ÁBRAHÁM
MARIANN
ÉLMÉNYT ADNI
Beszélgetés Keveházi Gyöngyi zongoraművésszel,
a LFZE rendkívüli tehetségek osztályának tanárával*
A zene hatása már
egészen kicsi korban meghatározó lehet egy kisgyermeknél. A mai napig világos
emlékeim vannak arról az előadásról, amire szüleim 2 évesen vittek el az
Operába, Puccini Pillangókisasszonyára. Frenetikus hatással volt rám.
Otthon édesanyám kedvtelésből
zongorázott. Én utánozgattam és egyszer ezt egy kedves zongoratanárnő –
Ili néni –aki a házban lakó Sebők György zongoraművész unokaöccseihez
járt tanítani, meghallotta.. Amikor megtudta, hogy nem tanulok zongorázni,
rábeszélte anyámat, hogy tanítson. 4 éves voltam és nekem nagyon tetszett a
dolog. Körülbelül 1 év után ő ajánlott Barabás Ernő tanár úrhoz, hogy
immár rendezettebb körülmények között, állami zeneiskolában tanuljak.
Később Magyar Gyuláné Szalay Irén volt a tanárom. 10 éves voltam, amikor a
legendás hírű Máthé Klári nénihez mint koron aluli növendék bekerültem a
Bartók Konzervatóriumba. A csodálatos művész- és embernél, Sándor
Renée-nél 15 és 18 éves korom között tanultam. Hálával gondolok minden
tanáromra, mert valamennyiükre jellemző volt a személyes és szeretetteljes
bánásmód, a zene szenvedélyes szeretete és a zenetanulás fontosságának ügye.
Kodály jelenlétének abban az
időben meghatározó szerepe volt a zenei nevelésben. A művészeti ágak,
vagyis a zene, képzőművészet, tánc, dráma, óriási
jelentőségű a személyiség fejlesztésében, a léleknevelésben.
Katartikus élményt tudnak adni! Ebben részesültem én is.
Érettségi után a zeneakadémián Bächer
Mihály osztályába kerültem. Személyiségének rendkívüli kisugárzása nemcsak a
pódiumon jelent meg, akkor amikor Liszt döbbenetes Haláltáncát, h-moll szonátáját,
Beethoven, Brahms vagy más szerzők. műveit játszotta. Mindig
hihetetlenül átjött a mű üzenete akkor is, ha az előadás technikailag
nem volt egészen steril. Ez a hatás az órákon előjátszott részletek
tökéletes tartalmi megfogalmazásában is megjelent. A nagy mesterek iránt való
alázatra nevelt bennünket. Nem tűrte a mű szellemétől idegen
megközelítést. Szókimondása talán egyesek számára néha kicsit nyersnek is
tűnhetett. Kétszer egy héten 2-től 8-ig közös óráink voltak, ahol
egymást is hallgattuk. Bächer fontosnak tartotta, hogy ne csak a hibákat
fedezzük fel egymás játékában, hanem az erényeket is. Rendkívüli pszichológiai
érzéke volt. Máig tartó közösséget kovácsolt növendékeiből. Otthona,
családjával együtt nyitott volt mindenki számára, ahol izgalmas beszélgetések,
viták, zenehallgatások, sőt gyakran nagy sütés-főzés is zajlott.
Különleges
szerencsének és megtiszteltetésnek vehettük, hogy olyan zseniális művészeknek,
tanároknak óráit hallgathattuk, sőt játszhattunk is nekik, mint Rados
Ferenc, Kurtág György, Simon Albert.
— Úgy tudom, tanultál külföldön is…
— Diploma után
elnyertem a moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium ösztöndíját. Hihetetlenül
pezsgő zenei és kulturális élet zajlott ott akkor. A legnagyobb
művészekkel találkoztunk nap mint nap, bejárhattunk Rosztropovics, Kogan,
Ojsztrah, Merzsanov, Baskirov, Visnyevszkaja és mások óráira. Koncertélmények
Richterrel és másokkal, nagy karmestereket hallhattunk.
Tanárom M. Fjodorova volt, aki
Neuhausnál tanult. Meglepő volt az a munkamorál, ami a tanárokat és
diákokat egyaránt jellemezte. Nem volt meglepő, ha a tanár szibériai
koncertkörútja után közvetlenül a repülőtérről jött be tanítani, de a
növendékek is már reggel 5-kor sorban álltak, hogy gyakorló termet kapjanak.
— Régebben sok koncerted volt, mostanában kevesebbet játszol. Hogyan
éled ezt meg?
— A koncertezés és a
tanítás is egész embert kíván. Emellett a család, háztartás, unokák nagyon sok
tennivalót jelentenek.
A Filharmóniánál több
mint 10 évig volt szerződésem, de az első nagyobb leépítésnél ez megszűnt.
Én később nem tettem lépéseket azért hogy koncerteket kapjak. Ehhez sem
energiám, sem kedvem nem volt. Ha hívtak valahová, elmentem. Ez a mai napig így
van. Sok külföldi szereplésem is volt. Itthon a zeneakadémián játszottam Liszt
Esz-dúr koncertjét, Csajkovszkij b-moll koncertjét, ezen kívül szóló és
négykezes koncertjeim is voltak. Érdekességként többször játszottunk négykezes
és szóló darabokat lányainkkal, közös családi koncerten. Rendszeresen tanulok
valami új, eddig nem játszott művet és persze a növendékeknek is
előjátszom. Szívesen játszanék többet is, de igazán örömet okoz az is, ha
leülhetek gyakorolni.
— Mióta tanítasz?
— 25 évesen
Moszkvából hazatérve kaptam állást a Zeneakadémián zongora kötelező tárgy
tanítására. Ez jó gyakorlat volt számomra, mert a csaknem kezdőtől a
magasabb szintig vegyesen voltak növendékeim. Hasznos és érdekes feladatnak
éreztem. Következő évben bíztak meg az első rendkívüli tehetségű
növendékkel és folyamatosan kaptam utána a többieket. Ez nagyon
megtisztelő volt számomra. Mindig éreztem és most is érzem ennek a
felelősségét. Ugyanakkor rendkívüli örömöket is okoz. Kicsi és nagyobb
növendékeink gyakran voltak kint nálunk egy jó beszélgetésre, „bulira”,
sütés-főzésre. Ez is nagyon szükséges. Manapság ritkábban kerül erre sor,
de remélem sűríteni tudjuk majd.
— Jónak tartod-e, hogy ilyen fiatal korban
ennyire professzionális munkát vár el az Egyetemi Tagozat az ott tanuló
kisgyerekektől. Nem esnek-e el olyan gyerekkori élményektől, melyek
később hiányozni fognak?
— Nem érzem, hogy
valamiből kimaradnának, sőt több élményt kapnak. Egyrészt soha nem
éreztem, hogy nekik nyűg a gyakorlás, még ha fáradságos is, mert ez a
szenvedélyük, ez érdekli őket a legjobban. Másrészt ők sem
gyakorolnak állandóan, csak fontos, hogy koncentrált legyen a gyakorlásuk. Van
idejük másra is, játékra, kirándulásra, és szinte kivétel nélkül a legjobb
tanulók között vannak. Üresjárat azonban nemigen van, minden idejüket
kihasználják.
— A mi generációnk nem járt rendkívüli tehetségek iskolájába, mégis
képeztek kiváló szólistákat. Mi a véleményed erről? Fontos ez a
megkülönböztetés?
— Egyáltalán nem.
Bárhonnan kikerülhet egy tehetség, akiből nagyszerű művész
lehet. Kovács Dénes annak idején azért hozta létre ezt az iskolát, hogy a
legeldugottabb faluból is lehetősége legyen egy tehetséges gyereknek olyan
közegbe kerülni, ahol a szakma szeme előtt van, és több lehetősége
van a fejlődésre. De a háború előtt is kerültek be az Akadémiára
gyerekkorban növendékek, mint például Fischer Annie, Földes Andor, Cziffra
György, csak nem nevezték ezt külön osztálynak. Azonban nagy húzóereje van
annak hogy tucatnál több gyerek tanul a rendkívüli tehetségek osztályában.
Nagyon fontos kérdés, miként találjuk
meg azt a helyes arányt, hogy a közönség által mindig nagyon kedvelt
„csodagyerekeket” mennyit szabad szerepeltetni, mutogatni, versenyekre engedni.
Úgy gondolom, a túlzásba vitt szereplés visszájára is fordulhat, kiégéshez
vezethet, akadályozhatja a nyugodt elmélyült tanulási folyamatot.
Természetesen kell szokni a pódiumot,
rutint szerezni. A gyerekek is szeretnek kiállni, de hogy hol a határ, azt
fontos szem előtt tartani. Nehéz helyzetben vannak a szülők is,
hiszen manapság nem lehet elég korán kezdeni egy karrier építését. A tanuláshoz
drága hangszerek kellenek, kották, könyvek stb., a versenyekre kimenni rengetegbe
kerül. Egy külföldi kurzus horribilis összeg. Léteznek segítő alapítványok,
de ott is csatolni kell az elért (verseny) eredményeket. Nem könnyű a mai
helyzet…
— Tanári hitvallásod?
— Türelemmel
rávezetni a növendéket arra az élményre, amit egy zenemű tartalmának
helyes megfejtése és annak megélése ad.
— A vidéken tanító tanárok állandó panasza, hogy növendékeik nem elég
tehetségesek. Milyen tanácsot adnál nekik?
— A tehetségnek sok
összetevője van. Van, aki ügyetlen, van, aki nem elég érzékeny és sok
egyéb. Én elsősorban bizalmat adnék
a növendéknek, hogy azt érezze, tudom, hogy többre is képes. Türelemmel
lennék a próbálkozásaiban, és megdicsérném, ha valamit jobban csinált. Az
ügyetlenségnél megpróbálnám kideríteni, milyen gátlás, görcs okozza a nem
megfelelő hozzászokásokat. Egy motívum helyes zenei elképzelése és annak
mozgásban való megvalósítani tudása oldhatja a gátlásokat.
Az érzékenységet is lehet fejleszteni
a fantázia felkeltésével. Kapaszkodókat kell találni. Például: milyen
természetű zene az, amit a növendék legjobban kedvel. Nem túl nehéz
feladatot adni, de a darabok lehetőleg igazi kis remekművek legyenek!
Varró Margit a legendás művész-tanár nagyszerű könyvében a Tanítás
módszertanában nagyon sok segítséget nyújt minden téren. Visszatérve az
előző gondolathoz: a könyvben a technika című fejezetnek mottója
„a mozgás kifejezés!” Érdemes belegondolni, mennyire igaz ez.
Szeretném megemlíteni, az a
tapasztalatom, hogy a mai gyerekek többsége nem szeret énekelni, nem ismeri népdalainkat.
Az iskolai énekóráknak nagyon fontos szerepe lenne a zenetanulásban. A
kóruséneklés élmény és közösségformáló erő. A hangszeren való hangképzés
igényét is befolyásolja az éneklés hiánya. A levegővétel, a hangok
egymáshoz kötődése a hangképzés ujjvégben való megérzése ugyanúgy történik,
mint ahogy az énekes a levegővel végigviszi a hangokat, a zenei
összetartozó motívumokat.
Sokan mondják, hogy
könnyűzenét kéne tanítani az iskolában. Szerintem mindenféle zenének helye
van az életünkben, de a komolyzene emberformáló ereje nem helyettesíthető
a könnyűzenével. A mai fiatalok is képesek a komoly dolgok befogadására,
dacára annak, hogy a világ egyre agresszívebb, nem az igazi értéket becsülik
csak a gyors sikert.
— Gyakran kérdezik azt, hogy kell-e nekünk ennyi hivatásos muzsikus?
Állandóan halljuk hogy nem kell ennyi zenész. Mi a véleményed arról, hogy
Budapesten és közvetlen környékén csaknem 10 zeneművészeti szakközépiskola
működik?
— Lehet, hogy ez sok,
és a színvonalra nagyon kell ügyelni, de minél szélesebb rétegnek kell megadni
a lehetőséget a tanulásra. Ahhoz, hogy valaki nagyszerű művésszé
váljék, kiváló tanárok is kellenek. Hogy a profi muzsikusok
kiválasztódhassanak, egy széles bázisú kezdő alap- és középfoknak kell
lennie. Másrészt nem csak profi muzsikusokra van szükség, hanem
zeneszerető közönségre is. Jó ha sokan kaphatnak magasabb zenei képzést
is.
— A Zeneakadémián nagyok sok a külföldi, japán, kínai, koreai növendék.
Másképpen kell tanítani őket?
— Ők Lisztet,
Bartókot, Kodályt és Magyarországot, a magyar zeneoktatást nagyon tisztelik.
Nagy várakozással jönnek ide tanulni, és rájuk is hatnak a másfajta hatások,
szokások és természetesen a másfajta tanítás elvárásainak sajátosságait
igyekeznek megérteni és beépíteni a tudásukba. Úgy gondolom, hogy a mi
korunknak is feladata, hogy a magyar zeneoktatásra, muzsikusainkra a
21.században is ugyan így felnézzenek majd, mint ők elődeinkre és
képesek legyünk olyan örökséget átadni a mai fiataloknak, mint amit mi kaptunk
tanárainktól. Ahogy Kodály Zoltán mondta: „A kultúrát nem lehet örökölni. Az
elődök kultúrája egy-kettő elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra
meg nem szerzi magának.”
— Köszönöm a beszélgetést.