ÁBRAHÁM MARIANN
TANÁRPORTRÉK*
Beszélgetés Major Edittel,
a Budapesti Rácz Aladár Zeneiskola AMI zongoratanárnőjével
Ábrahám Mariann:
Évek óta figyelemmel kísérem tanári munkád nagyszerű eredményeit,
és régóta szeretném megtudni – ha egyáltalán lehetséges ez – hogy hogyan
irányítod növendékeidet, hogyan teszed képessé őket arra, hogy sikeresek
legyenek? Horváth Benedek, volt tanítványod nemzetközi versenyen elért
első díja megadta a döntő lökést arra, hogy egy beszélgetés erejéig
igénybe vegyem az idődet. Vágjunk a téma közepébe: fontosnak tartod-e,
hogy növendékeid sokat szerepeljenek.
Major Edit:
Feltétlenül. Jó példa
erre éppen Horváth Bence. Tavaly nyert felvételt a Zeneakadémiára, s néhány
hónap múlva indult a versenyen. Előtte többször eljátszotta műsorát
nálunk, a Zeneiskolában. A verseny után pár héttel felhívott, s kérdezte,
kaphatna-e újra lehetőséget, hogy az azóta tanult darabjait eljátssza egy
koncerten. Vagyis ezt az igényt, a pódium-játékot megszokta, sőt igényli,
és fontosnak tartja. Ugyanígy tett Borbély Laci is konzis és akadémista korában
minden koncertje és versenye előtt. Egyben ez jó zenehallgatási lehetőség
volt a többi növendék számára is! (Bencét hét éves korában vittem először
versenyre, mert rendkívül ügyes volt. Nagycsoportos óvodás korában kezdtem el
hangszerre tanítani. Négyen vannak testvérek, mind a négyen tanulnak zenét. Az
ő családjukban rendkívül fontos a zene, s mind a négy gyerek előbb
énekelt, mint beszélt. Énekelni hallották az édesanyjukat, aki népdalénekes.)
Nálam mindenki minimum kétszer játszik
egy évben, karácsonykor és év végén, sőt többször is, például
háziversenyen, vagy amikor egy-egy zeneszerzőt „ünneplünk” úgy, hogy
műveit bemutatjuk.
Nem azért van szükség a szereplésre,
hogy pódium-művészeket neveljünk, hanem, hogy gyakorlatot szerezzenek
abban, hogyan tudják különleges helyzetekben is a legjobbat kihozni magukból.
Sokat tudnék mesélni nem pályára ment növendékeim beszámolóiból arról, milyen
hálásak voltak az itt megszerzett szereplési gyakorlatuknak egy
állásinterjúnál, vagy egyetemi diploma-tanításon.
– A fiatal gyermek életében a versenyt
mennyire tartod fontosnak?
– 1989 óta 25
versenyen (országos és budapesti) vettem részt 54 növendékemmel. Közülük 53
kapott díjat (32-en I. díjat. Vagy ha tovább részletezem, úgy is mondhatnám,
hogy 14 országos versenyen 28 növendékem indult és 27 díjazott lett a végeredmény).
Ezzel együtt azt vallom, hogy nem a verseny a fontos, hanem a felkészülés! Ha a
gyerek részt akar venni egy versenyen, akkor felkészülünk, s ezzel legalább egy
évnyit fejlődik a tudása. Eleinte azt szerettem volna kipróbálni, hogy én
mit tudok, meddig tudom őt eljuttatni. Sohasem azért mentünk, hogy
nyerjünk, hanem hogy a gyerek megismerje magát, hogyan tudja képességeit
„csúcsra járatni”. Mindenkit úgy indítok el, hogy ne számítson díjra, csak
próbálja ki, hol tart. Ha a maximumot tudta nyújtani, akkor boldogok voltunk,
más kérdés, hogy díjakat is nyertek, de az csak a „ráadás” volt. (Magam is
meglepődtem, amikor összeszámoltam, az említett Horváth család négy
gyermeke összesen 34 díjat szerzett a megmérettetések alkalmával!)
– Hol kezdtél tanítani?
– Hat évig jártam
naponta Esztergomba, azután kerültem fel Pestre, a XVI. kerületbe. Azóta ott
tanítok. Eleinte dalos játékot, előképzőt szerveztem óvódásoknak,
elsősöknek, így nagy válogatási lehetőségem volt egy jó osztály
kialakítására. De ha valami nem ment, mindig magamat hibáztattam, úgy éreztem,
nem tudok eleget. Ezért minden szabadidőmben kurzusokra jártam, vagy
órákat hallgattam Máthé Klári néninél, Komjáthy Manyi néninél, Hambalkó
Editnél, Krause Annamáriánál, zeneiskolai kollégáknál, még hegedű kurzust
is hallgattam 1972-ben a zeneakadémián, Bronyin professzornál! Vagy a
Szabadegyetemen Szöllősy András fél-fél éves előadásait a Don
Giovanniról, vagy a Schöne Müllerinről. Köszönettel tartozom
Mindnyájuknak!
1977-ben jutott először a
Nyíregyházi Országos Zongoraversenyre egy ügyes növendékem, de ő nem
került döntőbe. Ott is állandóan azt figyeltem, hogyan, mitől lesz a
hang szép, mi adja a versenyző biztonságát. Alapjában véve nem vagyok elméleti
ember, mindamellett csodálom az alaposságot, rendszerezettséget, és e téren
sokat köszönhetek Teőke Mariannak akinek egy évig tartó továbbképzésén
alapos, világos, áttekinthető irányítást kaptunk zenei és technikai
szempontból egyaránt.
Nekem sokat segített a zenehallgatás
is. Rengeteget járok ma is hangversenyre, ez a napi szellemi vitamin-forrásom,
s ezt ajánlom a szülőknek, gyerekeknek is. Most is állandóan
közönség-szervezek. (Legutóbb 120-an mentünk együtt a Ránki-koncertre, s volt
olyan szülő, aki először volt a Zeneakadémián, s annyira tetszett
neki, hogy máskor is jönni szeretne!) (Gyerekkoromtól végtelenül szerettem a
zenét, és ennek érdekében mindenre képes voltam. Annak ellenére, hogy
visszafogott, illedelmes kislány voltam – nem egyszer óriási bátorság szállt
meg. Például 1956-ban – mint a Berzsenyi Gimnázium 3. osztályos tanulója –
vettem azt a pimasz bátorságot, hogy bementem az Igazgató Úrhoz és két hétre
elkértem magam az iskolából, hogy a Liszt-versenyt meghallgathassam.
Megígértem, hogy a verseny után felmondom az egész anyagot. Olyan
meggyőző lehettem, hogy elengedett, s így életre szóló, meghatározó
élményben lehetett részem.) Bennem mindig az munkált, hogy a zene hatalmas
csoda, semmihez sem hasonlítható, és az életem nagy megtiszteltetésének érzem,
hogy ezzel foglalkozhatom!
– Te tanítás közben be szoktad tartani a
megadott fél órát?
–
Dehogy! Egyetlen ősi ellenségem van – az idő. Ha a gyerek még „nincs
sínen”, mert nem ért valamit, vagy nem tudja a megoldást, addig nem engedhetem
el, ilyenkor számítok a következő gyerek türelmére, esetleg bevonom a
munkába. Nem teszek különbséget A és B kategória között sem, hiszen a zenében
sincs ilyen megkülönböztetés! Zene csak egyféle van, és csak jól szabad
csinálni, mindent meg kell tenni érte. De sosem „betanítom” a darabokat, hanem
először megtanítom gyakorolni a gyerekeket, a trükköket, hogyan jutnak
gyorsan, okosan, később önállóan célba, s technikailag is a legalaposabban
felkészítem őket, hogy tudják, mitől lesznek ügyesek. Ez néha nagyon
időigényes, sok türelmet igénylő munka. Különös dolog, én nem tudom
„elméletben” a metodikát — mindig azok voltak a legjobb szolfézsóráim is,
amikor improvizáltam. Ha már jól ismerem a gyereket, érzem, hogy abban a
pillanatban mire van szüksége ahhoz, hogy jobbá váljék a játéka.
És persze a lelkesedésemet is próbálom
növendékeimnek átadni. Nagyon jó kapcsolatom van velük, szoktam is mondani a
Szülőknek, hogy mindegyiket örökbe fogadtam. Kisgyerekkorom óta
zongoratanári pályára készültem, bár eleinte én sem szerettem gyakorolni. De
Édesanyám nem engedett lustálkodni, s ma hálás vagyok ezért, s sajnálom, amikor
azt hallom a szülőtől, hogy „ha nincs kedve hozzá, hagyja abba, nem
erőltetem”. Egy kisgyerek még nem tudja, számára mi az igazán hasznos,
ő csak játszani szeretne. A tanár és a szülő együttes dolga, hogy
megértéssel jó útra terelgesse, megadva minden szeretetteljes segítséget. Ez
nem könnyű feladat, de a felnőtt élet sem az, s fel kell készíteni a
gyereket, hogy kötelességtudó legyen, feladatát képességeihez mérten a
legjobban tudja megoldani, s ennek még örülni is tudjon! Növendékeim még
egyetemista korukban is jönnek órára, mert végigjárták ezt az utat, s látják
hasznát.
Egyszer egy riportban megkérdezték
Doráti Antalt: mit tenne, ha a mai tudásával újra kezdhetné a pályát? Azt
válaszolta: „az nem érdekes! Felnőni, az a szenzáció!”
– Neked van-e valamilyen speciális módszered
a teljesen kezdők tanítására?
– Nem tudom, talán
az, hogy minden gyereket másképp tanítok. Félénk, vagy hiperaktív, a figyelmét
szeretném megragadni, az érdeklődését felkelteni, mindig másképp. Az a
gyönyörű ebben, hogy sosem lehet kétszer ugyanúgy csinálni, rá kell
érezni, hogy az adott pillanatban mi a legcélravezetőbb. (Máthé Klári néni
mondta egyszer, hogy ha kell, a Hétfátyol-táncot is el kell járni!) Fontos,
hogy jó élményeket kapjon a gyermek. A lustaságot nem tolerálom, de minden
segítséget megadok, hogy elmúljék.
A kicsiknek sokat rajzolok, így
játékosan, viccesen nehéz feladatokat is élvezettel meg tudnak oldani. Ha a gyerek
elfáradt, akkor néhány percig együtt tornázunk. Ha nagyon merev, akkor
lufizunk. Mindig a pillanat szabja meg a teendőt. Szeretem, ha a
kezdők óráján jelen van a szülő, így az otthoni gyakorlásban segíteni
tud, ezzel fontos családi üggyé válhat a zenetanulás, sőt, saját maga is
zeneértővé válik. Büszke vagyok arra, hogy a koncertek végén még maradnak
a szülők, beszélgetnek az elhangzottakról, a másik gyerek fejlődését
is figyelemmel kísérik.
Anyagválasztásnál rendszerint
engedékeny vagyok, fontos, hogy olyan darabot játsszanak, amit szeretnek –
szerencsére bőséges az irodalmunk. Amikor valaki nehezebb darabot
játszana, eszembe jut, amit Mensáros Lászlótól hallottam: minden színinövendéknek
20 éves korában el kell játszania Hamletet. Nem lesz az igazi, de szüksége van
arra, hogy ezek az érzések, gondolatok fiatalon átjárják, hogy később érettebben
tudja tartalommal megtölteni a szerepben megfogalmazottakat.
Már a legkorábbi időben nagy
gondot fordítok az érzékeny hallásra. A kevésbé ügyes gyerekeknek, akinek
gyengébb a ritmusérzéke, hallása – könnyebb anyagot adok, hogy ha koncerten
kell játszania, ügyes, sikeres lehessen. Ezt Komjáthy Manyi nénitől
tanultam, aki egyszer azt mondta, hogy őt a tanításban már csak a hallás
érdekli. – „De ha nincs hallása a gyereknek?” – kérdeztem. – „Tudod fiam –,
kicsi hallás, kis anyag” – mondta. Növendékeimet már kicsi korban megtanítom a
tudatos memorizálásra, megfigyeltetve a zenei összefüggéseket, mozgásformákat,
hangközöket, harmóniákat. (Ezzel kapcsolatban nagy élményem volt, amikor egy
gimnazista növendékem elmesélte, hogy rájött, miért sikerült egyedül neki
5-ösre megírni a dolgozatát: mert itt megtanulta keresni, és felismerni az
összefüggéseket!)
– Mennyire irányítod a növendékeidet zenei pályára?
– Zenei pályára eddig
20 növendékem ment, közülük 14 lett zongorista, de soha nem beszélek rá senkit
a pályára. Ha azonban valakit ez tesz boldoggá, és pályára akar menni, akkor
minden tőlem telhető segítséget megadok neki, s örülök. De
őszintén aggódom a pálya jövőjéért. Annak idején engem sem lehetett
eltéríteni szándékomtól, s ma boldog ember vagyok, hogy zenével foglalkozhatom.
– Fontosnak tartod az előjátszást?
– Igen,
természetesen. A gyerekek kicsi koruktól igénylik is, s örülök, amikor rácsodálkoznak
valamire. De nem másoltatom a játékomat, csak azt a célt mutatom, hová lehet
eljutni, ha szorgalmasak. Az „alsó fokú” műveket még be tudom mutatni úgy,
hogy inspiráló legyen számukra. Régen szívesen játszottam koncerteken, de a nehezebb
darabok gyakorlására régóta nincs időm. Ezért a nagyobbaknak csak a
technikai megvalósításban segítek bemutatással, egyébként inkább felvételeket
szoktam hozni, néha több előadásban, vagy a szerző más műveit is
meghallgatjuk, így igényük lesz arra, hogy zenei könyvtárba és persze koncertekre
is járjanak komolyzenét hallgatni.
– A XVI. kerületi Rácz Aladár Zeneiskola
művészeti alapiskolaként működik?
– Igen, két éve
néptánc és egy un. modern-tánc csoport működött, emellett kerámia és
grafika tanszak is van. (Egy éves munkájuk után év végén ízléses, színvonalas,
sikeres bemutatót tartottak, de sajnos egyik tanárnak nincs diplomája, s hiába
tanít zseniálisan, a minőségi ellenőrzés után nem folytathatja
munkáját. Természetesen ennek a gyerekek látták kárát.) A Rácz Aladár
Zeneiskolát igazgatásilag eddig nem vonták össze más iskolával, az Önkormányzat
nagyra értékeli az itt folyó munkát, s fenntartását továbbra is vállalja.
– A szaktanácsadói rendszert jónak
tartottad-e?
– Feltétlenül. Régen
konzis tanárok jöttek „szakfelügyelni” az iskolába, magasabb szemléletmóddal,
kritikával, konzultációval segítve az itt folyó munkát. Bár sokszor nem esett
jól a kritika, fiatal tanárként mégis sokat köszönhettem ennek! A továbbképzések
jók, de ezt nem pótolják! Ma azt hívunk, akit akarunk, az iskola költségvetéséből
fedezzük a költségeket, de siralmas, hogy sokhelyütt már erre sincs anyagi lehetőség!
Csak a tanárok lelkesedése segít, hogy az eddig elért színvonalat megtarthassuk.
– Őszintén kívánom, hogy mennél több fiatal, vagy kezdő tanár
keressen fel, hogy át tudd adni tudásodat, meg tudd osztani sikereid összes
titkát velük! Köszönöm a
beszélgetést.
Major Edit tanárnő munkája
elismeréseként 1977 megkapta a. Szocialista
Kultúráért, 1982-ben a Kiváló Munkáért, 1998-ban a XVI. Kerületért, 2002-ben az Arany Katedra, 2004-ben a Veroszta Magda, és 2007-ben az Artisjus díjat. Gratulálunk!
Beszélgetés Megyimóreczné Schmidt Ildikó tanárnővel,
a pécsi Liszt Ferenc Zeneiskola tanárával
Ábrahám Mariann:Növendékeid
évek óta kiemelkedő teljesítményei- azt hiszem túlzás nélkül mondhatom
–sokak figyelmét felkeltették munkád irányában. Mi a titka ennek a sikeres
tanári munkának? Mindenek előtt ezt szeretném megkérdezni Tőled.
Megyimóreczné Schmidt Ildikó: Két fontos tényező volt, ami már
gyermekkoromban olyan jelentős szerepet töltött be, hogy a későbbiek
folyamán az életemet, tanári munkámat is meghatározta. Az egyik az emberszeretet, a gyermek szeretete. Szívesen
ismerkedtem, beszélgettem, a megismerés és tudásvágy bennem élt, és így az emberekkel
való kapcsolat megteremtését, egyfajta empátiát már gyerekként, öntudatlanul
gyakorolhattam. Kisgyermek koromban lelkesen tanítottam otthon, persze csak „játékból”.
A kottákba érdekes tanácsokat írtam, saját naplót készítettem…
A másik, ami alapvetően
meghatározta az érdeklődésemet, a zene szeretete volt. Édesapám nem
hivatásos zenész, de muzsikus lélek, szép tenor hanggal, jó ösztönös hallással
megáldva. A klasszikus dalok, áriák hallgatása, a gyermekkori kamaramuzsikálás
motiváló, különleges élményt jelentettek a számomra. Így történhetett, hogy
amikor elkezdtem tanítani, úgy éreztem, hogy mind a gyermek, mind a zene
valóságosan létezik számomra a tanteremben. Tényi Zoltán gyakorlatvezető
tanárom, akitől a későbbi években is sokat tanultam, külön ki is
emelte ezt a tényt. Pécsett a szakiskolai és főiskolai évek alatt
Gerő Pál tanár úrtól nemcsak a megfelelő szakmai tudást, hanem
emberséget, becsületességet kaptam útravaló példaként.
– Mikor kezdtél el tanítani?
– 1984-ben végeztem,
majd két évig tartó tanítás után megszületett első gyermekünk. Őt még
három követte. Így főállású tanárként újra csak 1996 óta dolgozom.
– Jól emlékszem arra, hogy növendék korodban, majd a későbbiek
folyamán is több országos versenyen vettél részt, sőt díjazott is voltál.
Megemlítenél néhányat?
– Csak a
leglényegesebbekre térnék ki: 1982-ben a főiskolások számára rendezett Országos
Haydn Versenyen I. helyezést értem el.1996 óta, amióta tanítok, igyekeztem
minden alkalmat megragadni arra, hogy a tudásomat tovább fejlesszem. Két alkalommal
részt vettem a Zenetanárok Országos Zongoraversenyén*,
Kamarazenei Versenyen, Országos Négykezes Versenyeken, ahol kiemelt nívódíjak
és különdíjak mellett egy alkalommal II. helyezést kaptam.*
– Milyen elvek szerint kezdesz el egy kisgyermekkel foglalkozni?
– Úgy gondolom a
tanításban az első lépés egymás megismerése. Ez sikeresen csak oldott
légkörben történhet, s jó ha ennek végeredményeként a növendék megszereti a
tanárt, szava hitelessé, személyisége vonzóvá, esetleg követendő példává
válik a számára. Azt már pályám kezdetén elhatároztam, hogy nemcsak szeretettel
tanítom a gyermeket, hanem a zenéhez, a benne rejlő értékhez
megfelelő módon igyekszem hozzásegíteni. Így számomra teljesen mindegy,
hogy ki jön be majd az órára, mert egyformán nyitottnak, sőt körültekintőnek
kell lenni. Az természetes, hogy a tanítás végeredménye minden gyermeknél más
és más. Ez az életkor, muzikalitás, intelligencia, a gyermek eredendő
érdeklődése, szorgalmának, kitartásának függvénye. Aszerint, hogy ki
milyen szintre jut el, lehet hogy egy zeneszerető, koncertre járó lelkes
emberré válik, de lehet, hogy a zenét mélyen értő, művelő
muzsikussá. Mindkettőre szüksége van a magyar zenekultúrának
A zenetanításban a szépen megszólaló
hang megtalálását, az abban való gyönyörködést, rácsodálkozást, a saját játék hallgatására
nevelést tartom szinte a legfontosabbnak. Úgy gondolom, ezt részben a
megfelelő hangképzés következetes felépítésével lehet elérni. A zenei
nevelésnek természetesen tartalmaznia kell a rendre, a szerző iránti
alázatra való szoktatást is. Előfordul, hogy valakiben mélyen erős
érdeklődés szunnyad a klasszikus zene iránt, aminek kifejezését valami
meggátolja. A tudás így csak évek multán bontakozik ki. Megfigyelésem szerint
ennek okai lehetnek gátlások, túlérzékenység, vagyis pszichikai, idegrendszeri
problémák, de előfordulhat hiányos képzettség miatt is. Nem lehet túl
rövid idő után megítélni senkinek az adottságait!
Amikor tanítani kezdtem, megterveztem,
kinek mit adok fel, kinek mi lesz a megoldáshoz vezető következő
lépése. Ma úgy gondolom, az improvizatív hozzáállás nagy segítség a tanításban,
de ahhoz, hogy egy tanár alkalmazni tudja, kellő gyakorlatra, tudásra és
természetesen kreatív tanári munkára van szükség.
– A tanár önképzését ennyire tartod fontosnak?
– Aki tanít és nevel,
jó, ha állandóan képzi magát. Nekünk zenetanároknak a gyakorlás, a hangszeren
való játék, a megfelelő szakirodalom olvasása, pszichológiai irodalom
ismerete egyformán feladatunk. Egy-egy kamasz gyermeket meg lehet nyerni az
általa tanult mű zeneszerzőjének élettörténetével, a kor
megismertetésével. Különböző hiteles előadók felvételét általában
akkor célszerű meghallgatni, amikor a műről már határozott, de
még alakítható elképzelésünk van, és a tanulás folyamata a végéhez közeledik.
Felvételt készítek a
gyerekek játékáról is, visszahallgatva sokkal kritikusabbak önmagukhoz,
sőt jogosnak vélik a tanár aprólékosnak tűnő kritikáját.
– De hogy lehet mindezt fél óra alatt elvégezni?
– Akivel sikerült
belemerülni a zene szépségeibe, ott a fél óra nem elég, az idő megszűnik
létezni.
– Te tudatosan irányítod versenyre a növendékeidet?
– Ez a szó, hogy
verseny mindig rossz érzést és gondolatot ébreszt bennem. Ha elég felkészültnek
érezzük magunkat, egy találkozóra megyünk el, ami mérhetetlen tudást, energiát
hozhat ki a gyermekből a felkészülés folyamán. Erre szükségünk van ahhoz,
hogy tovább lendüljünk. E nélkül a növendék sokszor a legkisebb
erőfeszítéssel szeretne eredményt elérni, ami természetesen nem megy. Ezen
kívül egy versenyen egymást hallva a résztvevők érzékelik, hogy milyen
szintre lehet eljutni egy-egy korcsoportban.
– Nemcsak Te Magad, hanem növendékeiddel is többféle versenyen is részt
vettél: így a Nyíregyházi Országos Zongoraversenyen, a Budapesti és Nemzetközi
Chopin Versenyen, a Nemzetközi Kodály Versenyen, a Budapesti Bartók Versenyen,
a Balassagyarmati Országos Négykezes Versenyen.... Az elmúlt tíz év alatt úgy
tudom, Te és növendékeid komoly elismeréseket kaptatok. A teljesség igénye
nélkül felsorolva: öt kiemelt nívódíj, két fődíj, nyolc különdíj, három
kiemelt I. díj, három I., három II., két III. díj gyarapítja a listát. Balogh
Ádámmal 2008 tavaszán részt vettél a Zágrábi Nemzetközi Fiatal Virtuózok
versenyén. Itt V. helyezést értetek el. Ismerem ezt a versenyt, helyezéseteket
óriási eredménynek tartom, mert ezen a versenyen rengeteg „orosz csodagyerek”
is részt vesz. Versenyző növendékeid a zene mellett mit tanulnak még?
– Nap mint nap járnak
iskolába, a legtehetségesebbek sem magántanulók. Akad több olyan növendék, aki
nem választja majd a zenét hivatásul, vagy még nem döntött ebben. Ő sok
mindent kipróbál, általában nyelv, tánc, sport órára jár. Akik intenzívebb
zenei képzésre vágynak, vagy elköteleződtek a muzsika iránt, ők
gyakran csak a legszükségesebb különórát vállalják. Van olyan növendékem, aki a
hangszeres tanulmányai mellett különféle tantárgyi (matematika, nyelvtan, kémia
… stb.) versenyen is részt vesz. Kodálynak bebizonyosodik az a felismerése,
miszerint a zene nélkül nincs teljes ember, valamint a zenével való intenzívebb
foglalkozás más szellemi téren is fejleszti, eredményesebbé teszi az embert.
Úgy gondolom a zene olyan értelmi, érzelmi értéket közvetít a számunkra, ami
megszólít bennünket. Bár a szó hatással lehet ránk, de a zene megérinti a
lelkünket, előle nem tudunk elmenekülni. A növendék számára nemcsak a
mástól hallott előadás, hanem a saját zongorajátéka is lehet élményteli,
melyben a személyes kapcsolat a zene tartalmaival megteremtődhet. Az ilyen
zenélés a növendék kedvét is meghozza. Zempléni tanár úr intelme jut eszembe:
„Örülj hogy hallgatnak, hogy játszhatsz! Hogy adhatnál örömöt, ha magadnak
nincs benne?”
Fontos, hogy empatikus kapcsolatban
legyünk a gyermekkel. Így megvilágosodik bennünk a megoldás, ami természetesen
akkor jó, ha személyre szabott. Véleményem szerint a tanár ne azért játsszon
elő, mert szeretne csillogni, tudását fitogtatni. Az a cél, hogy a
növendék kerüljön közelebb a zeneszerző alkotásához, a mű mondanivalójához.
Egy intellektuálisabb típusú tanítvánnyal többet lehet beszélgetni a zenéről,
a megoldás technikai részéről. Az ösztönösebb gyermekkel is fontos a
tudatos munka, de őt a hosszantartó indirekt tanítás lefárasztaná, kedvét
szegné. Számára egy mozgásforma megmutatása is fontos lehet, a karakterbeli,
dinamikai megoldásokról nem is szólva.
– Én téged nagyon régóta ismerlek, de úgy érzem, az elmúlt években
hatalmas változáson mentél keresztül.
– Igen, sokat
gondolkozom azon, mit hogyan lehetne átadni. Évek óta zongora módszertant és
anyagismeretet tanítok, gyakorlati tanítást végzek a PTE – MK Zeneművészeti
Főiskola tagozatán. Körülbelül öt éve kerültem kapcsolatba Rév Lívia
zongoraművésznővel, volt Varró Margit tanítvánnyal, akinek játékát
többször csodálhattam és kurzusain több ízben részt vehettem. Sokat számít az
is, hogy újra diák lettem, a SZTE Zeneművészeti Karán. Dr. Kerek Ferenc
tanár úr tanítványaként tanulhatok, akitől a kifejező zenei
interpretációhoz szükséges könnyed, stílusos technika elsajátításában kapok
nagy segítséget. A főiskolai hallgatókkal való közös munka sok szempontból
a dolgok átgondolására kényszerített. Több módszertan könyvet igyekeztem
feldolgozni a feladathoz. Varró Margit: Zongoratanítás és zenei nevelés c.
könyve nagy hatással volt rám, segített rendszerezni a fontos zenei téziseket.
Egy lényeges alapelvemről itt kaptam megerősítést: a gyermek mindent
értsen, amit játszik. Természetesen ennek az értésnek a mélységét nem lehet
minden növendéknél egyformán megkívánni, de a tudatos megismerésre nem
törekedni bűn volna, évek eltékozlását jelentené. A gyermekek elég értelmesek
ahhoz, hogy a szellemüket a zenében való szépségekre ráébresszük. Talán sokkal
inkább magukénak érzik majd felnőtt korukban ezt a gondolkozást. Nagy
élmény számomra, mikor a növendék tovább gondol egy-egy problémát, a darab
szerkezetén, harmóniai történésén gondolkozik. Az ösztönös játéknak is
jelentős szerepe van, amiben teljesen fel tud oldódni és kipróbálhatja önmagát.
A kettő helyes arányát kell megtalálni egyre inkább a tudatos játék
javára.
Sokat küzdök azért, hogy jobban és
minél hosszabban tudjon koncentrálni a növendék. Ez nemcsak a darab
végigjátszására, hanem annak komplex megvalósítására is kell, hogy vonatkozzék.
A hang előre elképzelését a pontos szöveggel, artikulációval,
megfelelő frazírozással kontroláltan tanulja meg gyakorolni, hogy a többi
energia majd a művészi tartalom kifejezésére áramolhasson. Ennek érdekében
sokat kérdezek, önálló véleményt várok, illetve szeretnék meggyőződni
arról, hogy ért-e mindent a növendék. Az óra aktív részesévé szeretném tenni
őt, emellett hosszabb távon önállóvá a tanulmányaiban. Sokat emlegetem
Máthé Klári néni híres mondását: „Legszigorúbb tanára önmagadnak Te légy!”
Tanári, nevelői munkában
szerintem fontos a jogos dicséret is. A nagyobb gyerekek szintén számon
tartják, hogy mennyi „csillagot” kapnak, tudják, ezt ki kell érdemelniük, nem
lehet akármiért elnyerniük. Lényegesnek gondolom, hogy higgyünk növendékünkben,
valamint ő szintén bízzon abban, hogy képes lesz megvalósítani, amit célul
tűztünk ki ahhoz, hogy reményünk reális legyen. Nemcsak képességeit,
adottságait, de magatartás típusát is ismernünk kell. Nem mindegy, hogy odaadó,
hódító vagy szangvinikus, kolerikus, melankolikus, flegmatikus jellemzők
vannak személyiségében túlsúlyban. Egy tanítványom, akit 11 évig tanítottam így
szólt egy alkalommal: „Ildi néni! Nekem az a csodálatos, hogy ugyan magamban
kételkedve jöttem ide a zongoraórára, de úgy érzem, a megoldással, a bizalommal
távozom, és érzem, hogy ezt képes vagyok megcsinálni”.
– Beszélgetésünk kapcsán az a meglátásom alakult ki, hogy tudatosan
készülsz a tanításra. Tehát nem arról van szó, hogy Te kiválasztod a legjobb
növendékeket a felvettekből magadnak.
– Kollegáimmal
csoportosan felvételiztetünk. Évek óta annyi szülői kérvény érkezett, hogy
ezeket nem lehetett teljesíteni. A növendékek elosztása az igazgató feladata. A
pécsi Liszt Ferenc Zeneiskolát korábban Apáthy Árpád vezette, aki felfigyelt a
munkámra. A 2007-08-as tanévtől Zsoldos Attila vette az iskola
irányítását.
– Hogy tudod egyeztetni a saját négy gyermekedet, a családi életet, a
heti utazást továbbképzésed céljából Szegedre, a gyakorlást, a tanítást?
– Lényegesnek tartom,
hogy a tennivalókban fontossági sorrendet állítsunk fel, az időt okosan
tervezzük meg. Erre törekszem én is. Számomra legfontosabb a családom, általa
kiegyensúlyozottabbá válhattam. Megtapasztalhattam a szeretetet, a türelem
fontosságát, és bölcsességben is gyarapodhattam. Köszönettel tartozom
férjemnek, szüleimnek korábbi és jelenlegi pécsi és szegedi tanáraimnak,
igazgatóimnak, kollegáimnak, hogy segítettek, segítenek, bíztattak és
bíztatnak. Istennek hála!
– Köszönöm a beszélgetést!
M. Schmidt Ildikó tanárnő munkája elismeréseként 2006-ban az Oktatási Minisztérium Nagydíjában és Veroszta Magda Díjban részesült,
2007-ben Ferenczy György Díjat, Apáczai Csere János Díjat és ARTISJUS Díjat kapott. Gratulálunk!
Ábrahám Mariann