SOMFAI LÁSZLÓNÉ RÉVÉSZ DORRITRÓL (BÚCSÚZTATÓ)*
A komolyzene
iránt érdeklődők közül ki ne forgatta volna a hetvenes-nyolcvanas
években Bernstein Megválaszolatlan kérdését,
vagy a gyermekeknek – ma is – csodálatos A
zene könyvét? E kiadványok azon tünemények közé tartoztak, melyek az akkori,
ma már elképzelhetetlenül szűkös világba friss levegőt, üdítő
szellemet hoztak. Hogy megjelenésük, a fordítás, a magyar közönséget tekintetbe
vevő átdolgozás munkája kinek is köszönhető, sokáig rejtve maradt
előttem. Viszont ismertem Révész Dorrit nevét a Bartha Dénessel közös
Haydn-dokumentumok kötetből, e fiatalkori munkájából, melynek – úgy sejtem
igen alapos – átdolgozását éppen az utolsó hónapokban végezte el. Személyes
találkozásra egy koncert szünetében került sor – még tanulmányaim idején.
Somfai tanár úrral volt együtt, s engem, ott jelenlévő osztálytársaimmal
egyetemben oly természetességgel vont be a beszélgetésbe, hogy az a zavarba
ejtő érzésem támadt: tudtunkon kívül ismer minket.
Akkor nem sejthettem, milyen közvetlen
munkakapcsolatba kerülünk majd egyszer. Most hitetlenkedve veszem tudomásul,
hogy a Bartók Archívumban másfél évtizedet tölthettem el a közelében. Persze ha
dolgozott – s többnyire kizökkenthetetlenül dolgozott – szinte
észrevehetetlenné vált. Pedig szeretett, és remekül tudott beszélgetni. Sajátos
szavai, kifejezései mélyen belénk ivódtak – akárcsak lelkesedése.
Egy ízben elragadtatott érdeklődéssel
hallgatott bele 13. századi francia motetták új felvételébe. „Vajon Bence
tudta-e hogy ezek így szólhatnak?” – kérdezte.
Tanárai, Szabolcsi Bence, Bartha Dénes,
Kókai Rezső – talán őket emlegette legtöbbször – nemcsak életrajzának
adatai voltak. Emléküket őrizte – nagy
szeretettel – s egy-egy (hol megható, hol ironikus, de mindig frappáns)
történettel jelenvalóvá tudta tenni őket. Talán furcsa, hogy erre kell
gondolnom: Rajeczky Benjámin – Béni bácsi – porosodó íróasztalát fölhozatta a
Zenetudományi Intézet raktárából, hogy – rá emlékezve – azon dolgozhasson.
Az általam közvetlenül átélt
időszakban többek között Bartók írásainak kritikai közreadása
foglalkoztatta. E munkájával kapcsolatos az a látszólag apró, de jellemző
eset, mely most – őt fölidézve – újra meg újra eszembe jut.
Különösen sok gondot okozott egy szlovák
népzenei tanulmány közreadása, melynek dallampéldái nem maradtak fenn.
Legtöbbjük utólag mégis beazonosítható volt. A legtöbb, de mégsem mind. Bartók
írásainak e kötetében üresen hagyatta a kottasorokat a két beazonosítatlan
példánál. Hátha valakinek őutána majd sikerül megtalálnia a hiányzó
dallamokat. Ott várja őket – gondosan előkészítve – a helyük. Önzetlenséggel
szolgálta mindazt s mindazokat, amiben, s akikben hitt.
Észrevétlensége is hiányozni fog.
Vikárius László