„Ahogy a városban van szobám, ami az enyém, s csak az enyém,

így a lélekben is van ilyen magam titkos szobája.

Semmi köze a valósághoz, és mégis valóságosabb.”
(Lajtha László)

Talán nincs még egy olyan szerző a magyar zene történetében, akiről olyan keveset tudnánk – annak ellenére, hogy nevét ismerjük, könyveit forgatjuk és zeneiskolát nevezünk el róla. Lajtha zeneszerzői munkásságáról kevés méltatás jelent meg. Az okok taglalása messzire vihet, még életében „félretett” szerző volt, egyrészt az akkori politika által: nem értett egyet Mindszenty elítélésével, ezért Nemzeti Zenedei állásából – és így minden számbajöhető állásból – kitiltották. Mikor a Magyar Rádió zeneigazgatója lett (1945-47-ig) viszont ő maga tiltotta meg művei sugárzását. Ez a kapott és kért mellőzöttség aztán mintegy rajtamaradt, máig is ritkán kerül a hangversenytermek közönsége elé tiszta, kettősgyökerű – magyar és latin – finom és szép muzsikája.

Az idei évforduló (1963-ban halt meg) jó okot adott azonban újrafelfedezésére. Mai legjelentősebb kutatója a tanárként és műsorvezetőként is méltán szeretett fiatal muzikológus, Solymosi Tari Emőke fáradságot nem kímélve vállalta mintegy személyes sorsként ennek méltó megünneplését. Volt zenetudományi konferencia, hangverseny, vetélkedő, és napvilágot látott egy műfajában is újszerű, olvasmányos, mégis szakmai könyv Lajtha szintén méltatlanul félretett vígoperájáról, a Le Chapeau bleu-ről.

Solymosi Tari Emőke szakdolgozati témául választotta e művet annakidején a Zeneakadémián. Mivel Lajtha népzenekutatóként ismertebb mint zeneszerzőként, a Hagyományok Háza vállalta kiadását – mindannyiunk örömére.

Lajthának tervei ellenére ez az egyetlen operája és ez is torzó maradt. Számos szóba jöhető elképzelés (Henry Barraud, Marcel Mihalovici, Serly Tibor, Alexandre Tansman, Soltész Lajos, Jancsovics Antal) után Farkas Ferenc fejezte be olyan zeneszerzői érzékenységgel és empátiával, hogy a váltás észrevehetetlen.

A szövegíró a kortárs spanyol író, költő, diplomata: Salvador de Madariaga. Ő maga írja, igen finoman: „Nagyon óvakodnék attól, hogy azt állítsam, együttműködésünk mindig zavartalan volt. Gondolják meg: Lajthának precíz és világos elképzelése, hozzá makacs akarata volt.” Ez a rövid idézet pontos jellemzés Lajtháról, az emberről is. A világ és saját belső dolgairól is hasonló elképzelései voltak, s ezekből nem engedett semmi áron. Egyenes, tántoríthatatlan igaz ember volt – az ehhez társuló nehéz és kemény élettel.

A mű bemutatója csak 1990-ben volt a Magyar Rádióban egy stúdiófelvétel formájában.

A könyv második része a mű esztétikáját, cselekménye vonalvezetését és jellegzetességeit valamint a benne felhasznált idézeteket tárgyalja. Illusztráltan bemutatja a Bachtól, Mendelssohntól, Debussytől és Beethoventől kölcsönzött gondolatokat.

A könyv nagy űrt tölt be. Ideje észrevennünk, hogy a tanárként sokak életét meghatározó, kemény, de mindig igazságos, népzenekutatóként műfajteremtő (monografikus mélyfúrások), népzenei lejegyzőként pedig utánozhatatlan és pótolhatatlan Lajtha Lászlóról beszélnünk kell. Nemcsak beszélni róla, de tanulni tőle. Szépséget, eleganciát, hazaszeretet, kitartást, stílust.

Solymosi Tari Emőke könyve ehhez segít hozzá minket.

Fehér Anikó