SOLYMOSI TARI EMŐKE

FÉLSZÁZ KONCERT- HAT NAP ALATT

A Bolognában megrendezett

XXVIII. ISME-konferencia hangversenyeiről

Ahogyan Laczó Zoltán, a konferencia egyik előadójának fenti beszámolójában is olvashatták, a 2008 júliusában, Bolognában megrendezett XXVIII. ISME világkonferencia igazi mega-konferencia volt, amely a töltekezés és inspirációszerzés lehetősége mellett nem kevés frusztrációt is okozott. A felkínált programnak ugyanis csupán apró töredékén lehetett részt venni, még akkor is, ha valaki reggel 8-tól éjfélig fáradhatatlanul rohant egyik helyről a másikra. Nemcsak a kerekasztal-beszélgetések, előadások, workshopok és poszterek közül való választás okozott fejtörést; a konferenciát kiegészítő hangversenykínálat is zavarba ejtően bőséges volt.

„Hiszek a zeneoktatásban” – ezt írták rá angolul arra a jelvényre, amelyet a Nemzetközi Zenei Nevelési Társaság egyre növekvő tagságát képviselő 1500 konferencia-résztvevő hordhatott. Azt, hogy a zeneoktatás milyen eredményekkel büszkélkedhet, és hogy valóban hihetünk-e benne (rögtön leszögezhetjük: hihetünk), leginkább a szakmai találkozó részeként megrendezett több mint félszáz hangverseny árulta el. Ebédidőben, délután és este – néha a konferencia-előadásokkal párhuzamosan – a város különböző pontjain volt módunk felfrissülni a zene által. (Megfigyeltem, hogy az utolsó napokon sokan már végképp belefáradtak az angol nyelvű előadások, workshopok, egyebek figyelmes hallgatásába, elegük lett a sok okosságból, és inkább csak a zenét kívánták élvezni. Így legalább nem adódtak nyelvi problémáik...) Napi átlagban 9 koncertet hallhattunk a világtalálkozó 6 napján keresztül, természetesen egyszerre több helyszínen, tehát jól meg kellett gondolni, hogy egy adott órában melyik koncertet választjuk, és aztán onnan átérünk-e egy másik helyszínre, ha épp ott kínálkozik érdekesség. Nekem a több mint félszázból húsz hangversenyt sikerült meghallgatnom (esténként a legutolsók éjféltájban értek véget). A helyszínek közül több, például a Teatro Manzoni vagy a zenetörténetileg is jelentős Teatro Comunale a legrangosabb bolognai koncerthelyszínek közé tartozik (ezekben az elegáns színházakban lépnek fel a legnagyobb világsztárok is, akik sűrűn látogatnak el a legrégibb európai egyetemi városba), de voltak szabadtéren, például a Palazzo Poggi gyönyörű, bensőséges hangulatú udvarában, vagy a háromszög alakú téren, a Piazza Santo Stefanón felépített óriási színpadon megrendezett hangversenyek is. Kisebb formációknak (zongora négykezes, illetve zongorával kísért ének) adott kellemes helyet az Accademia Filarmonica egyszerű, dísztelen, de jó akusztikájú belső udvara. Volt olyan helyszín is – az Accademia di Belle Arti, vagyis a Szépművészeti Akadémia udvarán felépített kicsi, levegőtlen, elhanyagolt és csúnyácska színház –, amely külleménél fogva talán nem volt méltó arra, hogy egy ilyen rangos konferencia koncertjeinek adjon otthont. Igaz, az akusztika ott is jó volt, és így a kiváló programoknak köszönhetően ott is nagyszerű élményekben volt részünk. A 6 helyszínen megtartott hangversenyeken az ének-zongorakettőstől, a klasszikus indiai triótól vagy a szájharmonika-kvartettől kezdve a tradicionális afrikai vagy ázsiai hangszereken játszó kamaraegyütteseken át a nagykórusokig vagy a hatalmas létszámú fúvószenekarokig mindenféle formáció képviselve volt. Összesen több mint 1000 fiatal muzsikált.

Azt persze tudomásul kell venni, hogy egy zenei nevelési konferencián a bemutatkozó együttesek döntő többsége amatőr; leginkább zenét kedvtelésből tanuló gyerekekből áll. Az elvárásainkat tehát vissza kell fognunk, és egészen más szempontok szerint kell a hallottakat megítélnünk, mint amikor professzionális zenészeket hallunk. Azt is fontolóra kell vennünk, hogy egy ilyen konferencia zenei kínálata nem feltétlenül fest hiteles képet a világ zeneoktatásáról, elvégre igen sok függ attól, hogy mely együttesek tudnak szponzorokat szerezni az utazáshoz, mely együttesek vezetői éreznek ambíciót ahhoz, hogy növendékeiket (olykor a világ másik felébe) utaztassák, és produkciójukat bemutassák egy igen kritikus szakmai közönségnek.

Bár a színvonalat összességében magasabbnak találtam, mint az elmúlt években, az most is elszomorított, hogy a választott műsorban igen kevés volt a valóban értékes muzsika. Mintha félnének attól, hogy a „magas művészet” elriasztja a zenét tanuló gyerekeket és esetleg a közönséget is. A tanárok többsége „biztosra ment”: a slágerek, a fülbemászó, jól ismert dallamok nem okozhatnak csalódást – gondolták. Hát, szomorúan kell jelentenem: csalódást okoztak. Még olyan esetben is, amikor egyébként a koncert színvonala rendkívül magas volt. Nézzünk erre egy példát: a középiskolásokból álló, nemzeti viseletben fellépő indonéz Keluarga Paduan Angklung Zenekar két hangversenyt is adott, és mindkettő különleges élményt jelentett a nagyszámú jelenlévőnek. A zenekar tagjai (főként lányok) az angklung nevű, jávai hangszeren játszanak. Egy-egy angklung, ez a rázással megszólaltatott bambuszhangszer csak egyetlen hangmagasságon szól. Egy-egy játékos általában 5 (néha 4, esetleg 6) angklungot kezel, és – értelemszerűen – csak akkor szólaltja meg a kezében lévő valamelyik hangszert, amikor a dallamban, illetve harmóniában éppen az a hang szükséges. Ehhez igen fejlett belső hallás kell, hiszen a zenei folyamattal akkor is együtt kell élni, ha mondjuk egy gyors skálamenetből csak egyetlen hangot szólaltatunk meg, éppen csak egy villanásnyi időre. A zenekar összeszokottsága, muzikalitása egyszerűen lenyűgöző volt, a közönség csak ámult és bámult, ezt minden túlzás nélkül mondhatom. Annak persze, ahogyan ezek a törékeny alkatú, elbűvölő mosolyú, kecsesen mozgó fiatalok játszanak, bizonyára rengeteg, nagy fegyelemmel végzett munka van a hátterében. A végeredmény viszont tökéletes, olyan, mint egy bűvészmutatvány. Csak hát… az indonéz fiatalok a tradicionális zenei számok (és táncok) mellett európai és amerikai népszerű zenét, konkrétabban könnyűzenei slágereket is előadtak, mintha attól félnének, hogy a tradicionális indonéz zene nem elégíti ki a nemzetközi hallgatóságot. (Vajon mi lehet az oka ennek az önbizalomhiánynak? Vagy nem is önbizalomhiány ez, hanem valamiféle zavarodottság, hogy mi az igazán értékes, és mi nem az?) Ez már önmagában is némi fejcsóválásra ad okot, de ennél is nagyobb gond az, hogy az európai és észak-amerikai zene karaktere (az általuk játszott színvonalasabb könnyűzenéé is) meglehetősen távol van az angklung hangzásától. Vagyis az, amit hallottunk – bármennyire csodáltuk is a megszólaltatás mikéntjét – igencsak groteszk hatást keltett, és az embernek komoly aggályokat kellett legyőznie magában ahhoz, hogy élvezni tudja azt, amit az ő élvezetéül szántak… (Én például azzal győzködtem magam, hogy az indonézek az európaiak kedvében akarnak járni, amikor az O sole miót éneklik angklung-kísérettel, vagy széles mosollyal játsszák a New York – New Yorkot. Nem valószínű, hogy mi indonéz zene előadásával igyekeznénk meglepni őket az ő hazájukban…) Ez a jelenség sajnos általánosnak mondható, legalábbis az ISME-konferenciákon 2002 óta szerzett tapasztalataim szerint. Ezzel együtt, az indonézek hangversenyei a konferencia legszebb perceit adták azoknak, akik éppen akkor éppen ezeket a programokat választották.

Ezúttal is halhattunk olyan együttest, amely megelégszik azzal, hogy tagjai (felnőttek és gyerekek) élvezik a közös muzsikálást. Azt a fajta muzsikálást, amely nem követel meg túlzottan nagy erőfeszítést, nem kell hozzá sokat gyakorolni, különösebb előtanulmányok sem szükségesek… A Takam nevű, furulyákkal kiegészített olasz ütőegyüttes (szintén több CD-vel a háta mögött) főként dél- és közép-amerikai, valamint afrikai tradicionális zenei feldolgozásokat játszott. Kedves dolog ez, jól szórakozik rajta a közönség, itt is biztos a siker, de kérdés, közelebb viszi-e ez a rengeteg brazil vagy bolíviai sláger a gyerekeket (jelen esetben európai, olasz gyerekeket) ahhoz, hogy egyszer majd Bachot vagy Beethovent is megértsék…

Szerencsére nem minden együttes hagyta magát elcsábítani a talmi értékek által. Az 1972-ben, Tapani Tirilä által alapított, azóta nemzetközi versenyeken is díjakat nyert, és már 8 hanglemezzel rendelkező finn Oulainen Ifjúsági Kórus két koncertje ugyancsak a legszínvonalasabb zenei programok közé tartozott. (Aki egy kicsit is ismeri a jelenlegi európai kóruskultúrát, az tudja, hogy a finn kórusok milyen magas színvonalon dolgoznak, így azt is tudja, hogy ha a koncertek között felkínálnak finn kórusprodukciót, akkor érdemes azt választani…) Mindkét koncert rangos helyen került megrendezésre: a Teatro Manzoniban és a Teatro Comunáléban. A 22 (11-től 22 éves korú) leány nemcsak az interpretáció magas nívójával, hanem a műsorösszeállítás rendkívüli igényességével is elismerést keltett. Különösen megragadó volt az a lelkesedés, az az odaadás, ahogyan a meglehetősen szokatlan effektusokat alkalmazó kortárs kompozíciókat adták elő. (Utóbbira példa Seppo Pohjola The Wicked Witch of the North című darabja, amely az együttes fennállásának 35. évfordulója alkalmából íródott. Ebben többek között hörgés, nyögés, sóhajtás, fütyülés, beszéd van előírva a kottában, és színészi produkció is szükséges hozzá.) Nagy divat mostanában, hogy a kórusok mozgással is színesítik az interpretációt. Az Oulainen Kórus által alkalmazott mozdulatok mindig a zenét segítették érvényre juttatni. Arra pedig egészen megható visszagondolni, hogy a lányok milyen szerénységgel, milyen alázattal fogadták a közönség szűnni nem akaró ovációját.

Ugyanilyen professzionalizmus jellemezte a Szépművészeti Akadémia kicsiny színházában fellépő, Mlada nevű, 6 énekesnőből és egy boszorkányosan virtuóz harmonikásból álló, 1999-ben alapított oroszországi együttest, amely népzenét, illetve népzenei feldolgozásokat adott elő. A fiatalok azt az intézményt képviselték, amelyet a Hanti-Manysi Autonóm Körzetben, 1997-ben hívtak életre Művészeti Központ az Északi Tehetséges Gyerekekért néven. (Az UNESCO-val szorosan együttműködő központban több mint 1000 fiatal tanul, a tanárok és a diákok évente több mint 180 koncerten és kiállításon szerepelnek.) A Mlada nevű formáció tagjai az Orosz Zeneakadémia hanti-manysi részlegének énekszakán tanulnak. Az intonáció ilyen fokú tisztasága, a hangszínek ennyire káprázatos gazdagsága, az éneklés és az azt kísérő mozgás ennyire tökéletes harmóniája egészen páratlan. Nagy öröm lenne, ha ezt az együttest itthon is láthatnánk-hallhatnánk.

Nyilván elsősorban financiális okok indokolják, hogy közép-európai együttes az ISME-konferenciákon nemigen lép fel. Így különösen nagy öröm volt számomra, hogy hallhattam a Jirina Markova-Krystlikova által alapított Prágai Gyermekoperát. A társulat, amely már 6 CD-vel büszkélkedhet, Hans Krása Brundibar című gyermekoperáját adta elő nagyfokú muzikalitással és színészi tehetséggel, illúziókeltő díszletek között. Az opera megható története azt mutatja be, hogy egy testvérpár hogyan szerez pénzt ahhoz, hogy meg tudja venni beteg édesanyjának a doktor által felírt gyógyszert. A Teatro Comunaléban zsúfolt ház várta a produkciót, majd óriási ünneplésben részesítette.

Közép-Európánál maradva, némi keserűséggel jegyzem meg, hogy magyar ifjúsági együttes ezúttal sem volt jelen. (Sokszor gondoltam arra, hogy némelyik együttesünk könnyen kenterbe verhetné az egész díszes nemzetközi mezőnyt! De ha nem akarom ennyire elragadtatni magam, akkor is azt kell mondanom: számos ifjúsági kórusunk vagy zenekarunk mindenképpen az élmezőnyben lenne.) Tudjuk, az utazás, a szállás sokba kerül, de nehogy azt higgyük, hogy egy kisebb-nagyobb együttes utaztatásához szükséges hatalmas összeg másoknak csak úgy az ölébe hullik. A támogatásért mindenkinek meg kell küzdenie, a gazdag országokban működő zenei együtteseknek is. Íme, erre is egy példa: a dél-afrikai, közelebbről johannesburgi St Stithians Marimba Band, amely 22 általános iskolás fiúból áll, főként tradicionális afrikai zenét játszott zimbabwei marimbákon. A pazarul kiállított, nagyalakú műsorfüzet végén 90 személyt és céget számoltam meg, akik a szülők kérésére támogatták a gyerekek közel kéthetes itáliai kiruccanását. (Ez volt egyébként az együttes legelső külföldi turnéja.) Mennyi időt, mennyi energiát szánhattak arra a papák és mamák, hogy 90 helyre (illetve nyilván ennél jóval többre) elmenjenek, és hogy meggyőzzenek tehetős embereket, cégeket, hogy a marimba zenekar itáliai bemutatkozása fontos az iskola (a St Stithians College) illetve az egész ország image-e szempontjából. A fergeteges koncerten főként az ejtett ámulatba, hogy hogyan lehet ennyire összhangban a zenélés féktelen élvezete a legteljesebb zenei fegyelemmel. Ez a feldolgozásokat is jegyző Michael Sibanda tanár úr titka marad, aki a marimbásokat dobjátékkal irányította. A gyerekek heti 2 órát próbálnak hivatalosan, de – ahogyan a tanár úrtól megtudtam – minden alkalmat megragadnak, hogy együtt gyakoroljanak. Az ISME-konferenciákon egyébként mindig központi téma a különböző kultúrák egymás általi elfogadása és tisztelete. Ebben a marimba band-ben fehér és fekete gyerekek játszottak együtt (egy fekete tanár vezetésével). Önfeledt közös muzsikálásuk azt a reményt keltette, hogy eljöhet egy olyan kor, amikor valóban nem tesz senki semmiféle különbséget fehérek és feketék között. A gyerekek azt a határozott benyomást keltették, hogy valóban nincs is semmiféle különbség – sem tehetségben, sem temperamentumban, sem fantáziában, sem virtuozitásban, sem belső fegyelmezettségben, sem a másikra való odafigyelésben és még sorolhatnám.

Nem akarom elhallgatni, hogy néha egészen megdöbbentem azon, amit hallottam. Ifjúsági zenekarok esetében természetes és szükségszerű, hogy átiratokat játszanak, elvégre a zeneszerzők ritkán komponálnak például gyerekekből álló ütőegyüttesre, vagy kifejezetten szájharmonika-kvartettre. De hogy egy vonószenekarnak, amelynek óriási eredeti repertoár áll a rendelkezésére, miért kell Schubert d-moll („A halál és a lányka”) vonósnégyesét játszani átiratban…? Hát, ez rejtély marad számomra. Ez a kvartett az eredeti formájában is igen nehéz, és korántsem való diákoknak. Vonószenekari átiratban játszani pedig még kényesebb feladat. Anélkül, hogy megnevezném az előadókat, állíthatom, hogy ezt a feladatot nem is sikerült megoldani. Igaz, a jóindulatú közönség ennek ellenére nagyra értékelte az óriási erőfeszítést… Ez tehát a ló másik oldala. Van, hogy a fiatalokat alulértékelve tingli-tanglit tanítanak be a tanárok, és van, hogy az ifjú előadók technikai és szellemi érettségi fokát reménytelenül meghaladó műveket választanak ki számukra. Lehet, persze, hogy az utóbbi pedagógiailag hasznos (a Schubert-remekművel való foglalkozás például mindenképpen az), csak hát miért kell ezt a közönség elé vinni egy koncerten?

Visszatérve a legkiemelkedőbb koncertekhez, feltétlenül meg kell még említenem a zárókoncertet, amelyet a 2010-es ISME-konferenciát rendező Kína mintegy meghívóként nyújtott át a Teatro Manzoni falai között. A pekingi zeneakadémistákból álló, főképpen erhun, vagyis kínai hegedűn játszó Huaxia Kínai Zenekar szólistái zeneakadémiai tanárok voltak. Ezt a zenei összeállítást több szempontból is példaértékűnek lehet tekinteni. Először is, a kínaiak elég bátrak voltak ahhoz, hogy kizárólag saját zenéjükből állítsák össze a színes programot. Csak a ráadás volt olasz muzsika a vendéglátók tiszteletére. Másodszor, pontosan így kell koncertet szerkeszteni, ilyen mértéktartással, ilyen jól kiszámítva az arányokat, ilyen változatosságot biztosítva. A koncertet egy-egy zenekari szám keretezte, közben pedig énekes szólisták és tradicionális kínai hangszereken játszó szólisták váltakoztak, akiket szintén a zenekar kísért. A legszokatlanabb, legmegdöbbentőbb, ugyanakkor legszórakoztatóbb műsorszám talán a suona nevű fúvós hangszeren előadott népzenei produkció volt, amely különféle madarakat idézett fel. A suonát Hou Yanqiu szólaltatta meg, aki hangszerének egyik leghíresebb, legelismertebb előadója, és megjelenését tekintve is varázslatos jelenség. A hallgatóságnak az járt a fejében, hogy ha ilyen lesz a 2010-es pekingi konferencia is, mint amilyen ez a zenés bemutatkozás volt, akkor az odautazók igen szép élmények elébe nézhetnek egy profi módon megszervezett és kivitelezett szakmai találkozón. Remélhetőleg ezt egy minél nagyobb létszámú magyar delegáció is megtapasztalhatja majd.