Dr. Fehér Anikó
Lajtha László a népzenekutató és a pedagógus
(IV/3.)
„…melegszívű volt, de úgy, hogy ezt igazából saját maga előtt
is próbálta titkolni…”
1954-ben, egészen
fiatalon csatlakozott a népzene-tudományi tanszakhoz. Néhány év múlva – Kodály
tanácsára – a zenepedagógiát választotta, karnagyként végzett többek között
Vásárhelyi Zoltán, Bárdos Lajos, Szabolcsi Bence, Bartha Dénes és mások
növendékeként. Most, nyugdíjasként is visszajár régi iskolájába, ahol az
„öregdiákok”-ból álló kórust vezeti – nagy örömükre.
— Hogyan emlékszel Lajtha
Lászlóra?
— Békéstarhosról
kerültem fel elsőévesként 53-54-ben. Nem volt az bizonyos, hogy lehet-e a
semmiből, a parasztgyerekekből zenészeket képezni. Később
kiderült, hogy igaza van Gulyás Györgynek, mert meg lehetett ezt csinálni.
Sokan bizonyítottunk aztán később a zenei életben. Kodály tudta rólam,
hogy ott a megyében már gyűjtögettem ezelőtt is. Nagy csapatba
kerültem bele, összesen öten voltunk leckekönyvvel rendelkező hallgatói a
népzene tanszaknak. Ebből hárman már harmadévesek voltak: Olsvai Imre,
Tóth Margit és Sárosi Bálint. Vikár László másodéves volt, mindannyiuknak
másoddiplomája volt már ez. Én voltam a mazsola a tanszéken. A legnagyobb
szeretettel segített nekem mindenki, aki az alapokkal részben már megismerkedett.
Kültagok is gyakran csatlakoztak hozzánk. Borsai Ilona, Hajdú András, mások.
Elég hamar kijelölte Kodály a népzenegyűjtő munkát is: egy
előadót, adatközlőt, vagy egy dallamot ajánlott a figyelmünkbe és
megbízott azzal, hogy járjunk utána bizonyos dallamoknak vagy
adatközlőknek. Engem Olsvai mellé tett. És ellenőrizte a munkánkat.
Kézbe vette a gyűjtőfüzetünket, újabb feladatot adott. Olsvai, mint
kaposvári születésű diák, már régóta ismerte az egész Zselicséget, a jó
énekeseket, faragókat. Neki már akkor hatalmas gyűjtő múltja volt.
Ugyan én is gyűjtögettem Békés megyében, még az Állami Népi Együttesnek
is, ami meg is jelent Csenki Imre feldolgozásában a Magyarországi
cigánytáncok-ban. Olsvai nagyon értett ahhoz, hogy mindig egy kicsit önállóbbá
tegyen. Kedves humora volt, nagyon jól tudott kérdezni, szeretettel
emlékeztette az adatközlőket a dalokra. Később Észak-Magyarországra,
Ajakra egyedül mentem. Ott be is öltöztettek a helyi viseletbe, a képet látván
Kodály meg is jegyezte: Jobban áll magának ez a viselet, mint a városi ruha…
— Milyenek voltak Lajtha órái?
— A szolfézst Kodály
tanította, a népzenével kapcsolatos tulajdonképpeni szolfézst, a hallás utáni
lejegyzést Lajtha tanította. Mindez a Könyves Kálmán körúton, a Néprajzi
Múzeumban történt. Hetente egyszer mentünk ki, és szebbnél szebb felvételeket
hallgattunk. Az általa fontosnak tartott anyagokat, elsősorban a
szépkenyerűszentmártoni gyűjtést meg a többi saját gyűjtését
tette fel nekünk, először normál sebességgel. Először globálisan
vizsgáltuk: ereszkedő-e, milyen a hangneme, megfigyeltük a tájszólást,
mert az is fontos tárgyunk volt, Pál Máté tartotta a fonetikát. Le kellett
tudnunk jegyezni a palóc nyelvet, a különböző dialektusokat. Aztán egyre
nagyobb részletességgel figyeltük. Először leírtuk a vázát. Utána pitykéztünk. Figyeltük a
díszítőhang csoportokat, előkéket, és ha valamiben nem volt egységes
a véleménye a társaságnak – mert először hagyta, hogy egymás közt
megvitassuk – levette a fordulatszámot jócskán, a negyedére. Akkor aztán
eldőlt, hogy kinek van igaza. Aztán ilyeneket kérdezett: Hallotta ott a
kvintolán belül a tizenhatod triolát? Hát persze, hogy hallottuk… Nagyon
megedzette a fülünket azzal, hogy megpróbálta, hogy hogyan hallanánk, ha ott
ülne az adatközlő köztünk a maga kis öreges vagy kopottas hangjával.
— Kodály hogy tanított?
— Ő azt akarta,
hogy ismerkedjünk meg egyrészt a népzenével, másrészt az európai dallamvilágban
is legyen meg a jártasságunk. Kétféleképpen edzett minket: régi zenével
(C-kulcsos Palestrinák, többszólamú kórusművek) és komoly
dallamdiktálással. A forma megfigyelő képességünket is keményen próbára
tette. Dalcroze szolfézst tanított. Ezek a dallamok 12-16 ütemesek voltak. Nem
sokszor játszotta el, max. 3-szor, és le kellett írni. Így a memória is
fejlődött.
Ő már Tarhosról tudta, hogy én
jól írok dallamot. Ott egy kottámra ő maga írta rá, hogy 10 pontos. De gondolta,
hátha a nagyok segítenek nekem, mert ott ültünk egymás mellett. Én többnyire
Olsvai Imre mellett ültem. Egyik alkalommal mikor bejött, azt mondta: maga
üljön oda az én asztalomhoz. Meg akarom tudni, hogy az Olsvai áldó közelsége
mit jelent magának.
Én kétségbe estem, mert abszolút
hallásom nincs. És a kezdőhangot nem mondta meg. Aztán megsúgták a
többiek. Egyszerre vittük ki Imrével. Valami apróságot igazított az övében, az
enyémet elfogadta. Onnantól kezdve nem bántott.
Azokon a bizonyos éneklő szombatokon
együtt énekeltünk Forrai Katival, Vikár Lacival, ott volt Szabó Helga, Hegyi
Erzsi, Katanics Mari… Csodálatos volt, ott hasaltunk. Tanár úr meg a másik
szobából hozta a kottát, és időnként ha valamit nehezményezett, akkor
kijött és azt mondta: az nem úgy van!
Harmadéves koromban – mikor a többiek,
a nagyok végeztek a népzene-tudományi szakon, Kodály látta, hogy nagyon el
vagyok keseredve. Egyszer azt mondta: jöjjön, kísérjen haza! Elindultunk a Király
utcán. Elmondta, hogy sokkal fontosabb dolognak tartja ebben a pillanatban azt,
hogy ennek a kis hazának nagyobb szüksége van énektanárokra, akiknek gyökere
van a népzenében és hittel tudják ezt továbbadni. Kérte, ígérjem meg, hogy nem
megyek el zenei adminisztrátornak, hanem tanítani fogok. És én erre neki ott, a
Körönd sarkán kezet adtam.
Jóval később egyszer a kis
tanítványaimmal mentem hozzá névnapot köszönteni. A Madarak voltunk
kezdetű kánont énekeltük. Van az az esztamos része: inc princ… ott egy
picit megbillent az előadás. Erre azt mondta Kodály: egy-két búzaszem elgurult… Ezt azóta is emlegetjük.
A családomban, anyai ágon kétszáz évre
visszamenőleg sok pedagógus van. Azzal jöttem a népzene szakra, hogy most
megszakad ez a vonal. Aztán mikor először tanítottam, Perényi Miklós
csellóművész édesapja, Perényi Laci bácsi volt a módszertan tanárom. Óra
végén odajött hozzám: Mondja kedves, van maguknál a családban pedagógus.
Mondtam, hogy van: Mert olyan csalhatatlanul természetes közegként kezeli a
gyerekeket, hogy azt csak irigyelni lehet. Igaz, a gyerekek vevők voltak
mindenre, amit én kitaláltam.
— Milyen ember volt Lajtha?
— Lovagias volt.
Látta, hogy jól jegyzek le. Megbízott azzal, hogy a ma is forgalomban lévő
református imakönyvhöz dolgozzak. Csomasz Tóth Kálmán adta ki. Ehhez nagyon sok
dallamot én írtam le neumákról mai kottaképbe. Ennek az az előzménye, hogy
megtudta valahogyan Olsvai Imrétől, hogy én időnként vért adok. Ezért
akkor pénzt is adtak. Lajtha nagyon haragudott ezért. Úgy érezte, ez egy fiatal
lánynak a kizsákmányolása. Adott Imrének egy borítékot, pénzzel, hogy adja ide
nekem. De hogy én ne érezzem azt, hogy ezt én csak úgy kaptam, megbízott ezzel
a munkával. Én ezért megdolgoztam. Kodály is értesült erről.
— Tudod, hogy Olsvaitól…?
— Igen, később
megtudtam. Jött be népzeneórára. Egyszerre érkeztünk a lifthez. Fölvitt a 3.
emeletig, pedig elég lett volna az első. Közben nagyon lehordott engem. Különben
is mindig azt mondta: vasaltassa ki a
homlokát, mert néha ráncoltam.
— Pedig most se látszik rajta semmi.
— Igen. És azt mondta:
vegye tudomásul, hogy innentől fogva
csak nekem adhat vért. Ez pedig
azt jelentett, hogy időnként kaptam egy-egy borítékot, és azt mondta: vettem egy deci vért.
Lajtha egyszer felhozta Tendl Pali
bácsit a Népművészeti Intézetbe. A két zeneakadémista csellista fiával
együtt. Ott volt Tamási Áron, Járdányi Pál, Kodály, és engem, mint legfiatalabb
tanítványt megbízott azzal, hogy háziasszonykodjam és pogácsával, borral
kínáljam őket.
Nagyon melegszívű volt, de úgy,
hogy ezt igazából saját maga előtt is próbálta titkolni.