KOVÁCS ILONA

A MAGYAR ZENE KÖVETEI NAGY-BRITTANIÁBAN

Beszélgetés Takács-Nagy Gábor hegedűművésszel

Takács-Nagy Gábor nyolcévesen kezdte hegedűtanulmányait. 1974-ben nyert felvételt a Zeneakadémiára, ahol Halász Ferenc (hegedű), valamint Mihály András, Rados Ferenc és Kurtág György (kamarazene) tanítványa lett. 1975 és 1992 között prímáriusa volt a nevét viselő Takács Vonósnégyesnek. A kvartett ez idő alatt több rangos nemzetközi vonósnégyes-versenyt is megnyert (1977 — Evian, 1979 — Portsmouth). A versenygyőzelmeknek köszönhetően megnyíltak az együttes előtt a világ legnevesebb hangversenytermei, többek között a Carnegie Hall (New York), a Barbican Centre (London), a Concertgebouw (Amszterdam) és a Musikvereinsaal (Bécs). 1997 óta a Genfi Konzervatórium kamarazene professzora, ezzel párhuzamosan pedig 1998-tól Sionban (Valais) is tanít, szintén kamarazenét. 1998-ban megalapította a Mikrokozmosz Vonósnégyest (Tuska Zoltánnal, Papp Sándorral és Perényi Miklóssal), elsősorban Bartók vonósnégyeseit játsszák. 2001-től vezényel rendszeresen, 2005-től saját vonószenekarát, a Camerata Bellerive-ét is. A MÁV Szimfonikus Zenekar első vendégkarmestere.

— Abban a megtiszteltetésben van most részem, hogy konzis korom egyik legkedvesebb lemezének [Takács Kvartett/Bartók hat vonósnégyes] prímáriusával beszélgethetek. Hogyan lettél kvartett-játékos?

— Tizenhét éves voltam, konzervatóriumba jártam, mikor Ormay Gábor (aki később a Takács Vonósnégyes brácsása lett) és Fejér András (aki jelenleg is a Takács Vonósnégyes csellistája) megkeresett engem, hogy ha bekerülünk a Zeneakadémiára, lenne-e kedvem kvartettezni velük Mihály András osztályában. Ez 1973-ban történt. Amikor egy év múlva felvettek bennünket, az ő ötletük nyomán kezdtünk el először vonóstriókat játszani. Ekkor még hiányzott a másodikhegedűs. Nehéz volt jó másodikhegedűst találni. Aki tehetséges volt, az úgy gondolta, hogy inkább elsőhegedűs szeretne lenni, vagy szólista. Akkoriban minden hétvégén a Népstadion melletti füves pályán fociztam — többek között Konrád Gyuri bácsi és Peterdi Pál is ott játszott — és ott találkoztam Schranz Karcsiva. Megkérdeztem, lenne-e kedve kipróbálni a vonósnégyesezést. Azóta is ő a Takács Kvartett második hegedűse…

— A Zeneakadémián Halász Ferenc növendéke voltál.

— Fantasztikus tanár és nagyon okos ember volt. Nem volt pódiumművész, de rengeteget tudott a hegedülésről, technikailag és pszichésen egyaránt. Emberi nagysága és szerénysége mutatkozik meg abban, hogy ismerte a saját határait. Csak a középszerűek mondják magukról, hogy mindent tudnak. Többször volt rá példa — és ezért a mai napig felnézek rá — hogy azt mondta egy darabra, hogy egészen jól megy már, de menjek el Mihály Andráshoz vagy Kurtág Györgyhöz, mert ők zeneileg még hozzá tudnak tenni.

— Mihály András sem volt gyakorló zenész…

— Ő egészen különleges élményt adott. Egykor csellista volt, de mikor hozzá jártam, már nem koncertezett, azonban mind zeneileg, mind technikailag olyan fantasztikusan komplett és színes módon mutatta be a zenedarabokat, hogy egy hatvan perces óra végére egy teljesen „zöld”, ismeretlen Beethoven-vonósnégyestétel csodálatosan megvilágítva állt előttünk. Gyönyörűen zongorázott. Nagy hangsúlyt helyezett arra is, hogy hogyan hallgassuk egymást, egyáltalán, mit hallgassunk egymás játékában, hogyan ássunk le egy darab mélyére. Mihály Andráshoz fogható színes, mélyreható tanításban alig volt részem egész életemben.

— Az életrajzodban Nathan Milsteint is a tanáraid között említed.

— Hozzá Zürichbe mentem mesterkurzusokra. Egészen különleges élmény volt egy olyan művésztől tanulni, aki „tegező viszonyban” volt a hegedűvel, aki valóban játszott a hangszeren. Pontosan nem tudnám szavakba önteni, hogy hogyan tanított, de ahogy visszaidézem az óráit, még most is hallom azt a máshoz nem hasonlítható hangot és a játékmódot, ahogy ő játszott a hegedűn. Nála nem a szavak voltak lényegesek, hanem az óráinak a légköre, ahogy hozzá nyúlt a hangszerhez. Ez egész életre kiható élményt adott.

— Mindig hegedűművész szerettél volna lenni?

— Á, dehogy… Sok minden akartam lenni, például mozdonyvezető. Egész véletlenül lettem hegedűs. Nyolcéves voltam, mikor az általános iskolában bejött valaki az osztályunkba és megkérdezte, ki akar itt hegedülni. Én pedig jelentkeztem… Szüleim örültek a döntésemnek. Édesapámat ’56 után politikai okok miatt börtönbe zárták és azt remélték a szüleim — és ez így is lett —, hogy ha esetleg sikeres muzsikus leszek, akkor szabadabb ember válik belőlem, meg tudok szabadulni a család megbélyegezettségétől. Nekem óriási motivációt jelentett a hegedülésben, hogy az édesapám helyett legyek sikeres, akinek közgazdász pályáját tették tönkre. Talán tudatalatti ösztönzés volt ez az életemben, hogy a fiú valamiképpen kiteljesítse az apa kettétört pályáját.

— Ezt az életcélt a Takács Kvartett prímáriusaként messzemenőkig teljesítetted…

— Mind a négyen az első pillanattól éreztük, hogy van egy küldetésünk, hogy ebből lesz valami. Halálosan komolyan vettük az egészet. Tudtuk, hogy egyikünk sem akar szólista lenni, de zenekarban sem akartunk eltűnni.

— Azért az sem maradt ki az életedből, hiszen a Fesztiválzenekarnak 1993-tól egy ideig koncertmestere voltál, most pedig már egyre gyakrabban dirigálsz is.

— Nagyon szeretek vezényelni. Ez úgy kezdődött 1989-ben Londonban, a Queen Elisabeth Hallban Solti Györggyel egy Mozart-zongoranégyest játszottunk. Az egyik próbán Solti megjegyezte, hogy nagyon jó karmester lennék, mert világosak a mozdulataim és jó a testbeszédem. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha is vezényelni fogok. Ő volt az első, aki biztatott, hogy próbáljam meg. A történet része az is, hogy Varga Tibor meghívott Sionba kamarazenét tanítani, ami csak másfél óra vonatozásra van Genftől, ahol jelenleg élek. (1997-től tanítok az ottani zeneakadémián.) 2002-ben történt, hogy megkért arra, hogy vezényeljem az ő kamarazenekarát. Ekkor volt az első karmesteri tevékenységem, amit nagyon megszerettem. Azóta egyre többet vezényelek.

— Általában zongoristák szoktak egy bizonyos idő eltelte után vezényelni is. Hegedűművészeknél ritkább, hogy karmesteri pálcát vesznek a kezükbe.

— A zongoristáknak van egy óriási előnyük: le tudják játszani a partitúrát, harmóniailag is átlátják a műveket. A vonósjátékos-karmester viszont ösztönösen érzi, hogy egy vonósnak mennyi időre van szüksége bizonyos dolgok megvalósításához. Mi vonósok vízszintesen mozgunk, a karmesterek többsége pedig általában lefelé üt, ami lemerevítheti a zenei folyamatokat. Hegedűs lévén sok tanácsot tudok adni a vonósoknak. A legfontosabb azonban az, hogy a karmester jó pszichológus legyen. Szeretettel kell közelíteni a zenekar felé, azért, hogy mindenkiből a maximumot lehessen kihozni. Ehhez jó muzsikusnak és érdekes egyéniségnek kell lenni. Kell, hogy kisugárzása legyen a dirigensnek.

— Sikeresek és elismertek voltatok Magyarországon és külföldön egyaránt. Miért döntöttetek úgy, hogy elhagyjátok Magyarországot a ’80-as évek elején?

— 1982-ben Magyarországon járt Koromzay Dénes, aki a híres Új Magyar Kvartettnek volt brácsása. Ő a Colorado-i Egyetemnek volt professzora Boulderben, és meghívott bennünket, hogy menjünk ki hozzá három hónapra tanulni.

— Tanulni? Hiszen addigra már sorra nyertétek a vonósnégyes-versenyeket, a legnevesebb hangversenytermekben léptetek fel és számtalan lemezfelvételt készítettetek…

— Ez igaz. De a jó pap is holtig tanul. Úgy érzem, az igazi komoly muzsikus élete utolsó pillanatáig képezi magát.1982 után a következő évben is meghívást kaptunk, és akkor az egyetem felajánlott egy ún. „rezidens kvartett” állást, ami azt jelentette, hogy évente mindössze 6-8 hangversenyt kellett adnunk és egy kicsit tanítani, amiért rendszeres fizetést kaptunk, az év nagy részével pedig szabadon gazdálkodhattunk. Ez óriási dolog volt számunkra. Magyarországon az akkori politikai helyzetben bármikor elképzelhető volt, hogy nem mehetünk többet külföldre, ami számunkra egyenlő lett volna a szakmai halállal. Éppen ezért létkérdés volt, hogy a külföldi meghívásoknak eleget tehessünk. Mi voltunk az első magyar kvartett, akik nem játszottunk zenekarban. Az első pillanattól elhatároztuk, hogy nem követjük az általános sémát, hogy itt-ott van egy biztonsági másodállásunk is. Számunkra csak a vonósnégyes létezett. Teljes gőzzel erre koncentráltunk. Napi öt órát próbáltunk, utána mindenki még egyénileg is gyakorolt, képeztük magunkat, megkértük kollégáinkat, hogy hallgassanak meg bennünket, mondjanak véleményt a játékunkról. Elmentünk az Amadeus Vonósnégyeshez, játszottunk Schiff Andrásnak, nagyon jó barátságba kerültünk Alfred Brendellel. Próbáltunk mindig megújulni. Rájöttünk arra, hogy nagyszerű zongoristák néha mélyebb dolgokra tudnak rámutatni, mint egy vonós. Lehet, hogy nem ismerik belülről a műveket úgy, mint egy kvartett-játékos, de nem vesznek el az ujjrendek, a vonásnemek rengetegében, ezért nincsenek előítéleteik egy-egy vonósnégyessel kapcsolatban. Visszatérve a colorado-i meghívásra, a Takács Vonósnégyes azóta is rezidens vonósnégyese az egyetemnek.

— Hogyan tudsz egy kvartettet vagy nagy zenekart összefogni?

— Egy magyarázata van: szeretem a zenét. Mikor zenével foglalkozom, erősebbnek érzem magam. Olyan érzés ez, mint a drogosnak lehet a kábítószer. A zene az én lételemem, ez adja az életem értelmét. A többi — például egy kvartett vagy zenekar irányítása — már jön magától. Számomra a zene egyfajta küldetéstudatot jelent.

— A Bartók-kvartettek lemeze mellett a másik agyonhallgatott felvételem a régi Takács Vonósnégyessel és Schiff Andrással Dohnányi c-moll zongorás kvintettjének (op.1) felvétele.

— Az a lemez életem nagy büszkesége. Schiff Andrással már rövidnadrágos korunk óta kamarázunk, még tizenéves korunkban találkoztunk egy Mozart-klubban. Andrásnak köszönhetően találtunk rá erre a darabra, az ő ötlete volt, hogy vegyük fel a Decca lemezcéggel. Schiff sokat kamarázott Végh Sándorral (aki személyesen ismerte Dohnányit, mi több, ők játszottak is együtt), és egy alkalommal elvittük neki megmutatni a darabot 1987-ben Prussia Cove-ba (Cornwall, Nagy-Britannia), ahol Végh akkoriban mesterkurzusokat tartott. Végh Sándor egykori Dohnányi-kamarapartnerként így voltaképpen első kézből adott nekünk tanácsokat. Mihály András is rengeteget mesélt Dohnányiról. Nagyon szeretem Dohnányi zenéjét, a hegedű-zongoraszonátáját (op. 21) és a vonóstriót (op. 10) is játszottam.

Olvastam Weiner Leó visszaemlékezéseit, aki az egyik legzseniálisabb muzsikusnak tartotta Dohnányit, akivel valaha is találkozott. Memóriájával félelmetes módon mindent lefényképezett. Weiner leír egy tanulságos történetet. Elvitte egyszer Dohnányihoz frissiben elkészült Concertino zongorára és zenekarra című kompozícióját (op. 15). Dohnányi átlapozta a kéziratot, majd gratulált a darabhoz és egy kávéra invitálta a kertbe kollégáját. Weiner kicsit sértődötten vette tudomásul, hogy Dohnányi semmi kommentárt nem fűzött új művéhez, sőt, teljesen másról kezdett el beszélni. Majd hirtelen — a kotta nélkül — a Concertinóra terelte a szót, és pontosan megjelölve a kérdéses helyeket hangszerelési tanácsokat adott Weinernek. A hab a tortán, hogy mikor visszamentek a házba, hogy megbeszéljék a kompozíciót, Dohnányi — Weiner legnagyobb megrökönyödésére — kotta nélkül elkezdte játszani a darabot. Mikor Weiner megkérdezte Dohnányitól, nincs-e szüksége a kottára, Dohnányi így válaszolt: „Látom”.

Koromzay Dénes mesélte, egyszer egy baráti összejövetelen a jelenlévők megkérték Dohnányit, hogy improvizáljon. Kért egy témát, valamint hogy milyen stílusban kívánja a hallgatóság hallani a rögtönzést. Koromzay számára akkor világosodott meg, hogy a zsenialitásnak milyen foka lehetett, mikor egykoron Bach vagy Mozart rögtönzött.

Nem szokásom hallgatni a régi felvételeinket, Dohnányi c-moll kvintettje az egyetlen kivétel, amit időről-időre újra előveszek. Részben azért is, mert olyan sok gyönyörű brácsaszóló van benne, és a Takács Kvartett egykori brácsása, Ormay Gábor (aki 1995-ben rákban meghalt) csodálatosan játssza a III. tételbeli brácsatémát. Az a titok abban a lemezben, hogy Schiff a stúdióban azt mondta. „Figyeljetek ide, felejtsük el, hogy lemezstúdióban vagyunk. Most eljátsszuk koncertszerűen a tételeket háromszor-négyszer. Kit érdekel, hogy hibázunk-e vagy nem.” Örömzene volt a lemezfelvétel, mosolyogtunk a felvétel közben. Biztos vagyok benne, hogy ez a felszabadultság hallható is a lemezen.

— Kamarazene-tanárként immár hosszú évek tapasztalata áll mögötted. Mit tartasz a legfontosabbnak, amit minden tanítványodban tudatosítani szeretnél?

— A kamarazenében nem az a lényeg, hogy a szólamok együtt legyenek, hanem az a fő szempont, hogy egy hullámhosszra kerüljünk a darabbal. Ha ez — mint legfontosabb előfeltétel — teljesült, akkor lehet csak cél a tökéletes együtt-játék. Nagyon fontos, hogy tudjuk, mi történik a darabban. Meg kell tanulni egymást hallgatni és egymást inspirálni. A hangszeres technika csak egy eszköz. Ha igazán tehetséges valaki, akkor — bár gyakorolni természetesen kell — a technika magától jön. A végcél nem a hibák elkerülése, hanem hogy egy szintre kerüljünk a zenével. Leopold Mozart jut mindig eszembe, aki azt mondja, hogy a zenélés célja emóciók kisugárzása. A közönségnek ugyanazt kell éreznie, mint amit a muzsikusnak, de ehhez úgy kell játszani, hogy magunk is meglegyünk érintve a zene által. A közönség tükre az előadónak. Ha érzelemmentesen muzsikálunk, a közönség is érzelemmentes lesz, ha szívből jövően, azt a közönség is úgy fogadja. Ezt próbálom a tanítványaimnak is átadni.