FEHÉR ANIKÓ
LAJTHA LÁSZLÓ A NÉPZENEKUTATÓ ÉS A PEDAGÓGUS (IV/1. rész)
|
H |
alálának 45.
évfordulójára emlékezünk az idén. Igaz, az évszám nem annyira „kerek”, mégis
egyre fontosabb, hogy beszéljünk róla. Lajtha a XX. század
zeneművészetének ugyanúgy meghatározó személyisége, mint amilyen meghatározó
a népzenetudományban kifejtett úttörő tevékenysége. Ehhez mérten – részben
politikai nézetei miatt – sosem kapta meg az őt megillető helyet
emlékezetünkben. Pedig az ő népzenei gyűjtései, monográfiaként
kiadott erdélyi hangszeres anyagai nélkül bizonyosan másmilyen lett volna – ha
lett volna egyáltalán – a hetvenes évek elején indult táncházmozgalmunk. Ezek a
gyűjtések – hanglemezen és kottában – nyitották meg az utat afelé a
kultúra felé, melynek hangzó letétei részben még mindig megtalálhatók eldugott,
hegyek közti falvakban, másrészt hallhatóak nap mint nap mai előadók tolmácsolásában
a világ legnagyobb színpadain is. Csak remélhetjük, hogy a mi szívünkben is ott
vannak.
1951-ben a Zenekadémián a
zenetudományi szak keretén belül elindult egy népzenekutató képzés. 1956-ban
négyen diplomáztak ott: Olsvai Imre, Sárosi Bálint, Tóth Margit és Vikár
László. Valamennyien jól sáfárkodtak a kapott s szerzett talentumaikkal,
hatalmas életművet hagyva ránk. Rajtuk kívül Lajtha gyűjtőtársa,
tanítványa és munkatársa volt még Mohayné Katanics Mária, Sebestyénné Farkas
Ilona karnagy és Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató.
Nemcsak az évforduló, de a forrongó,
újat teremtő idők iránti vonzalmam és kíváncsiságom vitt arra, hogy
megkeressem ezeket a csodálatos embereket. Kértem őket, meséljenek
Lajtháról. A kép, amely lassan-lassan feltárult előttem, minden addig
olvasott igen nagyszámú könyvvel szemben nagyon árnyalt és egyértelmű lett.
Boldog vagyok, hogy találkozhattam – Vikár tanár úron kívül - valamennyiükkel
és megosztották velem emlékeiket. Most egyenként olvashatják beszélgetésinket Mohayné Katanics Máriával, Tóth Margittal,
Olsvai Imrével és Sebestyénné Farkas
Ilonával. Érdemes figyelni rájuk, mert tanulhatunk tőlük. Közreadom az
interjúkat azért is, hogy legyen miből erőt merítenünk napjaink
gyakran hangoztatott szellemi sivárságában. Lajtha és tanítványainak példáján
keresztül megláthatjuk, hogy nincs lehetetlen, és amire születtünk, azt be
lehet és be is kell teljesítenünk.
***
„BOLDOG VAGYOK, HOGY ÉLETEM EGY PICI
SZAKASZÁBAN MELLETTE LEHETTEM…”
— Beszélgetés Mohayné Katanics
Mária énektanárral, karnaggyal
– Fiatal éveimben baráti
segítőkezet nyújtott Lajtha László. Az 50-es években, amely az ő
életében az elhallgattatás, a félretettség korszaka – egy nemes lélek, egy
rangos és becsületére olyan sokat adó idősödő mester természetes
gesztusával nyúlt a fiatal, rászoruló emberek felé. Egy vagyok azok közül, akik
részesültünk szeretetében, mely fantasztikus tettekben nyilvánult meg. A
furcsa, szeszélyes, néha egyenesen goromba ember végtelen szívjóságának,
humorérzékének éppúgy tanúi voltunk, mint európai mértékű műveltségének.
Boldog vagyok, hogy életem egy pici szakaszában mellette lehettem.
A korszakra jellemző súlyos,
igazságtalan döntés következtében egy sikeres felvételi után mást vettek fel
helyettem az akkoriban induló, hőn vágyott zenetudományi tanszakra. Ez
1952-ben volt. Mikor Lajtha ezt megtudta, lemondott a további zeneakadémiai
óráiról. Ahol törvénytelenség és jogtalanság uralkodik, azzal az intézménnyel
ő nem vállal közösséget. Nem ismertem őt még ekkor, tehát
részéről ez a gesztus – amely egyébként nagy port vert fel az Akadémián –
egy ismeretlent ért méltánytalansággal való szembefordulást jelentett.
(Később bekerültem a MTA népzenekutató csoportjához. Mondták, hogy szerdán
menjek, mert akkor van bent Kodály. Izgultam, pedig nem dolgoztam vele.
Emlékszem, egyszer Járdányi és Kiss Lajos tanár urak szóltak: Katanics Máriát
kéri a Kodály tanár úr. Kezem-lábam reszketett. Bementem, Kodály kezet nyújt:
„Maga az, aki olyan nagy port vert fel a Zeneakadémián?” Elállt a lélegzetem,
hogy honnan tudja? Hogy került ez Kodályhoz? Ezután a lejegyzéseimet is meg
kellett neki mutatnom. Később eljártunk Kodályhoz a lakására is, hárman:
Tóth Margit, Hegyi Erzsébet meg én, majdnem három évig, még Emma asszony
életében. Adott nekünk kis háromszólamú, kézírásos kottákat, azokat énekeltük,
és később derült csak ki, hogy ebből lett a Tricinia sorozat.)
Nem sokkal később már kijárhattam
a Néprajzi Múzeumba lejegyzést tanulni Lajthától. A Könyves Kálmán körúti
tornyos, romantikus épület földszinti jobboldali szárnyában volt a szentély,
ahol a lemezjátszó, cédulák, kották, támlapok, nagy tudományos rendben
kívülálló számára áttekinthetetlen összevisszaságban sorakoztak. Itt
találkoztam Rajeczky tanár úrral, majd Tóth Margittal, aki titokban a ciszterci
rend egyik női ágának tagja volt. Az a szoba valahogyan egy kis sziget
lett az egyre zorduló politikai és művészi életben. Lassító lemezjátszó:
ez volt a munkaeszköz. Lassított, így mélyített, de a paraszténekesek
énekléséből úgy kacskaringóztak elő a cifrázatok, mint a szőlőindák.
Hallod, kislányom – hangzott a biztató, néha sürgető kérdés. Laci bácsi
mellettem ült, s amíg szólt a dallam, kemény, csontos ujjakkal kopogtatta a ritmusokat.
Hajszálfinom különbségeket érzékeltetett, hol a vállamon, hol a térdemen verve
a triolákat, kvintolákat. Szomorúan hallottam később, mikor gúnyolták
Lajtha „emeletes törtjeit”, én pedig éreztem, tudtam, hogy igaza van. A
sűrűn teleírt kottakép igaz fényképet mutatott. Ezt mondta: népdal, fiam: nincs. Csak az van, ahogyan
valahol valaki valamit valamilyen módon megszólaltatott. Ez pedig pillanatkép,
fotográfia. És ezeket a pillanatokat tudta ő zseniálisan rögzíteni.
Egyébként a múzeumi munkán túl a gyűjtőút volt az igazi élmény. Sokat
utaztunk, mindig vonaton. Nem kapott állami kocsit a gyűjtőútjaihoz.
Holott a minisztérium már jegyezte az ún. Lajtha-csoportot. És nem vitt óriási
orsós magnót sem. De vitte az érzékszerveit, ösztöneit, kitűnő,
tévedhetetlen hallását. Gyors kottaíró készségét, emberi kapcsolataiban is rábeszélő,
szuggesztív képességét. Ámultam azon az empátián, ahogy ő ezekkel az emberekkel
bánt. Mindenkiből kihúzta azt, amit akart. Ebben én a 10-12 évnyi népdalgyűjtő
időszakomban igyekeztem hasonlítani hozzá. Úgy érzem: sikerült. Soha nem
volt olyan, hogy akit én akartam, azt ne bírtam volna éneklésre bírni.
Feltétlen tisztelet volt benne mások
iránt. Ugyanakkor éreztette, hogy amit ő akar, azt feltétlenül teljesíteni
kell. Ura volt a helyzetnek mindig, mindenütt. Soha nem volt gőgös vagy
rátarti. Egyszer diákos huncutsággal mesélte, hogy egy minisztériumi
hatalmasság egyre csak Lajtha elvtársozta,
ő csendesen kioktatta: mondja csak nyugodtan: professzor úr. Sopronba különösen szívesen járt. Már egyik
előző útján felfigyelt az egyik éttermi cigány cimbalmosra és
együttesére. Elvitt egy felfedező útra. Vacsora közben is a zenészeket
hallgatta. Egy vadászkutya szenvedélyével fülelt, szinte szimatolt. Te –hallod,
ez az öreg cimbalmos nem úgy tartja az ütőket. Fiam, ez nem úgy veri a
húrokat, mint aki kísér. Te, ez szólista volt. Szólista módon kíséri a többit.
Különösen izgatták a fríg dallamok, vagy fríg zárlatok. A szünetben aztán beszélgetett
velük és újra meg újra eljátszatta velük az érdekesebb részeket. Igaza lett:
Tendl Pál fiatalabb korában Erdélyben volt szólócimbalmos. Most fia, a prímás
és még ketten játszottak a bandában. Lajtha nagyon megszerette őket.
Ők is ragaszkodtak az igazgató úrhoz. És életre szóló élmény volt az esti
Sopront vele végigbandukolni. Nem voltak még kivilágított terek. Csak
szürkeség, homály, kihalt belváros, orrunk előtt a vasfüggöny. Sokat
beszélt, utcákon át. Sokat tanultam tőle. Engem talán ott csapott meg
először – fiatalon – az európai szellem áramlata. Ezt is neki köszönhetem!
Nem mindig mentünk együtt, volt, hogy
elküldött „portyázni”. Fel kellett derítenem a terepet. Pl. a Hernád partján
néhány faluban. Ez megbízatás, de kitüntetés is volt egyben. Sok érdekes
kalandban volt részem.
– Dicsért?
– Nem tudom. Én
féltem is tőle meg nagyon szerettem is. Az egész népzene-ügyet szerettem
csinálni, emiatt nem mentem el tanítani, pedig kineveztek valahova vidékre.
Nagyszerűen értett az emberekhez! Csak tanulni lehetett tőle! Én
fiatal lány voltam és egyszerre tudott velem úgy bánni mint egy felnőtt
nővel és úgy, mint egy taknyos kölyökkel. Jóval később jöttem rá,
hogy a környezet, aki minket látott, figyelt, gondolhatta: ez egy
idősödő férfi meg egy fiatal lány. Hogy ne érjen semmi félreértés,
ezért kaptam olykor legyintett pofonokat. Kemény, csontos ujja volt: nemcsak a
lelkemnek, a fejemnek is fájt! De lehetett vele beszélgetni személyes
problémáimról is, gyakran az éjszakába nyúlóan. Bölcsessége, jövőbe
tekintése engem egyszer egy végzetesen rossz döntéstől óvott meg.
De valójában csalódott volt, mikor
elhagytam a népzenét és elmentem tanítani. Ő lelkes tanár volt, legendák
keringtek a Nemzeti Zenede valamikori csodáiról, de nem egyezett a zenét mindenkinek kodályi elveivel.
Lajtha szerint a tehetséges gyerekeket kell tanítani, de azokat aztán nagyon.
Mikor azonban elmondtam neki kezdő karvezetői élményeimet: megbékélt
velem. Sőt hamarosan újabb fontos feladatot kaptam. Nem is akármilyent: a
Francia Intézet szervezésében kellett bemutatni francia szerzők
kórusműveit. Laci bácsi hozta a kottacsomót: „Szedj össze kislányom 12
énekest, aztán majd jövök, hallgatlak, segítelek titeket”. Otthonra hívtam a
lányokat: Köves Aranka, Bajai Éva, Dezsényi Magdi, Forrai Kati, Gábor Éva,
Gábor Artemisz, Hegyi Erzsi, Kistétényi Melinda, Szabó Helga, Sárf Anikó, Tóth
Margit. Talán teljes a névsor. Mivel közel laktunk Lajtháékhoz, Laci bácsi feljárt
a próbákra, javította a hangzást, a helyes kiejtést, igazította a tempót,
dinamikát magyarázott, énekelt, ágált, játszott, és nekem kellett mindent
koncertképessé tenni. A hangverseny az Egyetemi Színpadon, az egykori Piarista
Kápolnában volt. Ez a néhány hetes „zenecsinálás”, mely megmutatta nekünk
Lajtha áradó zeneiségét, felért bármilyen zenei stúdiummal. Az egyik Ibert
mű különösen a szívemhez nőtt. Későbbi kórusomnak, a Szilágyi Erzsébet
női kamarakórusnak is kedvenc darabjává vált. A kis zebu bölcsődala címmel itthon is sikerszám lett.
A Mátyás templom kórusának egy
részével énekeltük a pesti Ferences templomban a Magnificatot. Bárdos
vezényelt, Gergely Ferenc orgonált. Fiainak írt leveléből tudjuk, hogy ez
a Magnificat nem fanfáros, itt „egy fiatal, várandós anya sétál a tóparton
alkonyi fényben”. Énekeltük itthon és külföldön, készült belőle
rádiófelvétel. Ismét rácsodálkoztunk a magyar szerző franciás
ihletettségére, az orgona önálló tömbjeire, és soha nem tudtunk betelni a
szinte középkori lovagra jellemző hódolattal, amivel Lajtha Szűz
Máriát köszönti. M. Gertrudisnak ajánlja a művet, aki bizony Tóth Margit,
akkor szétszórásban élő nővér volt.
Akkor már hallottuk keserűségeit, elorgonálta, elzongorázta nekünk elő nem adott műveit. Kevesen voltak, akik őt is vállalták az elhallgattatás idejében. Az egyik Ferencsik volt, aki tanítványa volt s tisztelője maradt a sötét időkben is. A másik Bárdos tanár úr, akivel egy kicsit közös volt a sorsuk, gerincességük, meg nem alkuvásuk. A felesége életében és halálában is így emlegette: a „drága Laci bácsi”.