„Ausztriai zeneiskolák tanára voltam”

Szeép Zoltán nyugalmazott hegedűtanárral Csébfalvi Éva beszélget

Interjúalanyomat gyerekkorom óta ismerem. Együtt jártunk a pécsi zeneiskolába, a konzervatóriumba és együtt muzsikáltunk abban az amatőr zenekarban, amelyből a mai Pannon Szimfonikusok és elődei „kinőttek”.

Azt gondolom, hogy manapság senkit sem késztetne csodálatra a hír, hogy valaki, aki a nyugati végeken lakik, átjár dolgozni Ausztriába. De nem volt ez mindig így. Engem bizony ámulatba ejtett a nyolcvanas években, hogy volt kollegám az osztrákoktól kapja a fizetését. Arra vagyok kíváncsi, hogy ma visszatekintve, mint nyugdíjas, hogyan értékeli a több ausztriai zeneiskola falai között eltöltött éveket.

— A Parlando olvasói — éppen azért, mert Ausztriában tanítottál, és az utóbbi 20-25 évben nemigen vettél részt az itthoni zenei és zenepedagógiai életben — nem nagyon ismernek. Kezdjük tehát a beszélgetést a pályád kezdetétől. Milyen emlékeid fűződnek Pécshez, a tanulmányaidhoz? Vajon mindig muzsikusnak készültél?

— A gyökerek zsenge gyermekkoromig nyúlnak vissza. Az otthoni muzsikálás mindennapos volt nálunk, és minden bizonnyal ez is felkeltette korai érdeklődésemet a zene iránt.

— Édesanyád, Kamprád Sári neves zongorista volt. Az általam nagy becsben tartott és mai napig is értékes kiadvány (1936), „A Magyar Muzsika Könyve” is ír róla.

— Igen, édesanyám az 1920-as évek második felében a Zeneakadémián tanult Senn Irén növendékeként, de szoros kapcsolatok fűzték Dohnányi Ernőhöz is, aki őt igen tehetségesnek tartotta és támogatta. Felejthetetlen emlék maradt az életemben, amikor közvetlenül a háború után egy teljesen véletlen találkozást követően a felső-ausztriai Neukirchenben vendégei voltunk az emigrációban ott élő Dohnányiéknak.

— Otthon a zongora jelenítette meg a muzsikát, Te mégis a hegedűt választottad. Miért?

— Ez meglehetősen későn történt, tizenkét éves voltam a hegedülésem elkezdésekor, de az aktív muzsikálás iránti vágy már korábban felébredt bennem. Ez akkor történt, amikor a szüleim Pécsett elvittek egy zenekari koncertre, ahol a szólista Takács Jenő volt. Ott csodálkoztam rá a zenekari hangzás szépségére. Amikor elkezdtem hegedülni ezt abból az indíttatásból is tettem, hogy egyszer zenekarban játszhassak.

1948-ban kezdőként lettem tanítványa Graef Tildynek, és a sors különleges kegyének tarthatom, hogy 24 éves koromban, a tanárképző elvégzése után, a diplomámat is ő írta alá. Néhány év után én is tevékeny részese lehettem annak a jelenségnek, ami akkor a Pécsi Filharmonikus Zenekar vonós szólamát jellemezte. Tildy néni mint koncertmester büszke lehetett arra, hogy mögötte egész sor olyan ifjú muzsikus ült, akik valamennyien az ő tanítványai voltak. Az így szerzett élmények is erősítették bennem a zenekari munka iránti vonzódásomat.

— Hegedűtanári munkádat aztán Pécsett kezdted?

— 1960-62-ig Szekszárdon tanítottam, majd 1962-től 67-ig a pécsi Liszt Ferenc Zeneiskolában. Ugyanakkor Pécsett zenekarban is játszottam és számomra a zenekari muzsikálás mindvégig egyenrangú volt és maradt a pedagógiai tevékenységgel.

— Vajon növendékeidet inspiráltad is erre a szemléletre?

— Igen, és ez a továbbiakban is így volt, amikor 1967-ben Szombathelyre kerültem.

— Szombathelyen ekkor már nagy fejlődésnek indult a pedagógiai és zenekari élet, amelyről itt Budapesten is sokat lehetett hallani. Úgy tudom Tibold Iván és Petró János voltak ennek a fellendülésnek a motorjai.

— Szombathely ekkoriban igazi zenei műhely volt. Rengeteg tehetséges zeneiskolai tanuló játszott már az akkor még félhivatásos zenekarban, melyből 1974-ben a mind a mai napig eredményesen működő Szombathelyi (Savaria) Szimfonikus Zenekar nőtt ki. Muzsikus pályafutásom legaktívabb időszakának tekintem ezeket az éveket, hiszen szerény közreműködésem is hozzájárult a város zenei életének fejlesztéséhez és arculatának kialakításához.

— Úgy tudom, hogy Tibold Iván zeneiskolájában művészeti igazgatóhelyettes voltál, utána a zenekarnál pedig Petró János mellett 9 évig ügyvezető igazgatóként tevékenykedtél. Hogy történhetett, hogy aztán mégis elcsábított az ausztriai munka?

— Ez tulajdonképpen a véletlenek sorozatának köszönhető. Mindig is nagyon érdekelt más országok zenei életének struktúrája, pedagógiai-koncertélet állapota, stb. A 80-as évek elején a Szombathelyi Szimfonikus Zenekarral számos nyugat-európai turnén vettünk részt, melyeknek szervezésében nyelvtudásom miatt aktívan vettem részt. Példaképpen említem, hogy 1983-ban a Zenekar közel két hónapig turnézott Németországban. Az így kialakult zenei kapcsolatoknak folytatásaként kerestek meg Burgenlandból, felkínálva két zeneiskolában betöltendő hegedűtanári állást. Ezek elfogadása nem volt egyszerű döntés, bár meg kell vallanom, hogy az ajánlatokat kihívásnak is tekintettem, melyeken keresztül bővebb rálátásom nyílott egy másik ország zenei és zenepedagógiai életére. Sajnos ennek az állásnak elfogadása fokozatosan nemcsak eredeti hazai munkahelyem feladására kényszerített, hanem állandósult a családomtól való távollét is. Ugyanakkor kétségtelen, hogy döntésemben a kedvezőbb anyagi feltételek is szerepet játszottak, hiszen ezáltal könnyebbé vált lányaim tanulmányainak további finanszírozása is.

— További sorsod hogyan alakult?

— 1987-ben megpályáztam egy meghirdetett állást Steiermark tartományban. A következő évtől már Kindbergben, Krieglachban és Mürzzuschlagban is tanítottam. A három helység egységes földrajzi régióban helyezkedik el.

Az első perctől kezdve együtt kellett élnem olyan adottságok figyelembevételével, melyek a két ország alapfokú zenei nevelésének különbözőségéből fakadtak. Míg a 20. század második felében a magyar zenei oktatás Alfája és Omegája a Kodály koncepción alapult, addig Ausztriában a népzene, valamint a relatív szolmizáció ismert, de nem kötelezően alkalmazott tanítási metódus. A hangszeres tanár mindenkori feladata, hogy a növendékek zeneelméleti alapjait lerakja. Ez a folyamat mindig a hangszeres oktatással párhuzamosan történt.

— Mi volt a tananyag? Alkalmazkodnod kellett ottani előírásokhoz?

— A tanár teljes szabadságot élvez abban, hogy milyen kottából tanít, csak vázlatokban van előírt kötelező tananyag. A sok alkalmazott hegedűiskola között vannak nagyon értékes kiadványok is, én mégis úgy gondoltam, hogy nem térek el a hazai iskolákban használatos tananyagtól. Magammal vittem az itthon használatos kottákat (Hegedűiskola I.-V.-VI-ig, Wohlfahrt, Dancla és Dont etűdöket, barokk előadási darabokat), és működésem végéig ezt játszották növendékeim.

Tizenkét évvel ezelőtt Steiermark tartományban megalkottak egy zeneiskolai törvényt. Én 2001-től már csak két iskolában, Krieglachban és Mürzzuschlagban működtem, mely intézmények minisztériumi hozzájárulással, mintegy kísérletként, nem csatlakoztak a tartomány egészére vonatkozó törvényhez, hanem eltérő rendtartást alkottak. Ennek alapján minden növendéknek képességeitől függetlenül — tanévenként 4-6 alkalommal nyilvánosan kellett szerepelnie, s e módszer érezhetően csökkentette a tanulók lámpalázát. Mindegyik intézményben a szigorúan vett órarend mellett ifjúsági vonós zenekarokat is szerveztem.

— Mik voltak a kritériumok ahhoz, hogy egy növendék zenekarban játszhasson? Egyszer Amerikában lehetőségem volt betekinteni egy ottani zeneiskola zenekari próbájába, s hihetetlen lelkesedést, de rémes hangzásokat tapasztaltam. A nálunk megszokott profizmusra törekvés révén, ismervén az itthoni követelményeket, ez igen meglepett.

— Már említettem az alapfokú zenei nevelés bizonyos különbözőségeit. Ausztriában a legfontosabb tényezők egyike növendéknek, szülőnek egyaránt, hogy a zenét tanuló gyermek a legelső adódó alkalommal részt vehessen közös muzsikálásban. Munkám során igyekeztem megtartani otthonról hozott igényességemet, és az általam vezetett kis zenekarok rendszerint jó színvonalon játszottak.

Egykori működésem színhelyei kisebb települések, ahol elsődlegesen a fúvós kultúra virágzik. Ez német nyelvterületen különösen nagyjelentőségű, hiszen a legkülönfélébb összetételű fúvós együttesek a helyi kulturális és társadalmi élet jelentős tényezői.

— Milyen feltételek mellett tanulhat egy gyerek zenét Ausztriában?

— A zeneiskolák fő működtetői a tartományok és a helyi önkormányzatok. Az éves költségvetés jelentős részét képezi a tandíj. Steiermarkban jelenleg egy növendékre tanévenként 325 euró esik. Tulajdonképpen bárki jelentkezhet, egyes hangszereknél várólista van. Abban a zeneiskolában, ahol utoljára tanítottam főként a gitárra és zongorára volt túljelentkezés.

— Mivel teltek még napjaid a közvetlen pedagógiai munkán kívül?

— A régió városaiban (Leoben, Bruck an der Mur, Kapfenberg és Mürzzuschlag) olyan műkedvelő jellegű szimfonikus zenekarok vannak, amelyek évente három-négy hangversennyel színesítik a koncertéletet. Valamennyi zenekarban volt alkalmam közreműködni, ez a tevékenység jó kiegészítője volt az órarend szerinti pedagógiai munkának.

— Honnan toborozták az osztrák amatőrzenekarok tagjait és milyen volt ezeknek a kollektíváknak a szellemisége?

— Az említett zenekarok munkásságára elsődlegesen a zene szeretete a meghatározó. Zeneiskolai tanárok, orvosok, hivatalnokok, netán háziasszonyok, valamint ügyes növendékek együttmuzsikálása igen jó hangulatot és sok próbával megvalósított jó színvonalat képviselnek. A karmesteri feladatokat a mindenkori zeneiskolai igazgatók látják el. Ezekben a városokban egy zenekari koncert nagy eseményszámba megy, jó akusztikájú termekben, három-négyszáz ember hallgatja a muzsikát.

— Hegedültél ezekben az együttesekben?

— Nem, brácsáztam. Már a hatvanas évektől kezdve a zenekari munkában felcseréltem a hegedűt a brácsával. Sőt, ennek kezdete egy izgalmas eseményhez fűződik. Pécsett a színházban a Rigoletto premierjére készültünk, a karmester Paulusz Elemér volt. A főpróbákat is még első hegedű szólamban játszottam, míg a premier napján két kollega betegség miatt kiesett a brácsa szólamból. A karmester értesített, hogy az esti premieren brácsáznom kell, de ne izguljak, mert a szólamot Németh Géza, a Bartók vonósnégyes brácsása fogja vezetni. Az izgalom nem maradt el, de az akadályt sikerrel vettem, és eljegyeztem magamat a brácsával.

— Az élményeken és a sikeres pedagógiai munkán kívül az Ausztriában eltöltött évek egyéb eredménnyel is jártak: nemrég szép kitüntetéssel gazdagodtál. Idézem a Vas Népe napilap egyik 2008. novemberi számát: „Szeép Zoltán, mint a régió jelképes zenei nagykövete átvehette Steiermark tartomány Arany Érdemkeresztje kitüntetést. Franz Voves tartományi főnök méltatta a kitüntetett közel 25 éves zenepedagógiai és szervezési tevékenységét.” Gratulálok!

— Nagyon köszönöm, valóban nagy öröm és meglepetés ért, mely számomra azért is megtisztelő, mert nem osztrák, hanem magyar állampolgárként kaptam ezt a kitüntetést.

— Most mi következik? Budapestre költöztél nagypapának. Vége az ausztriai zenei kapcsolatoknak?

— Gyermekeim családjaikkal hosszú évek óta Budapesten, illetve a főváros vonzáskörében élnek, így tulajdonképpen családegyesítés történt. Vallom, hogy muzsikusként, a nyugdíjas kor nem feltétlenül lezárása a sokféle aktivitásnak.. Alkalmanként visszajárok egy-egy zenekari koncerten való közreműködésre. A közelmúltban néhány operett turnén is részt vettem. Igyekszem vigyázni magamra, s amíg egészségem engedi, nem teszem le a „lantot".