánul. Hol romlik a kiejtés? Ahol fogyatékos a nemzeti öntudat és a
velejáró felelősségérzet.”[17]„Nemcsak
beszédről van itten szó: a beszéd csak kifejezője, függvénye annak,
amire törekednünk kell: egy új típusú magyar kultúrának.”[18]
Több ízben hangsúlyozta Kodály az idegen nyelvtudás fontosságát: „Az
idegen nyelvekről nem mondhatunk le, sőt arra kell törekednünk, hogy
legalább egyet minden művelt magyar tökéletesen tudjon. De használjuk fel
idegen nyelvtudásunkat arra, hogy vele magyar nyelvtudásunk nyerjen, ne
veszítsen.”[19]
Alig van az iskolai nevelésnek olyan
területe, amely elkerülte volna Kodály figyelmét, amelyre ne tért volna ki
valamelyik írásában vagy nyilatkozatában. Nem meglepő tehát, hogy a
testnevelés fontosságáról is írt egy 1929-ben született munkájában: „Olyan utat
kell megtenni az énektanításnak, mint amilyet a torna tett a régi »tornamestertől«
a testnevelő tanárig. Én bizony nem sokallom, ami a testnevelés terén az
utóbbi években történt. Sőt keveslem. Addig nem beszélhetünk
testnevelésről, amíg a gyermek mindennapi tornája után le nem moshatja
magát tetőtől talpig az iskola kristálytiszta medencéjében.”[20]
A „teljes ember” nem egyenlő az
oktatási tartalmak összességével. A nevelés, a személyiség fejlesztése –
iskolában és azon kívül – sokat nyerhet a zenéből. A zene személyiségformáló ereje
lényeges kodályi gondolat. „A zene ügye az általános iskolában nem is a zene
ügye elsősorban. Közönségnevelés = közösségnevelés. A közösségi ember
formálásához egyetlen tantárgy sem járul annyival, mint a jól vezetett ének.”[21] „A jó zenének feltétlenül van
általános embernevelő hatása, mert sugárzik belőle a
felelősségérzet, az erkölcsi komolyság. A rossz zenéből mindez
hiányzik, romboló hatása odáig terjed, hogy megingatja az erkölcsi törvénybe
való hitet.”[22]
Kodály írásaiból nagyon tisztán
körvonalazódik a kodályi pedagógia mozgatója. Egyik oldalon találjuk a Kodály
által vallott értékrendet, a másik
oldalon pedig az ettől igen eltérő valóságot. E kettő egymáshoz közelítése az értékfelismerés és
a helyzetfelismerés ellentmondása – mint erre Dobszay László[23]
rámutat – a kodályi pedagógia pszichológiai alapja.
A kodályi eszmerendszer azonban
nagyobb távlatokat nyit, túlmutat a legszélesebb körű nevelési koncepción
is. A pedagógia értelmét a kultúrába helyezettsége, mégpedig a magyar kultúrába helyezettség adja. A
nemzeti kultúra pedig mindig az egyetemes, európai kultúra részeként jelenik
meg, rávilágítva ezzel a magyarság – európaiság kérdésére: „A magyarság nemcsak
azáltal lett európai, hogy ő tanult a többi néptől; azok is tanultak
tőle.”[24] Vagy, mint a Magyarság a zenében című
tanulmányban olvashatjuk: „Magyar kultúra: örök harc a hagyomány és a nyugati
kultúra között.”[25]
„Megérkeztünk az örök problémához: magyarság és európaiság szintézise, Szent Istvántól
máig és örökké. Addig él a magyar, míg meg tudja oldani.”[26]
A kodályi kultúrakép egyik – talán
legtöbbet hangsúlyozott – alappillére a „történeti múlt", a „régi
kultúra", a „mély gyökerű művészet", azaz a hagyomány: „minden nagy művészetnek kettős arca van: mennél régibb
századokra nyúlnak vissza gyökerei, annál messzibb jövőbe sugárzik ki. A
fa koronája oly magasra nő, amilyen mélyen fúródik gyökere a talajba.”[27] Ebben a metaforában a hagyomány, az emlékezet
„létfunkciójának" hegeli gondolata fogalmazódik meg, az a
Gedächtniss-fogalom, amely magában hordozza a kollektív emlékezet
közösségteremtő erejét.
A kultúra másik ismérve „a jó és rossz
közti különbség”, az „érték” felismerése, igény a „magas művészi színvonal”-ra,
vagyis az ízlés biztonsága. „Hogy
milyen és mennyi zenét fogyaszt: rendkívül jellemző minden népre és
nemzetre. Ezért a zenei élet formái mindenütt mások. Változtak a századok
folyamán, de mindig a nép vagy nemzet karakterét, annak esetleges változásait
követték.”[28] Az ízlés
megítélésében Kodály és Herder – akire a zeneszerző több munkájában
hivatkozik – igen hasonlóan gondolkodik: mindketten hangsúlyozzák az ízlés
történeti meghatározottságát és nemzeti arculatát. Ennek igazolására két rövid
Herder-idézet: „Nemzetek, századok, korok, emberek - nem mindegyikük áll az
esztétikai műveltség ugyanazon fokán, s ez végül is különbözővé teszi
ízlésüket.” De „…a szépség eszménye minden művészet, minden tudomány, a jó
ízlés számára egy és ugyanaz, s ez az eszmény minden népnél, minden korban,
minden szubjektumban és minden alkotásban megtalálható.”[29]
A harmadik sajátosság a kultúra
emberközpontúsága: „Emberileg is részesévé kell válni a hagyománynak s ezzel
egy embercsoport lelki életének. Csak így jutunk hozzá ahhoz, ami másképp nem
adható át, mint élőlényről élőlényre, szemtől szembe való
találkozással.”[30] Ebben az
1933-ból származó idézetben nem nehéz felfedezni a hegeli gondolatot,
művészet emberi meghatározottságának eszméjét: „1.A műalkotás nem
természeti termék, hanem emberi tevékenység hozza létre; 2. Lényegileg az ember
számára alkotják, mégpedig érzéke számára, többé-kevésbe érzékiből
felvéve; 3. magában való célja van.”[31]
A humanizmus Kodály eszmerendszerében
nem csupán esztétikai kategória, mindig mély morális tartalmat hordoz: „Olyan
korban élünk amelyben az emberiség erkölcsi mélypontra süllyedt, ahonnan talán
csak évszázadok alatt küzdheti fel magát. Ebben a küzdelemben fontos rész
juthat a zenének is. Ha Dávid hárfája egykor enyhülést nyújthatott Saul
szellemi sötétségében, akkor az is lehetséges, sőt parancsoló
szükségesség, hogy a zene tegye meg a magáét az emberiség új humanizmusra emelkedéséért.”
[32]
A hatvanas évekre a humanizmus
gondolati tartalma kiszélesedik, az egyéntől, a „teljes
embertől" a nemzeten át eljut Kodály „az emberiség áhított testvérré
válásának" hangsúlyozásáig, „az emberiség egyetemes testvériségéhez és
boldogságához.”[33] És az
idevezető úton „… az igazi művészet a legerősebb nevelő egy
magasabbrendű emberiség, az emberhez méltóbb élet felé.”[34]
A zene feladata pedig nem más,
minthogy teret nyisson az emberiségnek a transzcendens dimenzióba: „Mert mi más
a zene hivatása, mint a világegyetem örök harmóniáját tükrözni és hirdetni az
embereknek, hogy megtanuljanak beleilleszkedni.”[35]
* A Zenetanárok Társasága Kodály megemlékezésén 2007. november 17-én
elhangzott előadás szerkesztett változata.
[1] Kodály Zoltán: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc Zeneműkiadó Vállalat Budapest 1974. I. 207. o..(Százéves terv)
[2] Kodály Zoltán:
Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok II. Sajtó
alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc
Zeneműkiadó Vállalat Budapest 1974., 228. o.(Néprajz és zenetörténet)
[3] Uo., I. 138. o.
(Közönségnevelés)
[4] Uo., I. 246. o. (Gyermeknapi
beszéd)
[5] Uo., I. 117. (Éneklő
ifjúság)
[6] Uo., I. 199. o. (A komolyzene népszerűsítése)
[13] Uo., I. 39. o.
(Gyermekkarok)
[14] Moser: Goethe und die Musik,
In.: Zoltai D.: A zeneesztétika története, Kávé Bp. 2000. 175.
[15] Idézi Halász Péter, In.:
Goethe és a zene, Nagyvilág, 1999. 07-08.
[16] Kodály: i.m.: II. 292.o. (A
jó magyar kiejtésért I.)
[17] Uo., II. 304. o. (A jó
magyar ejtés III. Versenyén)
[18] Uo., II. 302. o.(A jó magyar
kiejtésért II.)
[19] Uo., I. 40. o. (Gyermekkarok)
[22]
Dobszay L.: A "százéves terv " aktualitása, In.. Kodály után –
Tűnődések a zenepedagógiáról,
Kodály Z. 23 o.
[28] Uo., II. 254. o. (Magyarság
a zenében)
[29] Herder, J. G.: Viertes
Kritisches Wäldchen, In.: Zoltai: im.172. o.
[30] Kodály: i.m. II. 232. o.
(Néprajz és zenetörténet)
[31] Hegel: Esztétikai
előadások, Akadémiai Kiadó, Bp. 1980. I. 26.
[32] Kodály Zoltán:
Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok III. Sajtó
alá
rendezte és bibliográfiai
jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc Zeneműkiadó Vállalat Budapest,
118. o. (A konzervatóriumi
igazgatók koppenhágai tanácskozásán)
[33] Uo., III. 123. o. (A Zenei
Nevelők Nemzetközi Társaságának budapesti konferenciáján)
[34] Uo., III. 157. o. (A
Jeunesses Musicales párizsi kongresszusán)
[35] Uo., I. 257. o. (Békekongresszusi felszólalás)