Játssz még!

„Játssz még”! – kérlelik Pásztor Ágnes-Lovas Bálint koreográfiájában a debreceni Luca csoport gyerekei a furcsa idegent. Szimbolikus, titokzatos figura. Madárijesztő volna? Félkegyelmű? Egyszerűen csak Más? Tény, hogy a mezőre libbenő tarka gyereksereg csúfolja, kineveti őt, aki magányában-bánatában szívhez szólóan szájharmonikázni kezd, végül erre a zenére penderülnek táncra a gyerekek, elhalmozzák a csóró muzsikust gyümölccsel, ajándékkal. Nagy lendületet vesz a tánc. Aztán a muzsikus visszaáll a darab kezdetén elfoglalt centrális helyére, még megcsodálják a gyerekek, majd a színpad elsötétül.

Ezt a darabot választom a 2009. februári Gyermektáncantológiáról írt tudósításom mottójául. Többszörösen is. Elsősorban azért, mert hagyományosan magas színvonalú, az eltelt esztendő sikereiből válogatott műsorban a Fővárosi Operettszínház színpadán ezúttal ez volt az a mű, melynek határozott táncszínházi üzenete volt. Ahol a néptánc megszokott – megszokott? – örömén túl mai társadalmunk, mai gyermektársadalmunk nehéz életviszonyai közt próbáltak koreográfusok és értő táncosok a néptánc nyelvén releváns kérdésekre releváns választ adni. Mi és Ők….

Végülis ilyen gondolat jelent meg a tőlük megszokott pasztellszínű, elegáns kifejezésmódban a Bihari Aprók előadásában is (Csonka Boglárka – Vojtek Attila jegyzi a Csúfolódó című koreográfiát). Fiúk és lányok – hát igen, ez hagyományos Mi és Ők a dramatikus népi gyerekjátékok világában – névre szóló csúfolódó rímpárjaival kezdődik a mű, s a táncos közjáték (voltaképpen a koreográfia törzse) után létrejön az oda-vissza csúfolt egyének új, kollektív identitása: a szintén hagyományos osztálydicsérő-osztálycsúfoló – városi folklór! – mondókájával zárul („kilencedik osztály: nagyszamár” – mondják csúfondárosan tuttiban a közönség felé fordulva). Szociálpszichológiailag hiteles a folyamat - de játékosnak, nézőnek katartikus válasz napjaink ifjúsági, és nem ifjúsági közösségeiben zajló történésekre nekem inkább a debreceniek válasza volt. Lehet, hogy túlértelmezem a szennaiak Bárdos Julcsa új ruhája c. játékát (Zóka Éva és Horváth Tibor koreográfiáját). A cím akár az Andersen-i igazságtételre is utalna. Igenám, de ott a hatalmat képviselő császár lesz a gúny tárgya, emitt pedig a legtörékenyebb, legszürkébb kis verebecske, a Julcsát alakító lányka, akit megkülönböztet színtelen ruházata, ennek a szegényességnek szól először a többiek gúnyos kirekesztése, később – a „lopott” ruhákból magát felékesítő kislányt befogadja a táncos kedvű leánysereg, de a „talmi” fény lelepleződik, s Julcsa a gúny, megvetés tárgya lesz. Kedves szennaiak! Igen szépen és jól táncoltok, de én mindvégig Julcsának drukkoltam! Szerettem volna őt befogadottnak látni!

A hazaérkező topolyai vendégek Szilágysági táncaiban jelent meg még karakteresen a kirekesztés-befogadás motívuma (Lévai-Kiss-Győri-Rindl néven jegyzi az alkotó négyest a műsorlap). A verbunkban központi szerepre törő legénykét penderítik többször is félre a nagyok, míg végül – a népmesei legkisebb fiúhoz hasonlóan – bebizonyítja rátermettségét, s ezentúl integráns helye lesz a fiúkarban.

Vagy sokat várok 2009-ben a gyermekek néptáncos mozgalmától?

Akkor a választott cím más, új értelmet nyer.

Akkor a látott művek alapján az a Gyermektáncantológia idei üzenete, hogy a játék, a tánc eszközeivel segítsük hozzá az új nemzedékeket, hogy még egy kicsit tovább maradjanak gyerekek, tovább játsszanak, s ne kelljen konfrontálódniuk a felnőtt világ megannyi gorombaságával. Csúfolják ki játékaikkal a telet (az ágfalvaiak fergeteges sváb játékaival, a Csoltói-házaspár koreográfiájával), a párválasztást, a lakodalmat (a győriek Mezítlábas lagzijában, Némethné Delbó Krisztina koreográfiájában vagy a lengyeltótiak fergetegesen komédiás játékában, a Tóth-Varga-Németh szerzőtrió darabjában), vagy a martonvásáriak pünkösdölőjében, a Vajda-házaspár koreográfiájában.

Vagy nem is kell utánzó-játék? Egyszerűen a néprajzi gyűjtemények legjavából összeállított anyag „újrajátszása” elegendő gyerekkormegőrző-játékörömnek? A gödöllőiek (Széphalmi Zoltán - Tóth Judit: Galgahévizi játékok és táncok című előadása, a százhalombattaiak, Majoros Róbert: Mezőföldi játék és tánc című darabja, a szegváriak, Furik Rita : Litánia után című műve, a békéscsabaiak, Szarka Zsolt- Farkas Lilla: Kása, isten áldása című műve, a szécsényiek, Oláhné Csercsics Ivett- Oláh József: Erre, erre liba, lúd című fűzére, a veszprémiek Molnárné Tóth Erzsébet: Most jöttem Bécsből c. munkája tartozott ide. (A játékidézéssel a szegváriak mentek a legmesszebb, a legvadabb játékokat „szelidítették” színpadra.)

Azt is mondhatnám: az utóbbiak hatan „biztonsági játékot” vállaltak. A klasszikus szerkezetet variálták: játszó lánykákkal, fiúkkal fokozatosan megtelik a színpad, eleinte külön-külön, bár egymásra figyelve „produkálják” magukat, s mire a zenekar is hangot talál, önfeledt táncban találnak egymásra, többnyire az „alapfokú képzés” törzsanyagában, dunántúli ugrósban, olykor dél-alföldiben. A siker ezután már a játékos-táncos anyanyelv birtoklásának szintjén múlik. A közönség ezenkívül mindig meghálálja, ha színpadra alig-érett aprócskák is láthatók. Előbbire kiemelkedően szép példa a martonvásáriak, a topolyaiak, ágfalviak, a szennaiak, a gödöllőiek kimunkált, kreatívan, az anyanyelv birtoklását élvező mozgása, utóbbira a szécsényiek eklektikus felvonulása.

Külön kell szólni a tihanyiak különös világáról. Már a kosztümök stilizáltsága – elsősorban a lányok különböző színű modern harisnyája – utal arra, hogy itt nem „rekonstrukcióról”, hanem „konstrukcióról” van szó. Feszült, kijátszott szünetek, egymásra nézések, –ezidén egyedülálló - mozgásos többszólamúság teremtik meg a drámát a táncos színpadon. Nincsen semmi különös. Csak egy boglyányi kamaszlány játszik el a gondolattal: talán már nem is gyerekek… Hitelesen, szépen. Strack Orsolya a Szédike című darab koreográfusa.

A rendező az Örökség Gyermek Népművészeti Együttes volt. Beleképzelni is szédítő. A mai világban teltházat csinálni az Operettszínházban, 15 csoport – örömünkre igen nagy létszámú, 30-40 fős együttesek – utazását megszervezni, a pergő műsort lebonyolítani olyan csapatjátékkal lehet, amihez profi tehetség és civil szív kell. Külön is köszöntsük az év két kitüntetettjét, itt vette át Életmű-díját a székesfehérvári Majoros Róbert és Pedagógiai-diját a barcsi Békési Margit. Mindenkinek, nekik külön is köszönjük!

Gyermekeinknek kívánom 2009-re: játszhassanak még!

Trencsényi László