SOMFAI LÁSZLÓNÉ RÉVÉSZ DORRITRÓL (BÚCSÚZTATÓ)*

 

A komolyzene iránt érdeklődők közül ki ne forgatta volna a hetvenes-nyolcvanas években Bernstein Megválaszolatlan kérdését, vagy a gyermekeknek – ma is – csodálatos A zene könyvét? E kiadványok azon tünemények közé tartoztak, melyek az akkori, ma már elképzelhetetlenül szűkös világba friss levegőt, üdítő szellemet hoztak. Hogy megjelenésük, a fordítás, a magyar közönséget tekintetbe vevő átdolgozás munkája kinek is köszönhető, sokáig rejtve maradt előttem. Viszont ismertem Révész Dorrit nevét a Bartha Dénessel közös Haydn-dokumentumok kötetből, e fiatalkori munkájából, melynek – úgy sejtem igen alapos – átdolgozását éppen az utolsó hónapokban végezte el. Személyes találkozásra egy koncert szünetében került sor – még tanulmányaim idején. Somfai tanár úrral volt együtt, s engem, ott jelenlévő osztálytársaimmal egyetemben oly természetességgel vont be a beszélgetésbe, hogy az a zavarba ejtő érzésem támadt: tudtunkon kívül ismer minket.

     Akkor nem sejthettem, milyen közvetlen munkakapcsolatba kerülünk majd egyszer. Most hitetlenkedve veszem tudomásul, hogy a Bartók Archívumban másfél évtizedet tölthettem el a közelében. Persze ha dolgozott – s többnyire kizökkenthetetlenül dolgozott – szinte észrevehetetlenné vált. Pedig szeretett, és remekül tudott beszélgetni. Sajátos szavai, kifejezései mélyen belénk ivódtak – akárcsak lelkesedése.

     Egy ízben elragadtatott érdeklődéssel hallgatott bele 13. századi francia motetták új felvételébe. „Vajon Bence tudta-e hogy ezek így szólhatnak?” – kérdezte.

     Tanárai, Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Kókai Rezső – talán őket emlegette legtöbbször – nemcsak életrajzának adatai voltak. Emléküket őrizte – nagy szeretettel – s egy-egy (hol megható, hol ironikus, de mindig frappáns) történettel jelenvalóvá tudta tenni őket. Talán furcsa, hogy erre kell gondolnom: Rajeczky Benjámin – Béni bácsi – porosodó íróasztalát fölhozatta a Zenetudományi Intézet raktárából, hogy – rá emlékezve – azon dolgozhasson.

     Az általam közvetlenül átélt időszakban többek között Bartók írásainak kritikai közreadása foglalkoztatta. E munkájával kapcsolatos az a látszólag apró, de jellemző eset, mely most – őt fölidézve – újra meg újra eszembe jut.

     Különösen sok gondot okozott egy szlovák népzenei tanulmány közreadása, melynek dallampéldái nem maradtak fenn. Legtöbbjük utólag mégis beazonosítható volt. A legtöbb, de mégsem mind. Bartók írásainak e kötetében üresen hagyatta a kottasorokat a két beazonosítatlan példánál. Hátha valakinek őutána majd sikerül megtalálnia a hiányzó dallamokat. Ott várja őket – gondosan előkészítve – a helyük. Önzetlenséggel szolgálta mindazt s mindazokat, amiben, s akikben hitt.

     Észrevétlensége is hiányozni fog.

     Vikárius László

 

 

 

 

 



* Elhangzott Somfai Lászlóné Révész Dorrit temetésén, 2008.