„A MŰFAJOK KÖZÖTTI HATÁROK MÁRA MÁR ELMOSÓDTAK”

Tíz éves a Kőbányai Zenei Stúdió

Ma már közel kétszáz növendék tanul az iskola falai között, s végzett hallgatóik közül szinte mindenki talál munkát, neves zenekarok hívják muzsikálni a fiatalokat. Idén ünnepli hivatalossá válásának tizedik jubileumát a Kőbányai Zenei Stúdió, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete Művészeti Szakképző Intézménye. Az intézmény annak köszönheti sikerességét, jó hírét, hogy pedagógusai nagyon igényes munkát folytatnak. Bár az ide jelentkezők könnyűzenei pályára készülnek, az órarendjükben helyet kapott a szolfézs, zenetörténet és a zongoratanulás is. Az iskola történetéről, céljaikról Póka Egon, a Kőbányai Zenei Stúdió igazgatója mesélt.

- Bár a tíz éves évfordulót ünneplik idén, az iskola története sokkal régebbre nyúlik vissza, hiszen ha jól tudom, s minden a Szófia utcában kezdődött.

- Így igaz, hiszen a zenei stúdió elődje az ottani stúdió volt, amelyet a zenész szakszervezet hívott életre az ötvenes években, hogy intézményesített formája legyen a könnyűzenész-képzésnek. A stúdió növendékek között akadt vendéglátó tánczenész, cigányzenész és magyar nóta énekes is. Később az iskola átkerült a zeneművész szakszervezet fenntartása alá, de ekkoriban a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének főtitkárát, dr. Gyimesi Lászlót egyre jobban foglalkoztatta az a gondolat, hogy létre hozzon egy középfokú szakmai intézményt. Ebben az időben, 1993-94 környékén találkoztunk mi ismét egymással. Lacival ugyanis együtt jártunk gimnáziumba, s a katonaság alatt muzsikáltunk is egy zenekarban. Ekkoriban én a kőbányai önkormányzat tagja voltam, s már jó ideje törtem a fejem egy olyan iskolán, ahol a könnyűzenéé, ezen belül is a rockzenéé a főszerep.

- Nem is gondoltam, hogy a basszusgitáros, zeneszerző, aki másfél évtizedig a Hobo Blues Band, majd a P. Mobil tagja volt, így érdeklődik a pedagógusi munka iránt…

- Muzsikusként a kilencvenes évek elején már sokat gondolkoztam azon, hogy mekkora szükség lenne a könnyűzenészeknél is a középfokú képzésre. Tehetségnevelő ambícióim is akadtak, hiszen az Orczy-kertben, „ifjúsági parkot” hoztam létre, ahol fiatal zenészekből álló együttesek léphettek fel, próbálhattak.

- Nemcsak ötletei voltak, hanem még épületet is szerzett ehhez az új iskolához…

- Tudtam, hogy a Cserkesz utcában áll egy üres villa, ami korábban bölcsődeként működött, s úgy véltem, remek lenne ehhez a stúdióhoz. A Kőbányai Önkormányzattal szerződést kötöttünk, és nagylelkűen a rendelkezésünkre bocsátotta tíz éves használatra ingyen ezt az épületet. A ház nagyon romos állapotú volt, de a mesterektől olyan elborzasztó összegű árajánlatokat kaptunk, hogy inkább nekiláttunk a villa felújításának a leendő tanárokkal. Itt voltunk hajnaltól éjfélig, mert hittünk abban, hogy születik valami új, valami fontos. S dolgozni kezdtünk egy olyan programon, ami korábban nem létezett. 1996 őszén aztán végre megnyitotta kapuit az iskola. Lacival együtt elhatároztuk, hogy tudatosan megőrizzük a szórakoztató zenészképzés hagyományait, de mindent átveszünk a rock, pop és a jazz világából. S arra is figyeltünk, hogy ne sztárképzőt hozzunk létre. A szakmai tudást helyeztük a középpontba, hogy földön járó, profi muzsikusokat képezzünk, és a művészkedő attitűdöt háttérbe szorítsuk.

- S már az elejétől fogva nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a legjobb pedagógusokat nyerjék meg, s ennek is köszönhető az intézményben folyó, magas színvonalú oktatás.

- Ahhoz, hogy a szórakoztató zenész szakma megítélése ne legyen pejoratív, nem engedhetjük meg magunknak, hogy a mi növendékeink kevesebbet tudjanak, mint azok, akik klasszikus képzést kaptak. Lacival egyetértettünk abban, hogy a növendékeknek rendesen el kell sajátítaniuk a technikai és az elméleti tudnivalókat. A hallgatóinknak teljesíteniük kell, s a kezdettől fogva a saját tanáraink írják az elméleti jegyzeteket. Így sikerült elérnünk, hogy a Kőbányai Zenei Stúdió 1998. szeptember 3-án államilag elismert iskola lett

- S honnan teremtik elő a büdzsét?

- A költségvetésének a jelentős részét a szakszervezet a befolyó jogdíjakból fedezi, hiszen ez az intézmény neveli az utánpótlást, az innen kikerülő muzsikusok termelik később a jogdíjakat, így ezt az összeget a szakma önmagának előlegezi meg.

- Gondolom, az is nehézséget jelentett, hogy megtalálja azokat a muzsikusokat, akik nemcsak kiválóan játszanak a színpadon, hanem a pedagógusi feladatra is alkalmasak…

- Eleinte én magam is aggódtam amiatt, hogy hogyan fog mindez működni, meg tudjuk-e valósítani a kitűzött célokat. Korábban ugyanis sosem jutott eszembe, hogy oktassak, s az ember pályája jó ideig arról szól, hogy ő van fenn a színpadon. Laci viszont azt mondta nekem: dolgoztál zenekarvezetőként, zenei rendezőként, képes vagy irányítani az együtteseket, így a gyerekeket is. Igaza lett, hamar megszerettem én is a pedagógusi pályát. S ezt láttam én is a többi kollégán. Igyekeztünk a legkiválóbb, legnagyobb tudású zenészeket összegyűjteni. Sokukban volt félelem, hogy hogyan tudják átadni a tapasztalataikat, de szerencsére a Stúdió olyan, mint egy nagycsalád, mindenki segít mindenkinek. Aki nagyobb tapasztalattal rendelkezett, az megosztotta ezt a többiekkel, s a fiataloktól is nagyon sokat lehet tanulni. S azt láttam a kollégáimon, hogy szakmai alázattal igyekeznek az oktatásról is mindent elsajátítani, s minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy a gyerekeknek a legtöbbet nyújtsák. Az évek során aztán mindannyian nemcsak belejöttek a pedagógusi feladatokba, hanem nagyon meg is szerették a tanítást. Mindenki kifaragta magából a legjobb tanárt. S annak is nagyon örülök, hogy nincs semmilyen féltékenység a tanári karban. Bárkié is egy-egy növendék, ha azt érzi egy adott darabot más tudná neki a legjobban megtanítani, akkor odaküldi ahhoz a tanárhoz.

- S mi volt az oka, hogy az alakulás után csak két évvel később tudtak hivatalossá válni?

- Nehéz volt akkoriban akkreditálni egy művészeti oktatási intézményt, s így az összes küzdelmünk ellenére nekünk is csak 1998-ra sikerült. De addig is követtük az államilag elismert iskolák szabályrendszerét. S bár nem a hivatalos oktatási rendszer keretein belül tanítottunk, és nem is nagyon hirdettük magunkat, így is rengeteg volt a jelentkező. Hiszen a szűkebb vezetésben olyan művészek vettek részt, mint Jávori Vilmos, Esze Jenő, Tornóczky Ferenc, Babos Gyula Fogarasi János, László Attila. Jávori Vilmos kivételével, akit azóta már sajnos elveszítettünk, gyakorlatilag a mostani társaságnak is ők jelentik a gerincét. S az eltelt évek alatt sok kiváló muzsikus fordult meg nálunk. Az elejétől kezdve ugyanis arra törekedtünk, hogy olyan zenészeket hívjunk meg, akik valamit már letettek az asztalra, és rádöbbentek arra, hogy a megszerezett tudást át kell adni a következő generációnak. Ma már negyvenöten oktatnak nálunk, s többen közülük a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszakának is vezető pedagógusai. Az egész műfaj elismertetése egybe kötődik ezzel az iskolával. S arra is büszkék vagyunk, arra, hogy az évvégi vizsgákon az elnöki és bizottsági feladatokat olyan művészek látják el, mint Szenthelyi Miklós, Sólyom-Nagy Sándor vagy Szekeres Tamás, aki Szendrey-Karper növendék volt és Körmendi Vilmos. Úgy vélem, ez is minősíti az iskolánkat. Akárcsak a trombitásokat oktató Fekete-Kovács Kornél, hiszen az ő személye is garancia arra, hogy a komoly és a könnyűzenei műfaj közeledjen egymáshoz.

- Nagy eredmény az is, hogy az intézményben a különböző műfajok neves képviselői harmonikusan dolgoznak együtt.

- Erre büszkék is vagyunk. Bár az első időben ez nem volt egyszerű feladat, de hamar sikerült elérni, hogy mind megtanuljuk egymás stílusát tisztelni. A legnagyobb eredménye az iskolának, hogy a műfajok közötti, eleinte éles határok mára már elmosódtak. Mindenki tiszteli és becsüli egymás munkáját, műfaját. S erre igyekszünk megtanítani az itt végzett gyerekeket. Az is nagy eredmény, hogy a rock-zenész beül a szalonzenekari gyakorlatra, és nemcsak eljátssza a bécsi klasszikusok darabjait, hanem talán még meg is szereti ezeket a kompozíciókat. Az szintén nagyon jó, hogy az évek alatt a gyerekek összetartó társasággá válnak, a közös zenekari játéknak köszönhetően, és később is mindenki igyekszik segíteni egymás munkáját. S tényleg az otthonuknak érzik a Stúdiót. Itt nincs falfirka, szemetelés, vigyáznak mindenre, saját képeikkel dekorálják a tantermeket, és itt még a tanárnő is képes függönyt varrni, hogy még szebb környezetben dolgozhassanak. Ezt a mentalitást a növendékek is tovább viszik. Jó látni, hogy milyen rangja van az iskolának a szakmán belül, és milyen sokan jelentkeznek ide. Az oktatásnak köszönhetően ugyanis a nálunk végzettek mindenhol megállják a helyüket, s az iskolánk európai uniós szinten is elismert. Mindegy milyen terültre tévednek, mindenütt el tudják jól játszani, ami a kottában áll. Hiszen bármit jól és rosszul is elő lehet adni. Ha pedig nem zenészként helyezkedik el, akkor talál hangmérnöki vagy valami hasonló munkát. S ha nem is lesz belőle muzsikus, biztos, hogy legalább zeneszerető emberré válik.

- Ahogy az iskolában figyeltem a növendékeket, azt láttam, nagyon aktívak és lelkesek. – Már az első időszakban is szinte első otthonukká vált az iskola, esténként úgy kellett őket hazazavarni. Volt olyan diák, aki elvégezte az első szakot, majd beiratkozott egy másikra, hogy továbbra is idejárhasson. Kötelezővé tettük az angol nyelvet, a kötelező zongorát, a szolfézst, a zeneelméletet, a zenetörténetet. Emellett gazdasági és jogi, sőt menedzselési alapismereteket is tanulnak. Külföldi kapcsolatokat is építünk, hogy lássák, hol tartanak a más országban élő, muzsikus fiatalok. Építettünk egy stúdiót is, hogy a növendékek megszokják a felvételek hangulatát, megtanulják kezelni a műszaki berendezéseket. Még a gondnoki lakást is kollégiummá alakítottuk, hogy a vidéki, tehetséges fiataloknak lehetőséget biztosítsunk az iskola elvégzésére. A két szobában hatan laknak, s a gyerekeknek nem kell fizetniük a szállásért, annyi a dolguk, hogy vigyáznak az épületre.

- S azt láttam, mindenkinek segítenek a saját hangjuk megtalálásában…

- Már az első év végén rendezett gálán is sokan a szakmából döbbenten hallgatták, hogy milyen jól játszanak ezek a fiatalok. De nem is ezek a koncertek a leglényegesebbek, hanem az éves munka, a napról-napra való fejlődés. Hatalmas élményt jelent nekem is, aki már ötven éve vagyok kapcsolatban a zenével, amikor azt hallom, hogy egy növendék kezében kezd megszólalni a hangszer. Vagy ahogy látom, hogy a gyerekek, akik az elején olyan kis ügyefogyottak, elkezdenek együtt muzsikálni, s egyre jobbá válnak, húzzák magukkal egymást. S a tantestületben senki sem akar klónokat nevelni. Mindenki átadja a tapasztalatait, de azt szeretnénk, hogy a gyerekek megtalálják a saját hangjukat. Olyan képzést adunk, amellyel ha nagyon akarnak, akkor akár a főiskolára is továbbmehetnek, hiszen a Zeneakadémián szintén találni jó néhányat a hallgatóink közül. Énekes, fúvós hangszeres, ütős is volt, aki innen indult. De az is előfordult már, hogy valaki, aki az Akadémián elvégzett egy szakot, utána jött hozzánk tanulni… A legfontosabb feladatunknak a Kőbányai Zenei Stúdióban azt tartjuk, hogy elérjük, a fiatalok nyitottá váljanak mindenféle zenei műfajra és magára a világra.

Réfi Zsuzsanna