KÖRBER TIVADAR

KÉT KÖNYV KECSKEMÉTRŐL – KODÁLYRÓL

I.

Kodály Zoltán és szülővárosa, Kecskemét – Dokumentumok, emlékek

A város és szülötte kapcsolatát nem egy írás, dolgozat, cikk tárgyalta már. Most, a Kodály-emlékév mintegy utóhangjaként Heltai Nándor, Kecskemét kulturális életének sokoldalú munkása és kutatója publikált egy minden eddiginél átfogóbb, tartalmas könyvet e témáról Kodály Zoltán és szülővárosa, Kecskemét – Dokumentumok, emlékek – címmel. Mottóként a zeneszerző ismert mondását idézi: „Mindig kecskemétinek éreztem magam”.

A könyv tizenhét fejezete azt az utat, annak egyes állomásait, eseményeit mutatja be, ahogyan Kodály a születés véletlenszerű tényén túl valóban kecskemétivé vált, ahogyan a város befogadta és magáévá tette, gyümölcsözően tettekre váltotta szülöttének eszméit, törekvéseit.

Első fejezetében a szülővárost mutatja be, annak helyzetét, állapotát a 19. század utolsó évtizedeiben és a következőkben. A családi szálakat a nagyszülőkig visszamenően bontja ki Heltai. A lengyel származású apai nagyapa jelentős szerepet játszott Kecskemét társadalmi életében. A „derék új vendéglőssel, Jaloveczky Ferenccel egészen új, kedvező légkör költözött a Népkör azelőtt sokszor üres falai közé” – többek között hazafias rendezvényeknek is helyet adott.

A következő fejezet Kecskemét zeneéletével foglalkozik, az első Kodály-bemutatóig. Itt és a továbbiakban is gyakran találkozik az olvasó M. Bodon Pál nevével, aki csaknem négy évtizeden át állt a városi zeneiskola élén, és elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar népdal, Bartók és Kodály művészetének meg- és elismertetéséért.

Megtudjuk a könyvből, hogy csaknem harmincéves volt a Mester, amikor felnőttként először járt szülővárosában, és neve először csak 1923-ban jelent meg itt nyomtatásban, majd először 1927-ben hangzott el Kodály-mű Kecskeméten. Két évvel később viszont már úgy említik, mint aki „a világ zeneirodalmának egyik legnagyobb élő alakja”.

A következő években, évtizedekben szaporodnak a Kodály-bemutatók Kecskeméten, elsősorban az ugyancsak kecskeméti születésű Vásárhelyi Zoltán munkálkodásának köszönhetően. A zeneszerző híre-neve egyre nőtt és terjedt, a városon túlra is. Az 1932-re tervezett díszpolgárrá avatásra ugyan másfél évtizedet kellett még várni, de sorra hangzottak el újabb Kodály-művek, köztük ősbemutatók is, többek között a „Hírös Hét” rendezvényein. Ugyanakkor viták, ellenérzések kereszttüzébe is került a sokak számára szokatlan, újszerű zene. Mindezt színesen, sok adattal, cikkek-levelek idézésével tárja olvasói elé a könyv.

Kodály Kecskemétre „hazatérésének” egyik fontos – talán a legfontosabb – állomása volt az országban első ének-zenei általános iskola megalkotása, működésének harcokkal-küzdelmekkel teli kezdete, majd megerősödése, megszilárdulása, továbbépülése. Erről sok dokumentum tanúskodik, többek között az alapító-igazgatónő, Nemesszeghy Lajosné Szentkirályi Márta feljegyzéseiben. A kezdeményezés szakmai-pedagógiai sikereivel szemben politikai erők is feszültek. Ahogyan maga Kodály személye is támadásoknak volt kitéve. Egy eddig nem publikált, 1959-re datálható feljegyzés szerint például „a Tudományos Akadémián működő népzenekutató csoport vezetésében és így az egésznek munkájában reakciós, haladás ellenes szemlélet érvényesül. […] A Kodály vezette haladás ellenes csoporton belül is azonban ellentmondások vannak. […] Javasolnám egyszer egy elmélyültebb beszélgetés során figyelmesen azt is közölni vele [ti. Kodállyal], hogy az ő emlékének (sic!) és a valóban haladást szolgáló tudományos és művészi örökségének megőrzői, kizárólag a hagyományokat tisztelő kommunisták lehetnek”.

Jelentős esemény volt a 80. születésnapi díszhangverseny a Kecskeméti Katona József Színházban, melyen többek között Illyés Gyula is jelen volt (és elmondta erre az alkalomra írt versét, mely olvasható e kötetben is). A hangverseny előtt Kodály avatta föl Kecskemét másik nagy szülöttének, Katona Józsefnek a szobrát, a színház melletti térségen. Másnap hangzott fel Kecskeméten első ízben a Psalmus Hungaricus.

A következő rövid fél évtizedben egyre sűrűsödtek Kodály látogatásai, s ezek mindig az iskolával, az iskola eseményeivel függtek össze. Ő avatta föl az új épületet 1964-ben; nevezetes beszédet mondott ez alkalommal. Több ízben kísért külföldi vendégeket az iskola és a benne folyó munka megismertetése céljából. Utolsó tervezett látogatását azonban meghiúsította váratlan halála…

A könyv ezt követő, mintegy egyharmadnyi részének tartalmát pontosan fedik az egyes fejezetek címei; A szülőváros Kodály szellemi hagyatékának továbbéltetéséért: „neve program és kovász”. – Növekvő nemzetközi érdeklődés a Kodály jegyében szervezett kecskeméti rendezvények iránt. – Kecskemét, az éneklő város. – A Kodály Intézet három évtizede.

A Kodály Szemináriumok, Kodály Szimpózium (1987), Kodály Fesztivál (2000) részletes ismertetése, Kodály-művek újabb és ismételt előadásai és bemutatói (pl. a Székely fonó 2000) mellett megemlékezik a szerző a Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület megalakulásáról, a Kodály Díj alapításáról, a Kodály Örökség Munkacsoport megalakulásáról, olyan eseményekről, melyek már a legutóbbi évekbe vezetnek. A múltra visszatekintve a jelennek szól Bónis Ferencnek, a Magyar Kodály Társaság Kecskeméti Tagcsoportja megalakulásakor elmondott beszéde (2006): „Kodály útja nem volt akadálytalan diadalmenet. Le kellett győzni nem csupán az ízlés maradiságát, vagy a Pató Pálok tunya tehetetlenségét, de szinte egész életében meg kellett küzdenie a Hivatallal is – mely segíthette volna, ám e helyett gáncsolta őt, arra kényszerítve, hogy erejét és idejét percemberkékkel viaskodva, vitairatok megfogalmazására fecsérelje. […] Mégis úgy érezzük, hogy ami támadás érte életében Kodályt, az csendes idill volt azokhoz az attakokhoz képest, amelyek napjainkban érik a magyar zenei életet, benne az ő élete munkáját.”

A kötet – az előbbieknél nem kevésbé érdekes és értékes – utolsó egysége kecskeméti, országos hírű, illetve külföldi emlékezők írásait közli Kodály Zoltánról. Befejezésül ezek közül idézünk néhányat:

Nemesszeghyné Szentkirályi Márta: …a tanítványának érzem magam, mert tanulmányait, útmutatásait olvastam, és igyekeztem azokat tanítványként megvalósítani. A másik oldalon pedig ott áll az a tény, hogy azon szerencsés emberek közé tartoztam, akiknek alkalmuk volt vele személyesen sokat együtt lenni, és tanításait meghallgatni, – s azok szerint dolgozni.”

Kálmán Lajos főiskolai tanár, népzenekutató: „Kodály Zoltán műveinek, lenyűgöző személyiségének hatása alatt olyan élethivatásra igyekeztem rátalálni, hol mindenekfelett a népdal ügyét lehet szolgálni, a tudomány és a művészet, pedagógia (bármilyen szerény) eszközeivel.”

Szögi Ágnes népművelő, könyvtáros, az iskola egykori tanulója: „A kora gyerekkori kivételes pillanatok kivételes értéküket az idő múlásával kapják meg. A környezet: szülők, pedagógusok, minták és példák által. Köszönöm Kodály Zoltánnak. Köszönöm az ének-zenei iskolát létrehozó Nemesszeghy Lajosnénak, tanáraimnak és szüleimnek, akik a naponta éneklő óvodába és iskolába írattak be.

Az idő múlásával az ember lassan magára vállalhatja a mintaadás terhét és felelősségét. Nincs nap, hét, hónap és év, hogy valami ne emlékeztessen a régmúlt kivételes pillanataira, ajándék találkozásaira. Nem lehet pillanat, hogy ne az iránta kötelező felelősséggel tekintsek a jövőbe, ami saját életem szépségét és értékét megalapozta: a zene. […]

Vajha urak és szolgák, elnökök és miniszterek, vezetők és végrehajtók szintúgy átéreznék: mi mindenre képes a zene, a zenei nevelés – egyes emberek, nemzetek, a világ számára: Kodály példájára.”

Szőnyi Erzsébet: „A főiskolán mindvégig éreztem buzdító figyelmét. Nagy tekintélyét külföldi útjaimon napról napra tapasztalom. Négyszer jártam Amerikában, kétszer Kodály Zoltán társaságában. Idehaza kevesen sejtik, hogy a tengeren túl mennyire becsülik őt. Az elgépiesedés tünetei aggasztják a társadalom legjobbjait. Szeretnék megállítani az érzelmi elszegényedés folyamatát. Ismerik a Kodály módszer alapelvét: »az éneklés szebbé teszi az életet«”.

Habsburg Ottó: „Amikor azt mondottam, hogy magyar kultúránk nagy hátránya, hogy a magyar nyelv csak egy relatív kis nemzet tulajdona, hozzá akartam tenni, hogy van a magyar nyelven valami, ami nemzetközi: a zene. A magyar zene mindig sikert aratott az egész világon. Ez áll Kodály Zoltánra is, akire nemzetünk igazán büszke lehet.”

Virizlay Mihály gordonkaművész, egyetemi tanár (USA): „Látom, itt élénk a zenei élet. Amerikában persze sokkal többen kedvelik a mozit, a baseballt, de van közönsége a hangversenyeknek. Sohase féltettem az elhalástól a kultúrát. […] A Tanár Úrnak is elmondtam, hogy szerintem csak benső hajlam tehet valakit művésszé vagy jó közönséggé. A tanítás, amelyben ő oly nagyszerűen hitt, és amihez kiválóan értett, megnöveli a művészet és az egyén összetalálkozásának az esélyeit, segítheti a teljesebb életet. Az is biztos, hogy olyan jó pedagógiai módszerek, mint amilyen a Kodály nevéhez kötődő, nélkül még itt sem tartanánk.”

A könyvet Kodály műveinek jegyzéke és dokumentatív fotóanyag egészíti ki.

II.

A Kodály Intézet évkönyve V. 2000-2005.

(Szerkesztette: Ittzés Mihály)

Nem szokványos évkönyvet tart kezében az olvasó. A kötet anyagának nagyobb részét az Intézet 30., az Alapítvány 10. évfordulója alkalmából 2005. szeptember 30 – október 1-jén rendezett nemzetközi konferencia előadásainak az anyaga alkotja, magyar és angol nyelven, Kodályról, Kodály pedagógiájának elméleti és gyakorlati vonatkozásairól, megoldandó kérdéseiről, alkalmazásáról az előadók szűkebb-tágabb környezetében.

Bevezetőjében Erdei Péter, az intézet előző igazgatója visszatekint a megtett útra, megállapítva, hogy „a volt hallgatók első generációja nagyon értékes munkát végez.” Hangsúlyozza a Zenepedagógiai Archívum egyre fontosabb szerepét. Pozitívumként, bizakodva említi, hogy „az Intézet önálló szervezeti egységként integrálódott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemhez”.

Gilbert de Greeve, a Nemzetközi Kodály Társaság elnöke felidézi az 1953-as UNESCO konferencia megállapításait a zenei nevelés jelentőségéről, amelynek a javaslatait „nem hajtották végre”.[…] „Elképesztő dolog, hogy sajnáljuk az időt gyermekeink zeneoktatására, amely mind az egyénben, mind a csoportban tartós jellemvonásokat épít ki” – idézi Georg Duhamel orvosprofesszort.

Sandra Matthias (USA) felteszi a kérdést: „Mi a helye és szerepe Kodály pedagógiai koncepciójának a XXI. században?”. Majd leszögezi: „…a kodályi filozófia alapelvei olyanok, hogy […] nemzetközi alkalmazásának lehetőségei messze meghaladják a nehézségeket. Bátran terjesszük azt, ami a kodályi filozófiából minden korban érvényes.” Változtassunk, „de csak annyit, hogy tartsuk életben és frissítsük fel az e század kultúráival való találkozásra.”

Ugyanezt szorgalmazza Ki Adams egyetemi docens is, Kanadából.

James Cushelly ausztrál zenei nevelési szakértő szerint „a közismereti iskolák alsó fokán a zenei nevelésnek a zenei intelligenciát, azaz a hangokban való gondolkodás képességét kell fejlesztenie..”, és ennek „az aktív zenélésen kell alapulnia”. Mindez „az egész társadalom fejlődését szolgálhatja”.

Tiina Selke professzor (Tallinn) a kodályi pedagógia észtországi alkalmazását ismerteti, főleg az 1964-es budapesti ISME Konferencia hatására. Ezen belül kiemeli Heino Kaljuste érdemeit és módszertani eljárásait.

Michalis Patseas (Athén) a görögországi adaptáció nehézségeiről szól: „Máig sem sikerült megtalálnunk azt a módszert, ami a görög zenei anyanyelven alapulva lehetővé tenné a fokozatos módszeres felépítést. […] …bár a zenét sokra tartják, a zeneoktatást sem a nagyközönség, sem az oktatók, sem az oktatásirányítók nem tartják alapvetőnek”. Majd azzal zár: „…ahogy múlnak az évek, a mi harcunk is folytatódik”.

A Montrealban élő Naixiong Liao a kínai zenei gyakorlatot ismerteti a miért? mit? hogyan? kérdések tükrében. „Az éneklésnek egyszerre két funkciója van: éneklünk magáért az éneklésért; […] ugyanakkor a zenetanulás és fejlődés eszközeként használjuk” – mondja. „Könnyű hagyni az embereket énekelni, de nagyon nehéz őket megtanítani helyesen és muzikálisan énekelni […] ezt kellene komolyan megvalósítani Kínában”.

David Carey (Dublin) a zenéről mint integratív nevelési lehetőségről beszél, depressziós gyerekek számára.

Mirosłava Jankowska (Varsó) örömmel számol be arról, hogy hazájában „növekszik azon tanárok száma, akik a kodályi szemlélet szerint akarnak zenét tanítani”. Az oktatási reform során azonban „parkolópályára állították” a zenét. A Lengyelország Zenei Fejlődéséért Alapítvány célja: segíteni hogy a lengyelek „ismét átélhessék a szép éneklésből fakadó élményt”.

L. Nagy Katalin főiskolai oktató (ELTE) kifejti, hogy az érvényes alapelveket napjainkban megváltozott jogszabályok keretei között kell a gyakorlatba átültetni.

David Vinden (London) a szerkesztésében nemrég megjelent 64 Cherubini-kánon kiadványt ismerteti, elemzi.

Anna Valuga (Katowice) esztétikai megközelítéssel tárgyalja azt, hogy „hogyan hatol be a népzene a műzenébe”. Utal a népdalnak „éltető erejére, energiájára, érzékenységére és empatikus erejére”. Előadását ezzel zárja: „Nem ez-e az az út, amelyet Kodály maga is választott?”

Kollár Éva a francia kórusmuzsika vonulatain kalauzol végig a többszólamú gregorián énekektől Machaut, Dufay, Janequin, majd Lully és Rameau művészetén át Charpentier-ig. Elemzi a szerzők egy-egy művét, a zene jobb megközelítése céljából közölve a szövegek nyersfordításait is.

Kocsárné Herboly Ildikó a műzenének a zeneoktatásban betöltött fontos szerepéről beszél. Felteszi a kérdést: „A megismert, megtanult zenei ismeretek illusztrálására használjuk a műveket, vagy stílusismeret megszerzésére, gazdagítására?” (A felelet benne van kérdésében.) Módszertani tanácsokat is ad, egy Beethoven-dal énekórai feldolgozása kapcsán.

Ittzés Mihály a Zrínyi szózata című Kodály-mű keletkezését, történeti összefüggéseit ismerteti, bőséges zenei-szövegi elemzéssel, kottapéldákkal.

Végül Kéri Laura tanulmányi vezető összefoglalja az Intézet tevékenységét 2001-2005. között (külföldi és magyar énektanárok továbbképzése, Kodály Szemináriumok, egyéb rendezvények, kiadványok, nemzetközi kapcsolatok).

Ez az előadás már átvezet a kötetnek a hagyományos évkönyvi részéhez, melyben a tanári kar, a szemináriumok előadói, a továbbképzések vezetői, az éves tanfolyamok hallgatói (évenként és osztályonként), a szemináriumi résztvevők (országonként) nevei olvashatók 2000, illetve 2001 és 2006 között.

A kötet szöveges anyagát fényképfelvételek egészítik ki.