BÚCSÚ ERDÉLYI TANÁR ÚRTÓL*
Sokak, többek nevében szólok, hogy búcsúztassuk Erdélyi tanár urat. Hiszen Erdélyi Sándor a civil életben tanár úr volt. Tanított a Dunakeszi, továbbá a Váci Zeneiskolában és Zeneművészeti Szakközépiskolában, valamint a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hangszerészképző Szakközépiskolájában. Zenepedagógusi tevékenysége mellett zenetörténész és hegedűszakértő munkássága is kiemelkedő. S, hogy pont a Hangszerészképző Iskolát éri a megtiszteltetés, hogy e búcsúbeszédet tőlünk várják, az indokolhatja, hogy élete utolsó éveiben talán a mi iskolánk volt az egyetlen hely, ahol hétről-hétre rendszeresen tanított.
A kiskőrösi kertész famíliából
származó Erdélyi Sándor 1931-ben született Budapesten, s gyermekkorától
folytatott hegedűtanulmányokat, amely meghatározta kötődését
későbbi pályájához. Zenepedagógusi pályafutása során közel három évtizedig
tanított hegedűt, gitárt és brácsát. Erősen kötődött Vác
városához, életútja meghatározó helyszínének tartotta azt, hisz ott talált újra
önmagára a forradalomban vállalt szerepe miatt letöltött börtönbüntetését
követően.
Erdélyi Sándor 1949 és 56 között katona
volt, 1956-ban a Magyar Köztársaság Honvédelmi Bizottmányának egyik
vezetője lett. 1958-ban ezért ítélték el, ’62 tavaszáig ült börtönben.
Onnan szabadulva kezdett hegedűt oktatni, s koncertmester volt különböző
együttesekben; váci és dunakeszi munkássága alapján jelentős szerepet
vállalt Pest megye zeneoktatásában. 1964-től tanított Vácott, ahol a
tantestület tagjaiból 1968-ban létrehozta a Musica Humana Kamarazenekart,
melynek 1989-ig – rehabilitálásának és nyugdíjba vonulásának évéig –
vezetője volt. Az együttes ez idő alatt közel ezer hangversenyt
adott, kialakult repertoárjuk meghaladta a félezer darabot, több rangos
kitüntetést kaptak. 1984-ben alakult meg a Váci Szimfonikus Zenekar, ahol
Erdélyi tanár úr sok éven át koncertmesteri tisztet töltött be. Aktív
közreműködésével kezdődtek meg Vácott az Országos Gitárversenyek, és
a Hegedű-duó Találkozók is. 27 évet felölelő váci zenetanári munkája
során számtalan növendéket indított el a zenei pályán. Erdélyi tanár úr a váci
Zeneiskolai munkájával párhuzamosan ugyancsak 1964-től az 1980-as évek
végéig a Dunakeszi Zeneiskolában is eredményes munkát végzett.
Tanári munkája mellett elvégezte az ELTE-n
a népművelés, történelem és filozófia szakokat, majd 1988-ban középkori
magyar történelemből doktorált. Több kulturális elismerést követően –
Vácott 1985-ben kapta meg a Neufeld Alapítvány díját – 1988-ban Apáczai Csere
János díjjal tüntették ki, majd 1991-ben megkapta az 1956-os emlékérmet is.
Zenetudósi
elismerését jelentette, hogy a hatvanas évek elejétől a Magyar Nemzeti
Múzeum, majd az MTA Zenetudományi Intézetének tanácsadója volt, tudásával segítette
a hangszergyűjtemények gyarapítását, és több kiállítást is rendezett.
1991-től
haláláig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hangszerészképző
Iskolájában vállalt jelentős szerepet a hangszerész képzésben.
Mélyrehatóan ismerte a hegedűkészítés elméletét, a magyar
hangszerállományt, a hangszertörténet elkötelezett kutatója volt. Pedagógiai és
előadóművészi gyakorlata beépült ilyen jellegű szakmai
ismereteibe, tudásába is. Első nagyobb tanulmányai az 1970-es években
készültek. Sokrétű érdeklődését, szaktudását jól példázza az Adalékok Vác
művelődéstörténetéhez címmel megjelent munkája is. Az 1990-es
évek közepétől kezdte meg kutatási eredményeinek összegző
feldolgozását, amit már nem tudott teljesen befejezni. Az áltata alapított
Kamarazenekar fennállásának 20. évfordulójára készített emlékező írásából
kiemelt hitvallása fejezi ki leginkább életszemléletét: „Musica Humana –
emberi zene, az emberért, az emberiségnek, emberséges célokért.”
Erdélyi tanár úr nem készített vagy javított
hegedűt, de alkotó életének egyik legfontosabb része a hegedűvel
kapcsolatos kutatások és az eredmények publikálása volt. Művész emberek,
tanárok és hegedűkészítő mesterek generációinak asztalán
alapdokumentumként megtalálhatók könyvei, és nincs olyan történeti
jellegű szakirodalmi kiadvány, amely ne hivatkozna forrásként Erdélyi
Sándorra. Első volt, aki ebben a tárgyban szerzett doktori címet.
Mi, akik több évtizede ismertük, és
szorosan együtt dolgoztunk Vele, sokszor nem is értékeltük kellően maximalizmusát, megalkuvásokat
nehezen tűrő követelményrendszerét, túlzott, visszafogott
szerénységét, és következetes harciasságát ha úgy érezte a dolgok
rossz irányba mennek....!
Talán ehhez a harciasságához és
igazságérzetéhez kapcsolódott bátorsága is, amikor az ’56-os forradalomban
katonaként pontosan tudta merre kell fordulni. Súlyos börtönévekkel fizetett
érte, de megérhette, hogy az akkor hitt igazsága történelmi igazsággá vált.
Szaktudása, irodalmi tevékenysége messze a határokon túl is ismertté tette. A
mai napon Cremonában és Londonban is tisztelettel emlékeznek Rá tanítványai.
Erdélyi tanárurat többen a Hangszerészképző
alapító tagjaként ismertük meg. Akinek sikerült egy kicsit a felszín alá látni
és jobban megismerni, az tudhatja, hogy milyen sokrétű műveltség
jellemezte Őt. Ismertük szinte már szállóigévé vált igazság-keresését. Filozófiai
megközelítései, a nagy gondolkodók munkásságának megismerése iránti olthatatlan
vágya és ennek a vágynak továbbadása mindannyiunk épülésére szolgált.
Tisztességben, korát meghazudtoló energiával és odaadással oktatta végig az
elmúlt évtizedeket. Ezalatt sok mindent megismertünk egymásból, sok mást pedig
nem, vagy csak későn vették/vettük észre jelentőségüket. Egy dolog
azonban biztos: Erdélyi tanár úr nem csupán oktatott, hanem megpróbált – ha
engedték a növendékek – nevelni. Látásmódot, gondolkodásmódot, a világhoz való
viszonyulást, nyitottságot próbált mutatni – óriási élettapasztalattal,
amiből – ha odafigyelt valaki – sok mindent tanulhatott.
Az égi hegedűműhely gazdagodott,
de távozásoddal mi, barátaid, kollégáid, tanítványaid és tisztelőid
pótolhatatlanul szegényebbek lettünk.
Nyugodjál Békében.
Lendvay Tamás