Búcsú helyett…

Máriássy István (1936. január 10. – 2009. április 11.)

A kultúráról

Ízleld: hogyan más kristálykehelyből

s bádogbögréből inni.

Abszurd időjáték: aligha Fodor Ákos haikuját szívlelte meg, hiszen évtizedekkel korábban gyakorolta e tanácsot, semmint megfogalmazódott volna a vers. Ízlelte, s érezte a különbséget.

Adatokra kár a papír – csak arra kell, ami tanít. Amiből tanulni lehet; mint tőle – néha a legváratlanabb pillanatokban. S most, hogy megszűnt eme lehetőség, eljött a tanulság-morzsák gyűjtögetésének az ideje. Hogy részesüljenek belőle azok is, akiknek nem jutott elsőkézből.

Nem hal meg, akire emlékezünk? Szép is lenne… legfeljebb annyit tehetünk, hogy – miközben kényszerűen elengedjük, akinek mennie kell – meglopjuk. Elveszünk tőle, visszatartunk belőle valamit, ami az övé; sőt, éppen azt, amitől ő az, aki. (Sovány vigasz, hogy ő is magával vitt ismerőseiből, barátaiból valamit…)

Talán irigyeltem néha azokat, akiket tanított, mondjuk, zeneiskolában. De mégsem! Rossz lehetett később más tanárhoz kerülni.

Máriássy István rendelkezett a varázsolni-tudás képességével – s mintha nem is tudott volna erről! Oly természetesen élt vele, s juttatott belőle bárkinek a környezetében – akinek szeme van a látásra, s füle a hallásra. Tudott valamit, ami tanulhatatlan, taníthatatlan: minőség-érzékelő képessége volt. Szűz tekintettel rácsodálkozott a környezetére; egy hangra, egy akkordra, egy dallamra. Pillanatokra megváltoztatta a világot: figyelmétől jelentőséget kapott olyasmi, ami talán senki másnak nem tűnt volna fel. Felsejlett egy örömforrás, hatott.

Időtlen messzeségből kell felidézni tekintetét: hideg-kék, ám felfénylik, ha értékre lel. Kincskereső. És találó.

Van-e fontosabb dolog, mint egy feloldás? A zárlati formulák sablonjaiból kitüntető figyelme emelte ki valamelyiket – talán épp e figyelem nemesítette meg. Mert a közreadó, szerkesztő hangjegyek sokaságát olvasta, fáradhatatlanul. Vagy fáradtan, hiszen ő is emberből volt – de aligha közömbösen.

Valamiképp időn kívül élt – szívesen társalkodott az egykori nagyokkal, munkáját műveik szolgálatába állítva. Minden bizonnyal eljátszott néha a gondolattal: neki is része van abban, hogy egy-egy (sőt, számtalan!) kompozíció visszakerül a kollektív tudatba. Ilyenkor fontosnak érezhette magát – s ez minden fáradságot megért. A kincskeresés kalandján túl állandóan ott munkált az értékmentés nemes gesztusa. Felelősség és felelőtlenség – hiszen minden döntés egyesélyes. Lényeglátó szemlélet? A tévedhetetlenségre korántsem volt biztosítéka. De tette, amit tennie lehetett; kutatott, közreadott, szerkesztett. Ami példa-értékű a munkájában, az aligha mérhető, s ez: a személyesség. A régi mesterek jutnak róla eszembe; akik nem szériában gondolkodtak, hanem egyedi példányokban. Ettől valahogy minden megnemesedett a kezében; a continuo-kidolgozás sem rutin-feladat, hanem lehetőség (ha úgy tetszik, játék, amit, természetesen, halálosan komolyan kell venni!) – éppen ezért nem „elvégzendő”, hanem „megoldandó”. Annak biztos tudatában, hogy nincs egyetlenegy ideális megoldás – érdemes keresgélni, időt-energiát nem sajnálva, mert a felfedezőutak nem-várt örömöket tartogathatnak.

Otthonában a falon bekeretezve a személyes kincs, Kurtág-darab kézirata, neki szóló ajánlással. És megannyi facsimile a polcokon, értékek. Nem vitte őket magával, ám az értékekkel való foglalkozás átitatta személyiségét. Például szolgálhat, hitet és erőt meríthetünk belőle, amikor a hétköznapokba már-már belefásulunk. Nézzünk csak egy cadenzát…

Fittler Katalin