DR. FEHÉR ANIKÓ
LAJTHA LÁSZLÓ A
NÉPZENEKUTATÓ ÉS A PEDAGÓGUS* (IV/2.
rész)
„Annyit kaptunk, hogy egy életre el tudtunk indulni…”
Beszélgetés Tóth Margit zenetudóssal
Tóth Margit 1920. június 20-án született Budapesten.
Zenetörténész, népzenekutató, zongoraművész. A Ranolder Intézet tanítónőképzőjében
végzett, majd 1945-ben az akkor induló, szigorú életvitelű bakonyboldogasszonyi
ciszterci nővérek közé lépett. Zongoraművészi és zenetudományi
tanulmányokat folytatott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán.
Faragó György zongoratanítványa lett. 1956-ban zenetudományi-népzenekutatói oklevelet
szerzett Kodály Zoltánnál. A Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Bárdos Lajos és
Lajtha László nevével fémjelzett tanszakon szerzett tudás birtokában 1951-63
között Lajtha László népzenekutató munkatársa, Lajtha halála után csoportjának
vezetője lett. 1964-től nyugdíjba vonulásáig a Néprajzi Múzeum zenei
vezetője. 1958-64-ig a Zenei lexikont (1965) szerkesztette Bartha Dénes irányításával.
Amikor az UNESCO Kodály Zoltántól szakembereket kért a fejlődő
országok népzenei anyagának feldolgozására, Tóth Margit, előbb Budapesten, majd 1970-től többször
ismétlődő kiutazási engedélyekkel Kairóban látott hozzá tudományos
igénnyel a Krisztus utáni első századból való kopt keresztény Nagy Szent
Vazul liturgia szövegeinek és dallamainak lejegyzéséhez.
Tudományos
kutatásainak fő területe tehát a kopt népzene, melyet 1980-tól Egyiptomban
gyűjt és rendez sajtó alá. 1982 óta a kairói konzervatórium tanáraként az
egyiptomi népdalkincs lejegyzésén is dolgozik.
1998-ban
Kairóban egyedülálló kötettel jelentkezett: The Coptic Orthodox liturgy of St.
Basil: with complete musical transcription. A könyv az eddig szájhagyomány
útján terjedő kétezer éves liturgia kopt nyelvű szövegének angol és
arab fordítását is tartalmazza. A zenei lejegyzés Bartók és Lajtha módszerét
követi, jelezve a bonyolult zenei textúra legapróbb díszítéseit és a tempó
legkisebb változásait is.
Tudományos
munkája elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével
tüntették ki. (Forrás: www.hagyomanyokhaza.hu)
Tóth Margittal
otthonában beszélgettem.
— Milyen emlékeid vannak Lajtha Lászlóról?
— 1920-ban
születtem, 88 esztendős vagyok. Lajtha tanár Urat a Nemzeti Zenedében
ismertem meg, akit mindig nagy tisztelet övezett. Én tizenéves kislány voltam.
Akkor szakadt meg a kapcsolatunk, mikor átmentem a Zeneakadémiára. Zongorista
voltam, Faragó György tanítványa. Ő csodálatos tanár volt aki nem ismerte,
az nem is tudhatja. Hetente két délutánra berendelte az összes növendéket.
Egy-egy ilyen alkalommal megkérdezte ki mit hozott, majd összeállította a
programot. Mindenkinek mindenkit végig kellett hallgatni. Én akkor copfos
kislány voltam. Egyszer hozzám fordult, egy művészképzős játéka után,
kérdezte, hogy nekem erről mi a véleményem. Elpirultam... Hogy mondhatnék
én a művészképzős játékáról véleményt? De aztán lassan megszoktuk
ezt, hiszen komoly zeneirodalom ismeretet kaptunk tőle. Fiatalon halt meg
a 40-es években. Egészen kiváló ember volt. Engem csak azért vett föl, mert az
előző zenedei tanárom valamikor az ő tanára volt és ő
beajánlott hozzá. Nem vett föl mindenkit. Ma is hálás vagyok az Úristennek,
hogy ilyen tanárokkal hozott össze. Lajtha tanár úr zeneelméletet tanított,
összhangzattant. Aztán a Faragó tanár úr az év végén átvitt engem a
Zeneakadémiára. Egyszer megkérte a növendékeket, hogy mégis a Zenedébe menjünk,
ott tartja az óráját. Ott találkoztam Lajtha tanár úrral. Köszöntem neki: jó
napot kívánok. Azt mondta: kedves kisasszony. Én magát egy fél éve beírom
hiányzónak. És maga itt most nekem csak egyszerűen azt mondja: jó napot
kívánok?
Nem tudtam szólni, de szerencsére éppen
jött Faragó tanár úr, aki elmondta, hogy átvitt magához az Akadémiára.
— Lajtha tehát ismert Téged…
— Ezek szerint
igen.
— Milyen volt tanárként?
— A magyarázatai
nagyon logikusak voltak. Érthetőek. Mégsem fogta fel mindenki, a
zeneelmélet nem könnyű. Valahogy nekem jól ment ez. Előfordult, hogy
az én füzetemből ellenőrizte a növendékek gyakorlatait. Ez volt az
első kapcsolatunk. Később, mikor beindult a zenetudományi tanszak,
ő ott is tanított.
— Sárosi Bálint, Olsvai Imre, Vikár László és
te voltatok ott…
— Ez egy külön
osztály volt a zenetudományon belül. Volt zenetörténeti része, amire Szabolcsi
tanár úr oktatott és volt népzenekutató része, ezek voltunk mi.
— Kik voltak a tanárok?
— Ugyanazok,
mint a zenetörténészeknek. Csak még kiegészült azzal, hogy Lajtha tanár úr és
Kodály tanár úr tanítottak minket.
— Milyenek voltak Lajtha órái?
— Nagyon
egyszerű volt. Bejött, nem szólt semmit. Letette a kalapját, leült. Vagy
kinézett az ablakon. Nem szólt egy árva szót sem. Egy idő után
visszafordult: na mit hoztak mára? Ez eléggé kínos jelenet volt, mert mi akkor
már népzenét gyűjtöttünk. Én pl. jártam vele vidékre. Magunk közt aztán
rájöttünk arra, hogy ő mindig vár valami feleletet, úgyhogy magunk közt
mindig beosztottuk, hogy ki mikor szólal meg. Mert különben csak álltunk volna.
Aztán kérdezett, szakmai kérdéseket. Egyszer bejött az osztályba egy népi
énekes, egy falusi asszony, Kodály tanár urat kereste. Lajtha azt mondta: itt
van az adatközlő, tessék gyűjteni! A néni elkezdte az éneket, mi meg
írtuk. Utána sorban megnézte a kottákat. Mindenkinek visszaadta, az enyémet meg
elvette és mutatta Imrének (Olsvai Imre népzenekutató. F. A.): na, maguk ehhez
mit szólnak? Imre aranyos volt, mentegetni próbált, mert azt hitte, hibás, amit
írtam: biztosan elfelejtette kitenni a pontot. Mondom: én nem felejtettem el
kitenni a pontot. És odafordultam az idős hölgyhöz: volna szíves
elénekelni még egyszer, de két verset egymás után. A néni rákezdte öt és
hétnyolcadban. A fiúk vették elő a radírjukat. Egy szót nem szólt a tanár
úr, a fiúk meg radíroztak.
— Lajtha meg volt elégedve a tiéddel?
— Ő tudta,
hogy mit tudok.
— 51-ben neki
nagyon nehéz élete volt. Nagyon kemény és egyenes ember volt. Tiszta, igaz
ember. Mindenkinek megmondta a magáét, és ezt nem mindenki fogadta szívesen.
Főleg a minisztériumban. Nem vették tőle jónéven. Nem tették
könnyűvé az életét. Azon gondolkodott, hogy elhagyja Magyarországot.
Egyszer együtt voltak Kodállyal egy teremben, mindketten az ablak felé
fordultak. Beszélgettek. Én utólag tudtam meg, hogy miről volt szó. Azt
kérdezte tőle Kodály: Mért akarja maga elhagyni Magyarországot? Azt mondta
azért, mert nincs itt jövője sem zeneszerzőként, sem kutatóként. De
Kodály rábeszélte, hogy ne menjen el. Ezt mondta: Van magának itt tennivalója!
Végülis nem ment el. 56-ban Sopronban voltunk. Mindenki azt hitte, hogy
átmegyünk a határon. És akkor Laci bácsi megmondta mindenkinek: ne is fáradjanak,
mert mi maradunk! Nagy magyar volt.
— Sokan tartották ridegnek, makacsnak…
— Nagyon kemény ember volt. A tanításban is. Nem engedte ott sem a
mellébeszélést. De valahogyan rejtegette a jó szívét! Mikor megkapta a Kossuth
díjat, 200 pengőnként osztotta szét. Nem tartott meg magának semmit.
Kemény ember volt, de tiszta, igaz. Valahogy kiszemelt engem, hogy menjek
gyűjteni vele. A háború óta visszamaradt egy betegsége, emiatt
reggelenként mindig otthon kellett maradnia. Engem mindig kiküldött egy-egy
községbe a reggeli vonattal, hogy keressem meg azokat, akiktől lehet
gyűjteni. 11 óra felé már ő is jött. Estig együtt voltunk és este
együtt vacsoráztunk. Erdélyi Zsuzsa is ott volt. Zsuzsa nagyon érdekes
egyéniség, rendkívül színes, tájékozott, nagyon művelt nő. Igazi
szerencse, hogy a csoportunkban volt. Ők nagyon szegények voltak abban az
időben. Ugyanabban a házban laktak, a férje volt Laci bácsi háziorvosa.
Napidíjat kaptunk, ami ugyan nem volt nagyon sok, de nekünk sokat számított.
Zsuzsa lett a szöveges, ami nagyon szerencsés választás volt. Mert van benne
egy rendkívül határozott rendszerező képesség. Ő mindent fölírt,
ezzel nagyon sokat segített.
Ezidőben Laci
bácsinak nem volt semmi jövedelme. Elment a minisztériumba, hogy ő
kivándorol. Kérdezték tőle, hogy mi lenne az a „platform”, ahol együtt működhetnénk?
A népzenekutatás – válaszolta. De a munkatársaimat én választom meg.
Összegyűjtötte, akiket gondolt. Be kellett menni a minisztériumba
bemutatkozni. Ezzel megindult a népzenekutatás, ami egyszer egy hónapban 8-10
nap volt. Csodálatos módon a Zeneakadémián is el tudta intézni, hogy engem erre
a 10 napra kiengedjenek. Ez óriási dolog volt abban az időben.
Tudta, hogy nekem
abszolút hallásom van. Amit hallok, azt rögtön le tudom írni. Néha a ritmussal
volt problémám. Először hagyta, hogy leírjam, aztán átnézte, javította.
— Miért pont azt a vidéket szemelte ki?
— Rendkívül
érdekes volt a magyarázata. Ő nagyon sokat gyűjtött Erdélyben. Mikor
elmentünk a másik határvidékre, akkor megtaláltuk azoknak a dallamoknak a
változatait, amit ő Erdélyben gyűjtött. Megvan a kapcsolat – mondta.
Erdélybe akkor nem tudtunk kimenni. Sopron és Szombathely környékén, a
határvidéken gyűjtöttünk. Egyszer a szállodában lementünk vacsorázni. Ott
játszott Tendl Pál, a nagyobbik fia bőgős volt, a kisebbik kontrás.
Családi vállalkozásban muzsikáltak. Föltűnt Lajthának az öregúr
technikája. Elkezdett beszélgetni velük és így lett ez a Tendl gyűjtés.
(Népzenei monográfiák I. Dunántúli táncok és dallamok. F. A.) A Csejtei meg
szombathelyi volt. Ebbe Sárosi Bálintot nagyon bevonta. (Egy Csejtei prímás…
— Hogyan találta meg a
hangot ezekkel a paraszt énekesekkel?
— Elmondhatatlanul jól! Mintha köztük élt volna.
— Pedig ő városi ember
volt.
— Igen, de közvetlen, kedves volt. És szívesen fogadták őt.
— Hogyan szólította meg
ezeket az embereket?
— Uram, kedves uram, asszonyom. Nem bratyizott. Megtartotta a
három lépést. Ha többször találkoztak, akkor már azt mondta: Mári néni.
Megfújták a széket alatta, mikor leült. Tudták, hogy ő kicsoda. Mindenki
meg volt tisztelve, mert nem volt az általános falun, hogy ennyire megbecsülték
volna az öregeket. Egy-egy központi helyre mentünk, általában a plébániára. A
mi énekeseink szívesen énekeltek, ha a plébános ott volt. Az 50-es években nem
volt egyszerű gyűjteni!
— Márcsak azért sem, mert
vallásos énekeket is gyűjtöttetek.
— Hát ezek nem tartoztak a favorit számok közé… Mindig előre
szóltunk, hogy jövünk. Nem mindenki volt teljes bizalommal irántunk, mikor
legelőször odamentünk. De később fölengedtek. Ehhez Laci bácsi nagyon
sokat segített. A paptól csak tiszta bort fogadott el, misebort. Nagyon jó
légkört tudott teremteni. Elmúlt az izgalmunk meg a félelmünk. Minden délután
5-kor teázott. Ha mentünk az országúton, mert nemigen volt a vonattól busz, ami
bevitt volna minket a községbe, a teája a termoszban mindig vele volt. 5 órakor
pedig leültünk az árokszélre, mindenki kapott egy kicsit a teájából, hogy ne
egyedül igyon. Persze, néztek minket az emberek… De minket ez abszolút nem
zavart.
— Azok a bizonyos
monográfiák nem igazi monográfiák…
— Egyszerűen el kellett indítani valamit. És nem lehetett
másként akkoriban. Vargyas művét (Egy felvidéki falu zeneélete. Áj, 1940.
F. A.) mindig is példaként említette a tanár úr. Kodály minket is ilyesmire
buzdított, hogy egy falu zenéjét gyűjtsük össze. Mert akkor az egész
vidékről kapunk egy képet.
Soha nem volt kétséges,
amit pl. a munkáról mondott. Olyan világosan látta, hogy mit és hogyan kell…
Nem lehetek eléggé hálás a Jóistennek, hogy ilyen emberekkel hozott össze, mint
Kodály és Lajtha. Annyit kaptunk, hogy egy életre el tudtunk indulni.
Annak a bizonyos Lajtha
csoportnak a helyettes vezetője voltam, halála után vezetője. A
múzeumi munka nagyon összetett. Nemcsak gyűjtésből áll, hanem feldolgozásból
is. Nemcsak szövegileg, amit a Zsuzsa (Erdélyi Zsuzsanna irodalomtörténész, néprajzkutató)
végzett nagyon jól, hanem a zenei anyagnak a feldolgozása is. Lajtha az életét
úgy kezdte, mint múzeumi tisztviselő a 10-es években. Ő nagyon jól
tudta, hogy amit mi beviszünk a múzeumba, az nemcsak a mi anyagunk, hanem azoké
is, akik utánunk jönnek. Tehát a különböző kutatási szempontoknak mind
eleget kell tenni. Nekünk a gyűjtés után abban a hónapban mindent fel
kellett dolgozni. Zsuzsának a szövegeket, nekem meg a zenei anyagot. És ez mind
bent van most is a múzeumban. A nemzet kincse.
— Kodályról milyen emlékeid
vannak?
— Csodálatos idők voltak. Én a Ranolder intézetbe jártam. Ide
gyakran járt Kodály Emma asszonnyal látogatóba. Másod évfolyamos koromban
Kodály félrehívott engem az ablakhoz. Ez mindig azt jelentette, hogy valami
fontosat akar mondani. Azt mondta nekem: maga milyen szólamot énekel? Szopránt.
Keressen magának egy altot és egy mezzot, és szombaton jöjjenek hozzám, mert
írtam valamit és meg akarom hallgatni. Mondta ezt szerdán. Mezzonak eszembe jutott
Katanics Mari, tudtam, hogy szép hangja van. Altnak meg Hegyi Erzsi.
Később kibővült a kör, és attól kezdve haláláig oda jártunk. Aztán a
fiúk vezényeltek, Vikár Laci, mások. Nagyon aranyos társaság volt. Minden
szombaton együtt voltunk fél 5-től fél 8-ig. Abban az időben nem lehetett
kottát kapni. Viszont a tanár úrnak voltak lehetőségei. Egy csomó olyan
dolgot énekeltünk, ami csak külföldön jelent meg.
— Miket?
— Általában többszólamú motettákat meg miserészleteket.
— A Pátria hanglemezsorozat
is Lajtha nevéhez fűződik…
— Abban is nagy szerepe volt. A Rádió vezetője volt akkor.
— Megvádolták őt
többen, hogy manipulálta ezeket a felvételeket….
— Nem! Ez nem igaz. Az tény, hogy a fríg zárlatokra mindig
felfigyelt. De több nem volt.
— Miért pont a fríg?
— Lehet, hogy ez volt a kedvence.
— Pedig nem jellegzetes magyar
népi hangnem…
— Nem. Írt egy misét. Kérdezte tőlem, hogy milyen hangnemben
írja. Nem tudom ezt a tanár úrnak megmondani, amiben érzi - mondtam. A fríg jó
lesz? – kérdezte. Gyönyörű lesz – mondtam – mert nekem is ez a kedvencem.
Jó – mondta. És megírta.
Nekem ajánlotta a
Magnificatot. A rendi nevem Gertrud… M. Gertrudnak és a kis nővéreinek –
így szólta az ajánlás. Gyönyörű, finom, meleg. Katanics Mária kórusa
előadta.
— Nincsenek ma már ilyen
egyéniségek körülöttünk, mint Kodály, Lajtha…. Mi lesz velünk?
— Szerintem biztosan lesz majd, mert mi, magyarok tehetségesek
vagyunk. Még nem bukkant föl, de biztosan lesz. Egész biztos. Nekem semmi
kétségem nincs efelől.