Székely Bálint 1977-ben született Marosvásárhelyen. Hétévesen
kezdett hegedülni, tizennégy évesen pedig már Mendelssohn Hegedűversenyét játszotta
Düsseldorfban. Ösztöndíjjal került a londoni Purcell Schoolba, majd a Queen
Elizabeth the Queen Mother ösztöndíjjal a Royal College of Music-ban folytatta
zenei tanulmányait. Állandó kamarapartnerével, Mariko Kondo-val számos
hangversenyen léptek fel Európában és Japánban, legutóbb pedig a londoni
Wigmore Hallban adtak szonátaestet.
— Erdély sok jeles
muzsikust adott a világnak, köztük hegedűsöket is, klasszikus és népi
hegedűsöket egyaránt. Téged mi vonzott a hegedű felé?
— Édesapám
hegedűművész. Első gyerekkori emlékeim közé tartozik —
három-négy éves lehettem akkor —, hogy édesapám és egyik kollégája között ülök
a zenekarban. Bizonyosan nagyon kedves karmestere volt a zenekarnak, aki
megengedte, hogy kisgyermekként a zenekarba beülve hallgathassam a próbát.
Édesapám nem erőltette, hogy hegedűt tanuljak, inkább édesanyám
kívánsága volt. Később édesapám lett az egyik tanárom. Marosvásárhelyen
fantasztikus kulturális élet volt, sok nagyszerű muzsikus került ki onnét.
Kiváló zenekar működött, és bár Marosvásárhely voltaképpen kisváros, de a
legnevesebb művészek jöttek koncertezni, többek között az akkori
Szovjetunióból. Ez a jótékony pezsgés kitermelt magának egy értő
közönséget, akik rendszeresen jártak hangversenyre.
— Erdélyben milyen
rendszerű az zeneoktatás?
— A
román (zene)iskolaoktatás szisztémája francia mintát követ. Vannak speciális
általános iskolák, ahol egy tanintézményen belül folyik a közismereti- és
zeneoktatás, elsőtől nyolcadik osztályig, illetve az úgynevezett
líceumokban a kilencediktől a tizenkettedik osztályig. Ezek speciális
iskolák, itt csak képzőművészek és zenészek tanulnak, általában
fele-fele arányban egy osztályban. A zenei (vagy képzőművészeti)
szakórák nem külön délutáni órák, hanem beékelődnek mondjuk a fizika és a
történelem óra közé. (A normál általános iskolások mindig legalább három órával
előbb végeztek, mint mi.) Hetente két főtárgy órát kapnak a tanulók.
Ebbe az iskolatípusba csak válogatás alapján lehet bekerülni. Körbe mennek az
óvodákban és kiválasztják a legjobb fülű gyerekeket. Kevés ilyen központi
iskola van. Romániában negyvenkét megye van, és csak huszonegynéhány megyének
van ilyen speciális iskolája. Ha valaki vidéki, akkor bentlakó kell, hogy
legyen, már hétéves kortól. A követelmények magasak, a negyedik osztály után
szűkítik a kört. A tizenkettedik osztály után jön a zeneakadémia. Régebben
csak három zeneakadémia volt az országban: Bukarestben, Moldovában Ias-ban és
Erdélyben Kolozsváron. Ide nagyon nehéz volt bejutni. Hegedű szakon volt
kb. három hely, ami országos szinten maximum kilenc hegedűst jelentett egy
évfolyamon. (a rendszerváltozás után ez megváltozott, azóta megszaporodtak a
zeneakadémiák az országban)
— Zeneiskolásként
több hegedűversenyt megnyertél Erdélyben (Arad-1990, Brassó-1992, Temesvár-1993).
Tizennégy évesen pedig Mendelssohn Hegedűversenyét játszottad
Németországban. Csodagyerek voltál?
—
Ezt nem mondanám. Németországba úgy kerültem ki, hogy az egyik marosvásárhelyi
hangversenyen a közönség soraiban ült egy német koncertszervező, és a
hallottak alapján meghívott egy koncertre Düsseldorfba, a Tonhalle-ba, majd ezt
követően több német városba is. Tizenévesként akkor még nem
tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget.
— Tizenöt
évesen pedig már Londonba jöttél.
—
Éppen megnyertem az egyik országos hegedűversenyt, mikor a BBC két helyi
szólistát keresett Bach d-moll kettősversenyéhez. Én lettem a
második hegedűs. Emlékszem, az első hegedűsnek hosszú listája
volt a tanárairól, iskoláiról, addigi elért eredményeiről. Nekem nem volt
semmi ilyesmim, még egy „rossz kazettám” sem. Azonban a karmester és a zenei
menedzser javaslatára mégis én kaptam lehetőséget, hogy Angliában
képezhessem magam. Először a Purcell Schoolban tanulhattam az
iskola ösztöndíjával, majd szintén ösztöndíjjal a Royal College of Music-ban.
Nem volt könnyű helyzetem, mert egyedül jöttem ki, szüleim nélkül, így
minden attól függött, hogy kaphatok-e további ösztöndíjakat, melyek nemcsak a
tandíjat fedezik, hanem a megélhetésemet is. Óriási nyomás volt rajtam mindig,
mivel ha nem kaptam volna támogatást, nem tudtam volna folytatni londoni
tanulmányaimat.
— A
Purcell Schoolban Dékány Béla volt a tanárod. Róla mit illik tudni?
— A
BBC Szimfónikus Zenekarának koncertmestere, valamint a Dékány Kvartett
első hegedűse volt. Vonósnégyesük felvette a Haydn-kvartettek nagy
részét a Vox Box holland lemezcéggel. Véleményem szerint ezek a felvételek a
mai napig az egyik legstílusosabb Haydn-felvételeknek számítanak. Dékány tanár
úrtól mindent megkaptam, amit egy családját nélkülöző tizenéves megkaphat.
Weiner Leó kamarazene tanítványaként minden hang nagyon fontos volt számára,
hitvallása szerint minden pillanatot teljes koncentrációval kell megélni. A
legfontosabb azonban, amit tőle tanultam — a zene feltétlen, őszinte
szeretetén kívül — az emberség.
— Óriási
repertoárod van. Az összes nagy hegedűversenyt játszottad már, kivéve a
Beethovent. Ez miért hiányzik?
—
Ezzel még várok. Nem azért, mert technikailag nem tudnám eljátszani. A
Mendelssohn-versenyművet talán még jobb is, hogy tizennégy évesen
játszottam először, mert bizonyos dolgokat, például a jó értelemben vett
naivságot jobban el tudja mondani egy tizenéves. Néha a felnőttek
„túlromantizálva” játsszák ezt a gyönyörű kora romantikus
versenyművet. A Beethoven-koncert nem technikailag nehéz mű, a
Bartók-, Brahms- vagy Csajkovszkij-hegedűverseny sokkal nehezebb. A
„Beethoven” felépítéséhez azonban élettapasztalatra van szükség. Mozartra is
sokszor mondják, hogy könnyű játszani, pedig egyáltalán nem így van. A
Mozart-koncertek éppen azért nehezek, mert a bennük rejlő szépséget csak a
legmagasabb szintű technikával és zenei ízléssel lehet előadni, amire
csak a legnagyobb művészek képesek. Lehet, hogy most már itt az ideje a
Beethoven hegedűversenyt eljátszani.
— Milyen
szempontok szerint választod ki azokat a műveket, melyeket megtanulsz?
—
Kezdetben a tanárok választottak darabokat. Később az ember már önállóbb.
Olyan is előfordul, hogy felkérnek különböző művek
előadására. Tizenkilenc éves koromban már eljutottam oda, hogy
technikailag bármit el tudtam játszani, de vannak olyan művek, melyeket
bizonyos kor előtt nincs értelme felvenni a repertoárba. Ilyen az
előbb említett Beethoven-koncert. Érdekes módon ebből nem tudnék
ideálisnak számító felvételt említeni. A Csajkovszkij- vagy a Sosztakovics-hegedűverseny
etalonja számomra vitán felül David Ojsztrah felvétele, Mozartot pedig Arthur
Grumiaux-vel hallgatok a legszívesebben. A repertoár kialakításában fontos
szempont egy-egy koncert anyagának megtervezése és a saját belső művészi
fejlődésem.
— Hogyan
tanulsz meg egy művet?
—
Először megveszem a kottát…Komolyra fordítva a szót, mindekelőtt a
zeneszerzőről tájékozódom. Ha már játszottam a szerzőtől
valami más művet is, akkor sokkal könnyebb a dolgom, mivel ismerem a
korszakot, a stílust, a zeneszerző lelkivilágát. Schumann-nal például
három évvel ezelőtt kezdtem el foglalkozni. Nagyon nehéz volt őt
megérteni, bonyolult emberi lény lehetett. Az írásmódja nem hangszerbarát, sem
hegedűre, sem zongorára. Később, mikor egyre mélyebbre ástam magam
bele a zenéjébe, rájöttem, hogy valójában lényegtelen, hogy egyáltalán nem esik
kézre a zenéje. Az a-moll szonátája — amit mostanában nagyon sokszor
játszottunk — méltánytalanul mellőzött remekmű, pedig az egyik
legfantasztikusabb szonáta, ami létezik. Első tehát a zeneszerző.
Utána jönnek a hangok, a darab felépítésének-szerkezetének megértése. Sokan
vannak, akik felosztják a tanulás fázisait: először a hangokat tanulják
meg, utána jön az intonáció, a dinamika. A hosszú évek alapján kifejlesztett technikai
tudásomat a zene egy magasabb szintű megvalósításának szolgálatába
állítom. Mindent egyszerre próbálok megérteni és megvalósítani. Minden
vonóhúzást, ujjmozdítást megtervezek, mielőtt játszani kezdenék, el kell
gondolni, milyen lelkivilágot, stílust, hangszínt akarok megvalósítani. Talán a
sokfajta hangszín az, ami megérinti az emberek lelkét. Az idők során
természetesen változik az adott darabról alkotott képem. Néha már egy hónap
múlva másképp gondolkodom bizonyos dolgokról. Ami otthon gyakorlás közben jónak
tűnik, nem biztos, hogy a koncertteremben is ugyanolyan hatást vált ki. A
tapasztalat persze sokat segít. Ha már jól ismerem a zeneszerzőt —
Prokofjevtől például nagyjából mindent eljátszottam (még a Heifetz-féle
Prokofjev-átiratokat szeretném hozzátenni a listához) —, akkor ezek a dolgok
könnyebben mennek.
— Teszel-e
különbséget a szóló- és kamarazenészi tevékenységed között?
—
Mind a kettőnél a maximumot kell nyújtani, bárhol és bármit játszom.
Fizikai hozzáállás szempontjából viszont van különbség. Más egy hatalmas
koncertteremben kiállni úgy, hogy mögöttem van vagy száz ember
(Mozart-hegedűversenyeknél természetesen kevesebb), előttem több ezer
hallgató, a termet pedig meg kell tölteni zenével. Ilyenkor a játék egy
másfajta fizikai intenzitást követel meg az előadótól. Nem beszélve arról,
hogy azalatt az egy-két próba alatt, ami általában rendelkezésre áll, meg kell
próbálni megvalósítani az én elképzeléseimet. Ilyenkor előny, ha már
játszottam korábban a karmesterrel. Teljesen más, ha hosszú időn keresztül
ugyanazzal a partnerrel játszom szonátákat. Talán mégis nehezebb
kamarahangversenyt adni, mint hegedűversenyek szólistájának lenni. Sokkal
kényesebb, de a kompozíció legapróbb, legintimebb nüanszait is meg lehet/kell
mutatni.
— Van-e
olyan zenetörténeti korszak, vagy zeneszerző, amely/aki közelebb áll
Hozzád?
—
Nekem a zene a hivatásom, tehát elvileg nem lehet, hogy legyen kedvencem. Ha
becsukjuk az ajtót és nem hallja a közönség, azt mondanám, hogy természetesen
Bartók. Ő nagyon közel áll hozzám. Lehet, hogy azért is, mert Erdélyben a
magyar identitás nagyon erős. Köztudott, hogy Bartók nagyon sok népzenét
gyűjtött Erdélyben és ez a kincs minden művében benne van.
Természetesen nemcsak a magyar népzene, hanem a román, a bolgár, a szláv és a
szász is. Bartók hegedűn eljátszható irodalmából a két rapszódia nagy
része román népzenére épül, csakúgy, mint a Székely Zoltán által átírt Román
népi táncok. Sok esetben persze nem beszélhetünk „tiszta” magyar vagy román
népzenéről, mert sok mindent átvett egymástól a két nép (tapasztalatom
szerint főleg az utóbbi az előbbitől). Gyerekkorom óta ismerem
ezt a zenét, nagyszüleim még rendszeresen énekeltek népdalokat, én ezzel
nőttem fel. Éppen ezért más attitűddel állok hozzá ezekhez a darabokhoz,
mint azok, akik sohasem hallották élőben ezt a zenét.
— Hogyan
viszonyulsz a kortárs zenéhez?
— Az
előadóknak óriási felelőssége van e kérdésben, hiszen valamilyen
szinten mi döntjük el, hogy játszunk-e egy adott művet, vagy nem. A bécsi
klasszika idején nemcsak Haydn. Mozart és Beethoven művei jelentették a
korszak zenéjét, hanem sok kismester nagyszerű kompozíciói is, amikre mára
nagyrészt a feledés homálya borul. Ugyanez a helyzet most is. Jelenleg is
vannak jó művek, átlagosak, és nagyon rosszak, majd a jövő dönt, hogy
ezekből melyek maradnak meg az utókor számára. Mindig szívesen játszom
kortárs műveket, ami érdekel, azt megtanulom. A zenei életnek a kortárs
zene szerves része kell, hogy legyen.
— És
mi a helyzet a historikus játékmóddal?
— Sajnos nincsenek
lemezfelvételeink abból a korból. Talán még olyan ikonográfiai dokumentumunk
sincs, amiből pontos adatokat kaphatnánk, hogyan játszottak az akkori
hangszereken. A festőművész nem volt hangszerjátékos is egyben, ezért
egyáltalán nem biztos, hogy autentikusan festette meg a zenészeket. Ismerjük a
hangszereket, ismerjük a vonót, ezekből nagyon sok mindenre tudunk
következtetni. De Tartini
g-moll („Ördögtrilla”) szonátája (amit a Wigmore Hall-ban is játszottunk)
voltaképpen Kreisler műve, ezért nem is lehet historikusan játszani a
művet. A legenda szerint Tartini megálmodta ezt a szonátát. Az ördög által
megszólaltatott kompozíció állítólag sokkal nehezebb, sokkal komplikáltabb
volt, mint amit végül is lejegyzett. Aztán jött Kreisler a múlt század
fordulóján, aki azt mondta, hogyha ez a legenda, akkor nehezítsük meg egy
kicsit a darabot. Az eredeti „ördögtrilla” ugyanis nem is annyira nehéz, a
Kreisler-cadenza sokkal komplikáltabb kettősfogást és trillát használ. Ne
felejtsük el azt sem, hogy Tartini basso continuo-t írt a hegedűhöz, amit
egyrészt Kreisler a saját korának harmóniáival töltött ki, tehát sokkal
romantikusabb akkorddokkal, ahogy azt az ördög Tartini álmában játszotta,
másrészt a basso continuo nemcsak a csembalót jelentette a barokk korban, hanem
például a cselló barokk ősét, a viola da gambát is. A kotta dinamika jelei
sem autentikusak, azok is Kreislertől származnak. De említhetném Vitali Chaconne-ját
is, ami szintén problémás ilyen szempontból, mivel a kíséretet ott is számozott
basszussal jegyezte le a zeneszerző. Bachnál más a helyzet. Megvan az
eredeti kézirat, benne minden utasítással, amire az embernek szüksége lehet.
Bach nagyon precíz munkát végzett. Mégis mindenki másképp adja elő.
— Milyen
hegedűd van?
— Több
hangszeren játszottam az utóbbi három évben. A kedvenc hegedűim az
úgynevezett „arany periódusból”, 17. század végi-18. sz. eleji itáliai
hangszerkészítők műhelyeiből kerültek ki. A Wigmore Hallban egy
Michel Angelo Bergonzi (Cremona, 1749) által készített hegedűn játszottam.
Mindegyik hegedű egy egyéniség. A hangszer voltaképpen szerszám. A legjobb
szerszám pedig az, ami mindenre képes, ami teljesíti azt, amit a gazdája meg
akar valósítani általa. Nem azért jók ezek a hegedűk, mert egyéni hangjuk
van, hanem inkább azért, mert teljesítik a művész minden kívánságát,
legyen az hangszín vagy dinamika, netán hangmennyiség.
— Bálint,
nemcsak előadóművész vagy, hanem tanítasz is. Mit tartasz a
legfontosabbnak a tanításban, amit szeretnél átadni minden tanítványodnak?
—
Különböző korosztályokat tanítok, akik közül nem mindenki akar hivatásos
zenész lenni. Szerintem mindenki számára az a legfontosabb, hogy szeressék a
zenét. Az amatőr nem azt jelenti az én értelmezésem szerint, hogy nem tud
hegedülni. A jó amatőr akár egy Brahms-kvartett szólamát is el tudja
játszani, csupán más pályát választ az életben. Tanítványaim többsége viszont a
zenét élethivatásának tekinti. Van most egy tizenkét éves, nagyon tehetséges
japán növendékem, aki Bruch-hegedűversenyt és Paganini-caprice-okat
játszik. Nálam nem mester és tanítvány hierarchia uralkodik, számomra a fő
cél, hogy átadjam, amit tudok, amit tanultam vagy tapasztaltam.
— Hogyan
látod a komolyzene jövőjét?
— Ez
a kérdés nemcsak a mi korunkban vetődik fel, mindig örök kérdés volt.
Igaz, hogy a komolyzenének mostanság sokkal több „vetélytárssal” kell
megküzdeni, hiszen körülvesz bennünket a televízió, a rádió, a számítógép.
Kevésbé van idejük az embereknek arra, hogy klasszikus zenei ismereteiket
elmélyítsék, pedig bizonyos szintű ismeretekre szükség van ahhoz, hogy
élvezni és érteni tudják a klasszikus zenét. Azonban nem vagyok borúlátó, amíg
emberiség létezik, addig mindig lesz egy réteg, akik érdeklődnek a
klasszikus zene iránt.
— (Mellettem
ül Mariko Kondo, aki már hosszú évek óta Bálint szonátapartnere.) Mariko,
emlékszel, mikor játszottatok együtt Bálinttal?
— A Royal
College of Music-ban találkoztunk, aminek mind a ketten hallgatói voltunk.
Minden bizonnyal valamelyik hegedűversenyt játszhattuk együtt, mivel a
College nem biztosít a hegedűsöknek zongorakísérőt. A
kamaraművek közül Franck A-dúr és Bramhs A-dúr szonátája
voltak azok, amiket először tanultunk meg együtt. Azóta is központi
szerepet játszik mindkettőnk életében a kamarazene. E mellett párhuzamosan
önálló szólókarriert is építünk.
— Bálint,
mit tartasz eddigi pályád legnagyobb sikerének?
—
Nagy megtiszteltetés volt számunkra Marikóval, hogy a közelmúltban a Wigmore
Hall-ban adhattunk kamarakoncertet. Nagy kihívás lesz szeptemberben a tokiói
Suntory Hall-beli fellépésünk is. Igazából azonban az a legnagyobb siker – ez
esetben mindegy, hogy hol játszom –, ha látom a közönség szemében a
meghatottságot, azt, hogy megérintette őket a játékom.
Székely
Bálint és Mariko Kondo Wigmore Hall-beli debut-jének programja mintegy kétszáz
évet fogott át és rendkívül alkalmasnak bizonyult arra, hogy minél több oldalról
megmutassák kvalitásaikat. A válogatás érzékeny egyensúlyt teremtett a
csillogó, virtuóz és a kevésbé látványos, de nagy érzelmi
elmélyültséget-telítettséget igénylő darabok között.
A hangversenyt nyitó
Tartini-szonátához érdekes legenda fűződik. A nagy olasz hegedűs
állítólag egyszer arról álmodott, hogy maga az ördög hegedült neki. Tartini még
soha nem hallott ehhez fogható, gyönyörű művet, és amint felébredt,
rögtön leírta, amire még emlékezett. Akár igaz a történet, akár nem, az utolsó
tétel megszólaltatáshoz a mai kor hegedűsének is ördöngős technikára
van szüksége arra, hogy az valóban úgy szólaljon meg, ahogy azt Tartini
egykoron megálmodta. Székely Bálint elegánsan, virtuózan, mondhatni „ördögi
könnyedséggel” szólaltatta meg a hangszerén a g-moll szonátát, Mariko
ihletett és alkalmazkodó kísérete mellett. A korhűbb hangzás és a két
hangszer aránya miatt azonban szerencsésebb lett volna, ha ennél a műnél
„félárbócra” van eresztve, vagy teljesen le van hajtva a zongora teteje. Schumann
démoni a-moll szonátájában (op. 105) már mindkét hangszer egyenrangúan vesz
részt a zene folyamában. Az előadók remekül éreztek rá azokra az
ellentétes érzelmekre – így a felszín alatt forrongó indulatokra és a
vigasztalan magány érzésére –, amit a tragikus sorsú zeneszerző megrajzolt
e kompozíciójában. A szünet előtti Saint-Saëns/Ysa˙e darab (Caprice
d’aprčs l’Etude en forme de Valse) ismét Bálint jutalomjátéka volt.
Megcsodálhattuk hangszerének aranyfényű hangját, mely nemcsak balkezének
virtuozitásával társult, hanem könnyed és elegáns vonókezelésével is.
A szünet után Székely Bálint
visszautalt zenei gyökereire, és ehhez mi mást választhatott volna, mint
Bartókot. Az Erdélyben született hegedűművésznek zenei anyanyelve
Bartók muzsikája. Ezt nemcsak az I. rapszódiában bizonyította, hanem a
teltházas közönség lelkes tapsát viszonzandó ráadásban, a Román népi táncok
megszólaltatásakor is. A kettő között elhangzott Beethoven A-dúr
(Kreutzer) szonátát (op. 47) érett művészettel szólaltatták meg a muzsikusok.
A sok tekintetben a Patetikus-szonátára emlékeztető I. tételben
szuggesztív tolmácsolásban jelent meg a formai és kifejezésbeli
sokszínűség. A négy variációt magában foglaló lassú tételben mindketten
szép és érzékeny hangon játszottak, a zárótételben pedig a beethoveni finálékra
jellemző markáns karakter kidomborítása mellett a zárótétel scherzo
jellegét, táncos-játékos oldalát is megmutatták.
(2007. június 18. 19:30, Wigmore Hall. A koncertet a londoni Magyar Kulturális Központ támogatta.)