A megfogantatástól a felnőttkorig…

Az 50 éves PARLANDO szülő-atyjával, Szatmári Lászlóval

beszélget Laczó Zoltán

Laczó Zoltán: Kedves Szatmári tanár úr, kedves Laci! A zenepedagógusok sokasága úgy ismer Téged, mint a Parlando c. zenepedagógiai lap életre hívóját. Meg sem merem kérdezni, hegedűtanári tevékenységed során hány növendéket neveltél muzsikusnak, hányan kerültek aztán pályára, miközben zeneiskolát igazgattál, közösségeket szerveztél, zenekart toboroztál, és zenekarokat vezettél. Mindezen tevékenységek közepette sok esztendőn keresztül Te voltál a lap felelős szerkesztője. Miközben magára a Parlando keletkezéstörténetére szeretnénk összpontosítani figyelmünket, nem hagy nyugton a kíváncsiság, milyen történelmi és a Te személyeddel kapcsolatos élettörténeti háttere lehet egy ilyen lap megszületésének. El lehet-e vonatkoztatni a szubjektív emlékek felidézésétől?

Szatmári László: Kérdéseid már is számos, ha csak nem számtalan emléket idéznek fel, s ezek, ha nem is szorosan a Parlando-hoz, de az én személyes akkori – ki sem merem mondani –, több mint fél évszázaddal ezelőtti – én-emhez, életemhez kötődnek.

LZ: Az ember nem tudja magát kiszakítani a történelem sodrából. Ha visszaszámlálunk, akkor Te valóban a jelenkor történelmének szemtanúja is lehettél.

SzL: Mint akkor minden fiatal egyetemista, főiskolás, magam is tagja voltam az akkori ifjúsági szervezetnek. 1956. október 23-án nagy DISZ-felvonulást rendeztek. Odasodródva azon kaptam magam, hogy a Bem-térre értünk. Különös hangulata volt az egésznek, az akkori kor politikai légkörétől merőben eltérő történésekre került sor. Szemtanúként láthattam, amint a Sztálin-szobrot a talapzatáról lehúzták, ledöntötték. Ebben az extatikusan felfokozott tömeghangulatban jött velem szemben Erzsike, akivel már zenegimnazista korunk óta összekötöttek bennünket a legbensőségesebb érzelmi szálak. Ő aztán az én egyéni „történelmemnek” lett szerves és személyes és máig is „örökké tartó” része. Még mielőtt belefeledkeznék privát életem csodáinak a megidézésébe, másról is szívesen szólnék.

LZ: Éppen az iránt érdeklődtem volna, hogy a felvonuláson részt vevő és forradalomtól megérintett ifjú milyen szakmai készültséggel, háttérrel rendelkezett akkor.

SzL: A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola növendéke voltam, s Rados Dezső tanár úr osztályában kaptam meg hegedű művész-tanári diplomámat 1957-ben. Számos kiváló muzsikus távozott a forradalom közepette és után külföldre. A földrengésszerű változások ellenére is az itthon maradottakban – azért azok voltak többségben – munkált az élni- és dolgozni-akarás. Így hívtak meg engem is az ÁHZ-ba (fiatalabb olvasóknak: ez az Állami Hangverseny Zenekar rövidítése), ahol további muzsikus életemre szóló élményt nyújtott, hogy Ferencsik János irányításával hegedülhettem a vonós-karban.

LZ: Azt azért feltételezem, hogy nem első sorban a zenekari játék inspirált arra, hogy zenepedagógiával foglalkozz.

SzL: Való igaz, 1957. szeptemberében neveztek ki a Fővárosi Zeneiskolai Szervezetben tanárnak. Maga a tanári tevékenység, valamint az eszmei útravaló, amit Rados tanár úrtól kaptam, voltak a meghatározó ösztönzők.

LZ: Ki volt a Zeneiskolai Szervezet vezetője akkor?

SzL: Irsay Vera. Aki nemcsak jó vezetői adottságokkal rendelkezett, hanem tanárnak, sőt, zenepedagógiai reformernek is jelentős volt. Nyitott volt minden újdonságra. Tulajdonképpen az ő nyitottságának köszönhettem, hogy tanári működésem első évében megnyertem bizalmát és egyetértését.

LZ: Mihez, miben, s mivel?

SzL: Nem tagadom, már akkor felébredt bennem az a törekvés, hogy először a főváros, majd az ország zenetanárai számára adjunk önképzési lehetőséget a pedagógiai gyakorlathoz szorosan kapcsolódó elméleti kérdések publikálásával. Azokban az években – akkori és mai megítélésem szerint is – ennek nagy szükségét láttam. Az eszköz, amivel ezt megvalósíthatónak véltem, egy zenepedagógiai lap lehetett.

LZ: És egy éves tanítási „múlttal”, ezzel az ötlettel már oda mertél menni Irsayhoz? Mit szólt?

SzL: Még én magam is meglepődtem. Azonnal válaszolt: - „Jó az elgondolás! Hát csinálja meg! Keresse meg Váczi Károly igazgató helyettes urat, ő majd segít a kivitelezésben.”

LZ: Valld be ez több is volt, meg kevesebb is, mint amit vártál.

SzL: Teljesen így van. Több, mert Irsay minden ellenállás nélkül fejezte ki egyetértését. Kevesebb pedig azért volt, mert azt reméltem, hogy több lesz az operatív segítség. Ám, Váczi Károlytól kaptam egy olyan megbízólevelet, amellyel Budapest mind a kilenc körzeti zeneiskoláját felkereshettem, kérve ehhez a munkához hozzájárulásukat, egyben munkatársakat is kértem tőlük a lap létesítéséhez. Első sorban szerzői-írói tevékenységhez toboroztam.

LZ: Akkor ezzel tulajdonképpen már nyert ügyed volt.

SzL: Majdnem. Voltak azonban akik azon nyugtalankodtak, hogy ki vállalja ezért a szakmai lapért a politikai felelősséget. Végül, a budapesti igazgatók összehívásával és állásfoglalásával sikerült őt megnyugtatnunk.

LZ: Ki számított ennél a hivatali / politikai személynél garanciának?

SzL: Tulajdonképpen Irsay Vera személye volt az „etalon”, aki a felelős szerkesztőséget vállalta. A főszerkesztő én lettem. A szerkesztőbizottságba meghívtuk Dobszay Lászlót, Till Ottót, Péter Miklóst, Demcsák Gézát. Munkatársakként vállaltak munkát Dr. Bárdos Kornél, Dénes László, Eőry Ede, Kutassi Margit, Rókay Gabriella, Soltész Elekné (Erzsike ez évben lesz 94!).

LZ: Ezt az illusztris névsort olvasva ráismerünk napjaink legnagyobb tekintélynek örvendő szakembereire, néhányukra pedig szomorú szívvel gondolunk, hogy már nem lehetnek közöttünk. Miként ma, úgy akkor is ők voltak azok, akik a legmagasabb mércével mért minőséget garantálták a zenepedagógiai elvárásokban. Kíváncsiságomon nem tudok úrrá lenni: mikor jelent meg az első szám?

SzL: 1959-ben, májusban vagy júniusban. A pontos megjelenés idejére most nem emlékszem, de annyi bizonyos, hogy a tanév végéhez közeledve kezdtük a PARLANDO 1. számát terjeszteni. Ebben Dobszay, Irsay, Járdányi Pál, Till Ottó, jómagam voltunk az első szerzők.

LZ: Nagyon sok feltételnek kellett teljesülnie ahhoz, hogy az első lépést megtegyétek?

SzL: Első helyen említem, hogy mindenki önzetlenül, társadalmi munkában vett részt az újság megalkotásában. Később is, még hosszú ideig!... Akkor még nem volt annyira anyagias a világ. Mindenki tudása, lehetőségei legjavát kínálta fel és adta. Ez vonatkozott olyan manuális tevékenységekre is, mint pl. a szövegek legépelése, stencilezése (sokszorosítása), fűzése. És akkor még hátra volt a terjesztés nem kis feladata. Személyesen vállaltak kollégák „postás”-munkát: személyes kézbesítést minden fővárosi zeneiskolának.

LZ: Kár, hogy a vidék nem részesedhetett ebből a nagyszerű kezdeményezésből.

SzL: Ez csak néhány hónapig maradt így. Ugyanis hamar eljutott a lap a maga kezdetleges kivitelezettségében a vidéki zeneiskolákhoz is. Azonnal jöttek a levelek a vidéki kollégáktól, hogy ők is szeretnének részesedni a lap nyújtotta szellemi nyereségből. Ennél a pontnál jött segítségünkre a Magyar Zeneművészek Szakszervezete, úgy is, mint stabil anyagi támogató – azóta is!!! Ők biztosították a működtetés és terjesztés (csomagolás, postázás) feltételeit. Egyúttal így és ekkor vált a Parlando országos lappá. A szakszervezeti kapcsolatoknak volt köszönhető, hogy a nyomdai munkákat az Építők Szakszervezete vállalta be költségtérítés nélkül. Rotaprint eljárással készültek még ezek a számok. Az előállításba, terjesztésbe hónapok múlva – hogy egészen pontos legyek, 1961-ben – bekapcsolódott a Zeneműkiadó is, s innentől kezdve lett a lap postai terjesztés tárgyává. .

LZ: Feltételezem, nem voltak gondjaid azzal, milyen profilt kapjon a lap.

SzL: Valóban nem, hisz’ a felsorolt kiválóságok személye maga is meghatározta a „főcsapás” irányát, amelyek szorosan kapcsolódtak az illető történelmi kor zenepedagógiai felvetéseihez. Legaktuálisabbnak az 1963-ban érlelődött zeneiskolai tantervi reform látszott. Az elvi irányok kijelölésében jelentős segítséget jelentett a már említetteken kívül Bárdos Lajos, Bónis Ferenc, Breuer János, Földes Imre, Hernádi Lajos, Kalmár Márton, Szőnyi Erzsébet, Tornyos György, Ujfalussy József részvétele. Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy minden egyes személyiség valamilyen szakterületet képviselt. Így aztán egyre szélesebbe vált az a szakmai paletta, amely a különböző területeken működő – hangszeres, elmélet, szolfézs, alkalmasint még iskolai ének-zene – tanárok sokasága számára jelentett komoly szakmai segítséget.

LZ: Voltak-e külföldi szerzők, akik hozzájárultak írásaik közléséhez, vagy egyenesen a Parlando számára küldtek írás(oka)t.

SzL: Elsőként és első helyen említeném Paul Michel professzort, a budapesti Zeneakadémia testvérintézményének, a weimari „Franz Liszt Hochschule für Musik” zenepszichológia - zenepedagógia professzorának már 1961-ben megjelent írását (Liszt, a zenepedagógus), Jacobson angol szerző írását az érzelmi nevelésről.

LZ: Később meg már alig lehetett „megzabolázni” a külföldi írások beáramlását, aminek egészen magától értődő oka volt. A magyar zenepedagógia történetének sorsfordító eseményeként tekinthetjük talán az 1964-ben Budapesten megrendezett 7. ISME konferenciát, amely számunkra ablak volt a világra, de a világnak is ablak volt ahhoz, hogy a külföldiek is betekintést nyerjenek a magyar zenepedagógia akkor már egyre markánsabb arcéllel rendelkező eredményeibe, műhelytitkaiba. Kodályt ekkor választották a nemzetközi társaság díszelnökévé, s ekkortól indult el zenepedagógiánk és nagyköveteinek karrierje a világban.

SzL: Való tény. Utalásaidat igazolja, hogy az ISME legfontosabb eseményeinek, előadásainak anyagát három nyelven – németül, oroszul, s természetesen, magyarul – jelentethettük meg. Volt ISME különszámunk! A konferencia után még sokáig adták a lap törzsanyagát az ISME konferencián elhangzott különböző témájú és különböző nemzetiségű előadások.

Ma sokan tételezik fel, hogy a kor ideológiai, politikai nyomásának következtében el voltunk szigetelve az akkor hőn sóvárgott nyugati kultúrától, zenepedagógia eredményeitől. Az ISME maga is ennek az elszigeteltségnek az ellenében hatott. De köszönhettük a nyitottságot olyan felvilágosult szellemiségű vezetőknek, mint amilyen a több nyelven beszélő, nagy műveltségű zenepolitikus személyiség, a Magyar Zeneszerzők Szövetségének titkára: Szávai Magda volt.

A lap korábbi komolyságát megőrizve jelentősen fokozta a küllem változatosságát a konferencia szereplőiről, eseményeiről készült sok fotó. Bármennyire is auditív beállítottságúvá válik a szak-zenész, de a vizualitás is hozzájárul a publikációk iránti érdeklődés felkeltéséhez.

LZ: A fotók valóban dokumentálni tudnak sok olyan tényt, amit az írás nem tud megjeleníteni. Ilyenek voltak például azok a beszámolók, amelyeket az Országos Zenepedagógus Szakosztály kétévenkénti közgyűléseiről adott közre a Parlando, szinte jegyzőkönyvszerű pontossággal és részletességgel. Ugyanebbe a körbe tartoznak azonban a háromévenként megrendezett Országos Győri Zenei Nevelési Konferenciákról szóló tudósítások.

SzL: Köszönöm, hogy erről említést tettél. Nem lennénk ugyanis igazságosak, ha megfeledkeznénk az Országos Zenepedagógus Szakosztályról, amely a Zeneművész Szakszervezeten belül szerveződött, s vált szervezeti kovásszá a magyar zenepedagógiai életben. Már csak azért sem, mert a Szakosztály és a Parlando szoros szövetségben kezdett működni. Főképpen a zeneiskolai és a szakképzést folytató zenei intézmények (konzik, főiskolák) tanárainak – a későbbiekben igazgatóinak – részvétele járult hozzá az aktivitás növeléséhez. Továbbá, a Szakosztály vezetőségének és a Parlando szerkesztőbizottságának a tagjai közötti gyakori egybeesés is segítette ezt a szakmailag teljesen indokolt és gyümölcsöző szövetséget.

LZ: Talán nem eltúlzott a véleményem, ha megkockáztatom, hogy ezt a szimbiózist Sándor Frigyes tanár úr szimbolikus alakja, személyisége testesítette meg.

SzL: Alig van zenepedagógiai szakmai, zenepedagógiai szervezeti / szervezési és zenei előadóművészi terület, amelynek kapcsán szó nélkül mehetnénk el „Frici bácsi” személyisége mellett. A Bartók konzervatórium megszervezése (1948-49), hegedűiskolája, kamarazene tanítása – amelynek eredményeként ma is élvezhetjük a Liszt Ferenc Kamarazenekar játékát –, a Máté passió 50 éves hallgatás utáni, húzás nélküli, korhűséghez közelítő budapesti (zeneakadémiai) előadása, az elsők közötti debreceni Kortárs Magyar Zene tanfolyamai kereteinek megadása, gondozása, s nem kevésbé a Parlando eszmei, szellemi frisseségén való őrködés –, mind-mind Frici bácsi életművéhez, s a mi magyar zenepedagógia-történetünkhöz tartozik.

LZ: Mivel én ezidőben már a Szakosztály megválasztott tikára voltam (1972-től), gondolhatod, milyen megtiszteltetés és öröm lehetett Frici bácsi mellett dolgozni. Azonban az én szubjektív örömöm eltörpül az 1968-ban életbe lépő tanácstörvény jelentősége mellett, amely átalakította a zeneiskolák szervezeti struktúráját.

SzL: Az addig ismert budapesti kilenc zeneiskolai körzetet a törvény a közben kialakított kerületi tanácsokhoz rendelte. Csupán annyi változást hozott ez a törvény az én szakmai, irányítási életemben, hogy a korábbi 4-es körzethez tartozó zeneiskola igazgatását a továbbiakban a XIX. kerületi, kispesti zeneiskolában folytattam. Mikor, ha nem a korai negyvenes éveiben vállalja magára a legtöbb szakmai feladatot az ember?

LZ: Mit is tehettél ezekben az években? Fogadjunk, hogy az igazgatás mellett szükséged volt a tanításban kifejthető szenvedélyed elvezetésére. Próbáld sorolni a helyeket, ahol hegedűsök sokaságával szerettetted meg zenét, a zenélést!

SzL: A fogadást megnyerted. Valóban nem volt elég az igazgatás, nem volt elég a XIX. ker. saját zeneiskolámban a hegedűtanítás. Kijártam Csepelre, tanítottam a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének zeneiskolájában (akkor még voltak olyan szakszervezetek, amelyeknek még ilyen igényeik is voltak), de hogy ne „ragadjak meg” Pesten, Győrbe is jártam tanítani az ottani Konzervatóriumba. Emellett aztán valóban soknak kezdett tűnni a Parlando szerkesztéséből rám háruló munka, hisz’ ez együtt járt a cikkek begyűjtésével, a lektorálással, a nyomdai előkészítéssel, a korrektúrával, s mindez a felelős szerkesztő tényleges felelősségével társult.

LZ: Mindezt, persze, segítség nélkül, már ami a Parlando-t illeti?

SzL: Hát igen. A hegedűtanításba nem fér bele a külső segítség, ám a Parlando szerkesztésébe – igen. 1971-től kitűnő, az ügy iránt elkötelezett, agilis segítőt kaptam Zelinka Tamás személyében.

LZ: Némi időd felszabadulhatott. Talán több futotta a családra, szeretett feleségedre, Erzsikédre, aki közben a VIII. ker. Zeneiskolában lett megbecsült tanár, majd igazgató, és nem kevésbé leánykádra: Évikére, aki jelenleg a VIII. ker. Józsefvárosi Zeneiskola igazgató-helyettese.

SzL: Logikus feltételezésnek látszik, amit mondtál. A családi kör bővítési kényszere azonban része volt életprogramomnak, mégpedig a szakmai területre is kiterjesztve. 1970-től megszerveztem és azóta három és fél évtizeden keresztül vezettem a VIII. és XIX. ker. zeneiskolák egyesített tanári zenekarát. Szakmai sikereink minőségi jelzőjeként vélem, hogy koncertjeinket a budapesti Vigadóban, a Fészek Művészklubban, sőt, a Zeneakadémia Kistermében is szívesen fogadták a kerületi színterek mellett.

LZ: Közel két évtizede, 1990 januárjában adtad át teljesen a „kormányrudat” Zelinka Tamásnak, aki azóta is a lap felelős szerkesztője. Ő az irántad való és kiérdemelt tisztelettel emlékezik meg minden számban, amikor is az impresszumokban Téged alapító felelős főszerkesztőként tűntet fel. Hogyan látod ma a lap helyét, helyzetét, milyennek tartod az arculatát?

SzL: A tudós szakmai cikkek váltak egy időben dominálóvá. Ez amilyen erénye volt a lapnak, annyira csökkentette is az érdeklődést az „átlag olvasó” zenetanárok körében. A ló túlsó felének látszott lenni, hogy a Parlando megpróbált hiánypótló szerepet játszani, amikor kihalt a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetsége gondozásában életre hívott Metronom c. újság, a maga sok apró és aktuális, főleg szervezeti, szervezési témájú írásával. Meg kell jegyeznem, hogy egyáltalán nem könnyű az egészséges egyensúlyt megteremteni a középső virágkorhoz (1965-1985) képest ma limitált terjedelmi keretben (akkor havi megjelenésű volt a lap, azóta pedig nemcsak az évi hat megjelenés, hanem az újólag A5-ös formátum is önkorlátozásra int).

LZ: A Szakosztályt már rég felváltotta a Zenetanárok Társasága (1990). A tagsági díjban benne foglaltatott, s ma is bennfoglaltatik a Parlando megküldése a tagoknak. Csökken a taglétszám, még jobban az előfizetés!

SzL: Az idő haladtával forradalmi változásokat élünk át a nyomtatott kommunikáció terén. Életünk részévé vált az internet. Külön becses ajándéka életünknek, a lap létezésének létfeltétele, hogy a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete ma is a sajátjának érzi a lapot, s nemcsak erkölcsi támogatást nyújt, hanem finanszírozza is a teljes kiadás jelentős hányadát. Ennek része a közelmúlt írásainak, s az időben egyre korábbi időszakokra kiterjedően megjelent cikkeknek a digitalizálása. A „digi”-Parlando nagy közszeretetnek örvend. A honlap látogatóinak a száma évente eléri a 110 ezer „’kattintást’. Mindez díjtalanul! Talán nem kell részletesebben indokolni az előfizetések csökkenésének az okát.

LZ: Gondolom, felemelő jó érzés számodra lapozgatni a régebbi és mai Parlando számokat. Hisz’ a megfogantatástól az érett felnőtté válásig hű és gondos atyja voltál egy olyan lapnak, amely ritkaságszámba megy a magyar kulturális lapok kiadásának, fenntartásának, létezésének a történetében a maga folyamatos félévszázados korával. Amely kultúrpolitikatörténet, zenepedagógia történet, hírmondó, tudomány, forrás mindazoknak, akiknek a munkájához, életéhez, tudományos felkészüléséhez elengedhetetlen, továbbá ötletadó forrás a PARLANDO.

Köszönjük a fenntartónak, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének, személyesen is főtitkárának, Dr. Gyimesi Lászlónak a PARLANDO c. zenepedagógiai, szakmai lap iránti elkötelezettségét, és támogatását.

A Zenetanárok Társasága öröméül szolgál, hogy a lap szerkesztésében szerepe lehet annak a szerkesztőbizottságnak, amelynek a segítségét a Parlando igénybe vette, s amelyet a Választmány eddig is delegált. Kívánjuk Zelinka Tamásnak, a lap jelenlegi felelős szerkesztőjének, hogy töretlen lendülettel vigye tovább a lángot.

Köszönjük Szatmári László tanár úrnak, köszönjük Neked, drága Laci, hogy életed, munkásságod jelentős részét ennek a szolgálatnak az oltárán áldoztad, kincset hagyva az utókornak. Kívánnám, hogy minél többen tudják ezt a kincset a magukévá tenni, megőrizni példaként, s gyarapítani a jövő számára.