ÉLMÉNNYEL JUTTATNI TUDÁSHOZ AZ EMBEREKET

 

Fürth Lívia interjúja Várbíró Judittal*

 

 

Juhász Frigyes zenekritikus, újságíró végakaratának megfelelően özvegye, Juhász Frigyesné Könyves Ildikó 2003-ban egymillió forintos alapítványt hozott létre elsősorban zenekritikusok, médiaszakemberek kiemelkedő szakmai munkájának díjazására, támogatására. A díjat évente egy alkalommal adják át. A Juhász Frigyes Díj Alapítvány kuratóriuma – Albert Mária elnök, Feuer Mária, László Zsuzsa, Kertész Iván, dr. Simon Noémi – a Juhász Frigyes-díjat 2004. végén első ízben Várbiró Juditnak, a Magyar Televízió főmunkatársának ítélte oda. A laudáció szerint Várbiró Judit a magyar elektronikus sajtóban évtizedek óta a zenei ismeretterjesztés, zenei szórakoztatás legkiválóbb személyisége. Az eddig elkészült Bartók filmek közül az általa szerkesztett produkció (Gyökerek) aratta a legnagyobb hazai és nemzetközi sikert.

 

—  Gondolom, gyermekkorában került kapcsolatba a zenével – hogyan?

— A Kosciuszko Tádé utcai általános iskolába jártam, ahol Póczonyi Mária (aki Bárdos jobb keze volt) kiváló kórust vezetett. 1965-ben a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumban érettségiztem. Itt egy átütő, számomra is meghatározó személyiség, Mohayné Katanics Mária volt az énektanárunk, aki példaképem lett. Mária néni, Maresz, ahogy a szakma is ismeri, azt mutatta meg, hogyan lehet ezt a hivatást elkötelezetten, lelkiismeretesen, nagycsalád mellett is sikeresen, magas színvonalon folytatni – hiszen négy fia volt, és egyetemi tanár férje is elfoglalt ember volt. A „Szilágyi” — az egy paradicsom volt! Kodály, Szigeti József, Bárdos Lajos, Karai József, Forrai Miklós szinte haza járt hozzánk. A leánykar mellett volt egy kitűnő kamarakórus, egyszer egy évben máig is összejövünk, énekelünk valahol. A Szilágyi trióval is ebben az időben kezdtünk madrigálokat, Kodályt, Bartókot énekelni, s 1962-ben a Magyar Televízió Ki Mit Tud? versenyén megnyertük a zsűri különdíját, ez sok dicsőséget és fellépést hozott. Mérnök édesapám és apai nagyanyám kitűnően zongorázott, pedig egyikük sem volt muzsikus, csak jó polgári nevelést kaptak. Apám egy-egy este eljátszott egy operát, minden szólamot elénekeltünk. Operába jártunk, koncertekre. Hétéves koromtól tanultam zongorázni. Apám nekem köszönhette, hogy megszerette Bartókot, mivel korábban nem értette, s az én tanulmányaim során velem együtt jutott el Kodály, Bartók és kortársaik élvezetéig. 14 évesen jelentkeztem zongora szakra a Bartók Béla Szakiskolába, de nem vettek fel. Rettenetes csalódás volt. Ma már tudom, hogy olyan technikai gátlásaim voltak, melyektől nem tudtam átlépni egy újabb fejlődési fokra. Ez furcsa módon akkor szűnt meg, mikor már nem volt szükségem rá, hiszen nem lettem zongorista, azonban később is sokat zongoráztam, mint kísérő, korrepetitor. Négy év múlva felvettek a Zeneakadémia karvezetés szakára, Vásárhelyi Zoltán, Szőnyi Erzsébet, Párkai István tanított. Jó évfolyam voltunk, mindenkiben volt valami plusz ambíció, volt, aki fuvolázott, klarinétozott, zongorázott, énekelt, vagy zeneszerzést tanult mellette. Mikor az Akadémián üres termekben gyakorolgattam, néha bejöttek ének szakosok, megkértek, hogy nem kísérném-e őket az óra előtt egy kicsit. Híre ment, hogy szívesen és használhatóan kísérek, és végül becsaltak az énekórákra, amikor nem volt korrepetitoruk. Réti József növendékeit kísértem rendszeresen, akitől mellette énekelni is tanultam, majd a Kertész utcai zeneiskolában – mely egyúttal a Zeneakadémia gyakorlóiskolája volt – korrepetitor-tanár lettem, melyre Szekeres Ferenc, a gyakorló igazgatója kért fel. Az ő általa vezetett Madrigálkórusban énekeltem 23 éven át; akkoriban szinte ez volt az egyetlen énekegyüttes, akik az olasz, német, spanyol stb. madrigál, motetta repertoárt énekelték. Nagy élményeket éltünk át a sok-sok turnén, melyet Európa szinte valamennyi országába tettünk évente több alkalommal. A Kertész utcában sok felvételi előtt álló énekszakos tanult az ottani énekmestereknél: Polgár Lászlónál, Takács Kláránál, Forrai Zsuzsánál. Harmadéves koromtól több mint egy évtizeden át korrepetitorkodtam mellettük.

— Hogyan került a Magyar Televízióhoz?

— Már a főiskolán is valamilyen összetett, alkotó munkában gondolkodtam, ezért beadtam a jelentkezésemet a Magyar Televízióba és a Magyar Rádióba egyaránt. Úgy éreztem, hogy azt a tudást, amit ezen a viszonylag általános, átfogó képzést nyújtó tanszakon meg lehet szerezni, szép műsorok létrehozásával tudnám hasznosítani. A televíziózás korai korszakában, 1970-ben kerültem oda. Az eltelt évtizedek alatt szinte megszámlálhatatlanul sok műsort készítettem: koncertközvetítések, operafilmek, stúdiófelvételek, portréműsorok, dokumentumfilmek, ismeretterjesztő sorozatok – köztük az első: Mihály András zeneszerző-karmesterrel készült éveken keresztül a TV Zenei Klubja címmel. Vele dolgozni jó iskola volt. Fantasztikus tudását rendkívül közvetlen nyelven tudta átadni a közönségnek, akkor jöttem rá, hogy egy alkotó ember másképp közelít a zenéhez, a művek lényegét ragadja meg és úgy elemzi azokat. Mihály András eltalálta azt a nyelvet, melynek segítségével a nézők könnyen megérthetik egy- egy mű struktúráját, kifejező eszközeit és főként, hogy mit üzen számunkra általa a szerző. Azt hiszem, tévés pályám első szakaszában ez volt a leghatásosabb műsor. Akkor még nevelő eszköz volt a televízió. Most is az lehetne, ha nem a nézettségi mutatók diktálnák a műsorpolitikát, és nem a kereskedelmi csatornák talmi közönségsikerével kellene felvenni a versenyt! Ami a közszolgálati televízió feladata: élményt és művelődési lehetőséget nyújtani, ami szerintem minden állampolgárnak elemi joga, ez tűnik el lassan a képernyőről.

— Másik sikeres ismeretterjesztő sorozatát Vásáry Tamás zongoraművész-karmester vezette.

— Igen, „ A zenén túl …” sorozat nagy meglepetés volt a nézőknek. Vásáry Tamás különleges személyiség, aki mint igazi művész, személyes szűrőjén át világította meg egy-egy zeneszerző emberi és alkotói vonásait, és ezek összefüggéseit. Átélő képessége, valamint a misztikus világszemléletet sem nélkülöző előadásai akkor, a 9O-es évek közepén olyan mélyen érintették meg a közönséget, hogy szinte „mozgalommá” vált a Zenén túl-i estékre járni a Zeneakadémiára, ahol sokszor éjjel l2-l-ig áhítatosan ültek az emberek hónapról-hónapra egyre többen, hogy már be se fértek! Természetesen a képernyő előtt is sokan követték ezeket a műsorokat, ebből látszik, milyen nagy varázsló a zene és egy nagy tehetségű előadó!

— Hosszú ideje szerkesztője a Magyar Televízió Nemzetközi Karmesterversenyének.

— A televíziós karmesterverseny egy fantasztikus magyar találmány volt, azóta már máshol is rendeznek ilyet a világban. A kamera egy olyan folyamatot közvetít, melyet a közönség nem ismerhet, nem férkőzhet a közelébe, azt, hogy mi történik a karmester és a zenekar között a művek előadása során, hogyan irányítja a zenekart annak érdekében, hogy elérje művészi elképzeléseit, ennek titkai megfoghatatlanok. Az az új helyzet, hogy a kamera közvetíti a zene megteremtését, hogy ilyen közvetlenül belelát az előadás folyamatába, ez reveláció volt a közönség számára. Ráadásul a verseny műfaja is egy katalizáló tényező, az embereket mindig lázba hozza a versengés szelleme, az összehasonlítás lehetősége, s az, ha drukkolhat az ő választottjáért és mire tízszer eljátszottak egy nyitányt, addigra pontosan tudja, hogy ki volt jó és melyik vacak – ezzel értővé, beavatottá varázsolta a közönséget. A versenyt háromévenként rendezte a Televízió 1974 óta, de elindítói csak három versenyt készítettek. Czigány György 1985-ban szemelt ki a karmesterverseny szerkesztésére és ugyanakkor megbízott a Zenei osztály vezetésével is. Óriási munkát jelentett (hiszen 1986-ban volt a következő), egyszerre két ilyen nagy feladatnak megfelelni. Sajnos ezt az igazán népszerű és fontos rendezvényt bizonytalan ideig halasztanunk kell, ki tudja, mikor válik lehetővé a verseny folytatása. A 2001-ben esedékes versenyt a MTV akkori gazdasági helyzete miatt csak egy évvel később, 2002-ben tudtuk megrendezni, és 2005-ben lett volna a következő...

— Melyik a kedvenc televíziós műfaja?

— A portréfilm és a dokumentumfilm is szívügyem. A portréműsorok intimitása, bensőségessége vonz. Első portréfilmem Kadosa Pálról készült 1971-ben, Simó Sándor rendezte. Egyik legkedvesebb találkozásom ebben a műfajban Ránki Dezső volt. Bár egy időben voltunk diákok a Zeneakadémián, ismertük egymást régen, jónak volt mondható emberi kapcsolatunk, mégis nehezen lehetett rávenni, hogy portrét készítsünk róla. Ránki rendkívül zárkózott ember, érzékeny, nagyon vigyáz, hogy a külvilág „zajai” ne okozzanak sérülést belső világában. Ezt figyelembe kellett venni. Megígértem, hogy tapintatosak, és korrektek leszünk. Mikor beleegyezett, azt kérte, hogy csak én legyek jelen, ezért a rendezői feladatot is én végeztem, beszélgetőtársa Czigány György lett, akivel remekül egymásra hangolódtak. /Czigány Gyuri is zongora szakon végzett a Zeneakadémián, s hasonló érzékenységgel megáldott költő lélek/. Az operatőr, kivel rendszeresen dolgozom Reich László volt, gyönyörűen, finoman, és nagyon érzékenyen fogalmazza meg a képet, fél szóból is értjük egymást - igazi alkotótárs. Azt hiszem, ez a portré igaz, hiteles, a néző számára is élményszerű találkozást adott a csodálatos Ránki Dezsővel. Nagyon szerettem a Lukács Ervinnel készített portréfilmet is, melyet Kecskés László rendező kollegámmal együtt hoztunk létre. Ebben a mai világban a választékos és érzékeny embereknek nagyon nehéz élni. Lukács Ervin is sokat szenved a mai impulzusoktól, sértő, igazságtalan helyzetektől. Azt hiszem, ez a portré némi elégtételt jelentett számára, melyben a világ megismerhette őt, mint egy óriási műveltségű, átfogó tudású művészt, aki ezt a zenekarnak, de a jövő nemzedékének is nagy sikerrel átadni tudó nagy egyéniség (Kocsár Balázs, Hamar Zsolt, Kesselyák Gergely, Héja Domokos és még sokan az ő irányításával értek karmesterré).

      Dokumentumfilmet készíteni az egyik legfontosabb feladat számomra. Számos dokumentumfilm közül a Filharmóniai Társaságról készült alkotás fontos ügynek bizonyult, hiszen az együttes 150. évfordulója apropóján (2003.) megismerhette a néző ezt a csodálatos történetet, az Erkel Ferenc által alapításától a mai napig működő egyesület történetét rengeteg dokumentummal bemutatva, akik az állandó létbizonytalanságot félretéve napjainkban is megrendezik operai hangversenyeiket.

      Egyik legszebb emlékem ezen a pályán, ahol oly sok tehetséges, lenyűgöző emberrel, művésszel találkozunk: Fischer Annie. Több felvételének lehettem részese, csodálhattam elmélyült játékát, azt a szinte alkotó zongorázást, ahogy ő egy művet megfogalmazott, de tanúja lehettem híresen végletes maximalizmusának is. Annie csak a tökéletes produkciót tudta elfogadni, semmiféle kompromisszumba nem törődött bele, így koncertfelvételeinek egy részét egy pici melléütés miatt letiltotta. Hosszú meggyőző beszélgetések után, melyben az előadás értékét egy kis szeplővel szembeállítva próbálta minden hasonló helyzetű kollega: lemezgyári zenei rendező, rádiós zenei rendezők s mi is feloldani túlzott önkritikáját, mindaz, ami a képernyőn megjelenhetett, ennek eredménye.

— Gyökerek címmel készített egy Bartók Béla életéről szóló, háromszor egy órás dokumentumfilmet, melynek Bartók és Kodály országában előbb-utóbb kötelező iskolai anyaggá kellene válnia. Milyen emlékei, élményei vannak a munkáról, a forgatásokról?

— Régi adóssága volt kulturális életünknek, a televíziós műfajnak egy, a Bartók életművet átfogó film elkészítése. Próbálkozások voltak korábban, azonban a teljes életművet és a teljes életet feldolgozó alkotás nem született. Évtizedek óta készülődtem szinte a tudatom mélyén hogy ezt témát egyszer megvalósítsam. Egyszer csak úgy éreztem, itt az idő! Megtaláltam Gaál István rendezőben azt a filmes alkotót, akiben megvolt a Bartók filmhez szükséges alázat, beleélő képesség és képi fantázia. Évekkel ezelőtt a tévé folyosóján összefutottunk és megkérdeztem, hogy vállalkozna-e egy Bartók film elkészítésére velem. Akkor elutasított, mert éppen indult Indiába egy hosszabb időre oktatni az ottani filmfőiskolán. Évekkel később, amikor a Vásáry sorozat felvételei folytak néha éjjel fél egyig a Zeneakadémián, újra találkoztunk. Gratulált nekem, hogy milyen fantasztikus ez a sorozat, amit Tamással létrehoztunk. Mondtam, hogy ne lelkendezzen, inkább gondolkozzon, hogy a Bartók filmet meg tudná-e csinálni velem? – és otthagytam. Nem telt bele egy hét, felhívott telefonon, találkoztunk, elmondtam az elképzelésemet, hogy kizárólag eredeti dokumentumok felhasználásával tudom elképzelni a teljes életművet átfogó filmet. Egyetértettünk. Megállapodtunk, hogy csak akkor jöhet létre a film, ha a dokumentációból valóban összeállítható a pontos életrajzi folyamat. Kialakult a film struktúrája: az egyik sík a szöveg, Bartók levelei, írásai; hosszú próbafelvételek után Szakácsi Sándor lett Bartók hangja. A másik folyamat a művek, a zenei részletek sora, a harmadik sík pedig az a képi világ, ami hiteles, dokumentatív elemekből áll össze. Egy év felkészüléssel gyűjtöttük az anyagot, végigolvastuk a létező irodalmat, felkutattuk a dokumentációt, leveleket, fotókat, kottát, műelemzéseket, elutaztunk motívumgyűjtő utakra Magyarországon több megyébe, Erdélybe, Szlovákiába. Mindig előkerültek újabb és újabb anyagok, antikváriumból olyan könyvek, mint egy pszichiáter személyleírása Bartókról, vagy Agathe Fasset lírai könyve – aki ismerte Bartókot Amerikában – innen származik az egyik fő motívum, a kenyérsütés. Öt évet töltöttünk Bartókkal. Nekem óriási ajándék volt. Azt remélem, a közönségnek is. Ez a három részes film azóta a HUNGAROTON-nál megjelent DVD-n, de VHS-en is kapható, ugyanúgy, mint a Vásáry sorozat néhány része .

      Nagyon fontosnak tartom a kortárs zeneművek bemutatását is a képernyőn. Számos zeneszerzőről készítettem portréfilmet – pl. Szokolay Sándor, Petrovics Emil, Durkó Zsolt, Bozay Attila, Kocsár Miklós, Soproni József és mások – életművének, gondolatainak bemutatására.

      Mostanában egy új tevékenység is elindult az életemben. A Holnap Kiadónál indítottunk egy sorozatot Mai magyar zeneszerzők címmel, beszélgetések, írások, dokumentumok szólnak egy-egy alkotóról. Nagy élvezettel gondozom, mint sorozatszerkesztő ezeket a köteteket . Az első könyv, Beszélgetések Szöllősy Andrással jelent meg.

      Teller Edéről készült Amerikában egy filmfelvétel, amelyen Jandó Jenővel muzsikál, és beszél a zenével való kapcsolatáról. Ez az anyag szerencsémre felhasználásra a kezembe került, én készíthettem ebből egy kisfilmet, Duett címmel. Ez a fantasztikus tudós és elragadó ember azt mondja 88 éves korában: „Talán a zenétől maradtam fiatal!”

 

Várbiró Judit 1970-től közel négy évtizeden át volt óta a Magyar Televízió munkatársa; 2004 –től 2007. szeptemberi nyugdíjazásáig főmunkatárs a Kulturális Igazgatóságon. Körülbelül másfélezer műsort készített. Számos műsorát nívódíjban részesítette a Magyar Televízió. l998-ban Erkel díjjal, 2000-ben Gundel Művészeti díjjal tüntették ki. Kiváló szaktudását jelenleg a Művészetek Palotája tanácsadójaként és Videó stúdió szakértőjeként kamatoztatja.

 


* A ZETA egykori főtitkárának az interjúja 2006-ban készült és anyagtorlódás miatt nem jelent meg eddig. (A Szerk.)