David G. Herbert *
A virtualitásról és zenei nevelésről
on-line
Környezetben
2009. április 23-25. között előadóként részt vehettem
azon a II. Nemzetközi Zenetudományi Konferencián, mely Észtország
fővárosában Tallinnban, a Tallinni Egyetem Szépművészeti Karának
előadótermeiben zajlott. A három párhuzamosan folyó szekcióban rendkívül
érdekes előadások, műhelymunkák, poster bemutatók váltották egymást.
Az előadások magas színvonalát jelzi az is, hogy túlnyomó többségüket az
Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) folyóirata folyamatosan publikálni
fogja. A rendezvény A ZENEI NEVELÉS VÁLTOZÓ ARCULATA címet viselte. Az
előadók többsége különböző egyetemek képviselője volt, a
neveléstudomány kutatói, zenepszichológusok, elméleti szakemberek. A
résztvevők csekély töredéke képviselte csak a hangszert oktatókat. Az
előadások igen nagy része a legújabb, online virtuális technikák
zenetanításba való alkalmazhatóságának kérdéskörét taglalta. Fő téma volt
emellett az ifjúság gondolkodásmódjának, viselkedésének robbanásszerű
megváltozása is, mely világjelenség, és a jelenleg oktatók pedagógiai,
pszichológiai hozzáállását szemléletváltásra, új ismeretek elsajátítására
kényszeríti, sőt „kötelezi”. Egyik leggondolatébresztőbb
előadást prof. David G. Herbert, a helsinki-i Sibelius Akadémia
professzora tartotta. (Weboldala: http://sociomusicology.blogspot.com )
Mindenekelőtt
azt fejtegette, hogy 1/ van-e a virtuális világban történő dolgoknak a
reális életre is kihatása, 2/ hol van a határa annak, hogy a zenét, a
zenetanítás minőségét, a zene megértésének mélységét az ember
személyes jelenléte nélkül, vagyis távoktatás formájában élményszerűvé, a
hagyományos oktatással egyenértékűvé és eredményessé tudjuk tenni. 3/
Rendkívül szellemes, (de négy szóból megalkotott és ezért lefordíthatatlan)
szóösszetételt hozott létre, mellyel fogalmilag is kifejezhető korunk
emberének idegrendszeri és lelki státusa, vagyis az, hogy mi alakítja
véleménynyilvánításaink, igényeink minőségét. Véleménye szerint az ember
létét, gondolkodásmódját alapvetően a következő tényezők
befolyásolják és formálják:
a/ a gyors
technológiai változások következményeként a globális és lokális identitások
korunkban összeolvadnak,
b/ létezésünk
a modern társadalomba és ugyanakkor a történelmi hagyományokba bezárva mintegy
köztes, kialakulatlan állapotban van,
c/ a
virtualitás előretörése folytán megszületett egyfajta ‘testetlenség’
állapota, ahol a fizikai realitás egyre növekvőbben lényegtelennek
tűnik,
d/ e jelenségek komplexitása, mint egy öntőforma, fogva tartja, bezárva tartja az embert.
David G. Herbert előadásának néhány részletét szeretném
megosztani a Parlando érdeklődő olvasóival, annál is inkább, mert
nálunk az új technológiák bevezetése koránt sem annyira általános, mint a
legtöbb európai országban, vagy az USA-ban. A cikk részleteinek közlését a
Szerző engedélyével abban a reményben teszem, hogy okfejtései kitekintést
nyújthatnak mindennapinak tűnő témák többoldalú, bonyolultabb tartalmú
összefüggéseinek átgondolására is.
* * *
Az angol The
Telegraph című lap 2008. decemberi számában a következő címmel
jelent meg egy cikk[1]:
”Doctors fear a wii knee epidemic” (Az orvosok félnek a wii [=computeres játék]
okozta járványként terjedő térd sérülésektől. Orvos specialisták
megállapították, hogy „a túl lelkes Nintendo videojátékosok – különösen azok,
akik túlságosan hosszú ideig játszanak és fizikailag nincsenek edzésben – a
játéktól feszült testi állapotba kerülhetnek.” (Devlin, 2008) Egy erre
vonatkozó cikkben[2]
dr. Mark Klion, a Mt. Sinai Orvosi Egyetem professzora elmagyarázta: „egy sereg
sérülést láttunk a wii-től. Ezek többsége a felső végtagokkal, váll-
könyök-, csuklóval kapcsolatos”. (Ibay, 2008) Más szavakkal kifejezve, ezek a
hírek arról számolnak be, hogy miután a legújabb videojátékok a játékhoz
nemcsak az ujjak és a hüvelykujj mozgását igénylik, hanem a törzs és az egész
karét is, és az emberek, akik korábban a saját kanapéjukon ültek biztonságosan,
most felállnak, lengetik a karjukat és a fizikai mozgással, amely ahhoz
szükséges, hogy nagyobb pontszámot érjenek el a játékban, véletlenül megsértik
egymást (vagy magukat). Figyelmeztetni kellene a túlbuzgókat ezekre a veszélyes
eszközökre? Ezt ugyan tréfásan kérdezem, de bizonyíték van arra, hogy sokkal
több és komolyabb következménye van a valódi világban annak, ha virtuális
környezetekben veszünk részt.
2009. januárjában a BBC
News-ban a következő címmel jelent meg egy cikk: „Wife murdered for
Facebook status” (Meggyilkolta feleségét a Facebookban közölt családi állapota
miatt). A cikk arról számol be, hogy egy angol nőt hogyan ölt meg férje
Edward Richardson. A cikk szerint „Richardson begorombult azon, mikor Sarah
megváltoztatva családi állapotát hajadonnak nyilvánította magát a Facebookban[3].
Minthogy nem válaszolt az üzeneteire, elhatározta, hogy elmegy hozzá.” (BBC
News 2009) Richardsont később bűnösnek találták, mert leszúrta
feleségét, aki meghalt. Ezek a történetek arról tudósítanak, hogy ami a
virtuális és on-line környezetben történik, annak nagyon is reális, sőt
időnként veszélyes következményei vannak a valóságos
világban. A virtuális közösségekkel kapcsolatos korábbi kutatások szerint
„körülbelül 6.5 millió ember használja a SoL-t (Second Life, computeres
közösségi társalkodó weboldal-t), és a WoW (World of Warcraft) arról tájékoztat,
hogy mintegy 8.5 millió előfizetője van, így ennek a technológiának a
hatása kezd már érződni a társadalomban”. (Brainbridge, 2007, 472. o.) A
zene területén egyik legkézzelfoghatóbb példája ennek a szerzői jog
on-line bitorlásában, és a digitális zenei felvételek szétosztásában nyilvánul
meg, abban, amit ezek az egész zenei iparra gyakorolnak, és azokban a
törekvésekben, hogy teljesen újra strukturálják a rendszert, amelyen belül az
ipar gyártja és eladja a termékeiket. Sőt bizonyos országokban még
lobbizás is folyik, hogy felügyeljék az internet szolgáltatókat, használjanak
olyan technikákat, amelyeket – háborús időktől eltekintve – normálisan
úgy tekintünk, mint elfogadhatatlan behatolást a személyiségi jogokba. Ez a
riport ugyanakkor azt a következtetést is levonta, hogy a zenével kapcsolatos
videojátékok használata – mint például a Gitar-Hero, vagy a Rock-Band oda
vezet, hogy felkelti az érdeklődést a zenei hangszerek tanulása iránt. Ez
a kísérleti eredmény viszont éppen hogy ellentmond annak, amitől sok
zenetanár félt (Missingham, 2007).
A kortárs zenészek a
legkülönbözőbb műfajokban növekvő mértékben ragadták meg a
népszerű website-ok – mint például a My Space és a YouTube –
kínálta új lehetőségeket, sőt még azok is, akik a technológiákban
kényelmetlenül érzik magukat alkalmazkodtak ehhez azért, hogy mint
professzionális zenészek túléljenek. A dalszerző énekes Suzanne Vega,
azelső zenész, aki először vette fel mp3 formátumban dalait, és az
első, aki ebben a legnépszerűbb on-line virtuális környezetben, a Second
Life-ban koncertet adott, megjegyezte: „ez a technológia világa. Ámbár
vonz, de nem igazán üt szíven.”
Végső soron hova
vezetnek ezek a technológiai fejlődések? Látunk-e már bizonyítékot a
virtuálitással kapcsolatos veszélyekre, vagy a veszélyét olyan oktatóknak,
sőt zeneoktatóknak is, akik nem megfelelően, azokban az esetekben,
ahol eddig korábban a zeneoktatás nem működött, ezt a technológiát
csodaszernek tekintik?
2008. decemberében a bostoni földalattin utaztam, ahol csodálkozva láttam a Dentyne-rágógumi ”Tedd szemtől-szembe” hirdetési reklámkampányának képeit és a képeken olvasható szavakat:
Ez a kampány láthatóvá tette számomra annak a ténynek általánosan
növekvő realizálását, hogy egyre többen döbbennek rá annak hallgatólagos
megértésére, hogy a technológia nem szükségszerűen váltja be ígéretét,
vagyis az embereket nem hozza közelebb egymáshoz.
Valóban, ennek a
kampánynak a sikere arra támaszkodott, hogy kreatív és finom cinizmussal
szemléljük az on-line szociális hálózatok működését, melyek ironikusan
használják fel az ilyen kifejezéseket, mint „a barát kéri, hogy fogadd el” „az
eredeti hangposta” „az eredeti azonnali visszajátszás” és vastag betűkkel
azt sugallják, szakítanunk kell időt arra, hogy „szemtŐl-szembe” legyünk egymással, inkább találkozzunk a
régi típusú szemtől-szembe módon, mint csupán csak egy on-line virtuális
környezetben. Valószínű, hogy még 10 évvel ezelőtt is egy ilyen
típusú hirdetés teljesen értelmetlen lett volna megcélzott közönsége számára,
de az on-line környezetek olyan gyorsan hatottak világunkra, hogy a
„szemtől – szembe” találkozás szükségességének fogalma valódi gondjává
vált a mai fiatal generációnak.
Mit jelent tulajdonképpen az ilyen
fejlődés a zenei nevelés és környezete számára? Az utóbbi években az
egyetemek egyre nagyobb mértékben terjesztették ki működési körüket az
on-line tanulási körülmények irányába, és jelentős reformokat láttunk a
doktori programokban is, melyekben az ’egyenértékűség, az átláthatóság, a
minősítések egyenlő volta’ prominens cél lett a jelenlegi európai teendők
sorában, amint ezt a Bologna-program folyamata példázza. (Lee & Boud, 2009,
20. o.) Úgy gondolják, hogy az on-line zenei oktatás létfontosságú növekvő
terület (Finney & Bernnard, 2007), és a Bostoni Egyetemen már több mint 400
tanuló iratkozott be ezekre az on-line kurzusokra a világ legnagyobb zenei
nevelési doktori programjának tagjaként. (Herbert, 2008a). Ezzel
egyidejűleg a zene valódi jelentését a filozófia területén mindinkább úgy
fogjuk fel, mint ami kitörölhetetlenül egybekapcsolódik az érzékelés útján való
megértéssel. (Herbert, 2009)
Az on-line zenei nevelés
vagy a virtuális zenetanulási környezet ezért egy eddig meg nem vizsgált
ellentmondást fejez ki. Ennek megvizsgálása a vezérmotívuma az itt
következő tanulmánynak, vagyis hogy a ’virtuális’ megtestesítés milyen
mértékben tudja megőrizni a hagyományos zenei jelentések mélységét,
ezáltal lehetővé téve a dolog lényegét megközelítő, tartalmas
zenetanítást, tanulást, zenei nevelést az on-line környezeteken belül is.
Fejtegetésemben próbálom megfogalmazni a virtualitás fogalmát, az ezzel
kapcsolatos zenei élményt, annak jelentését, és speciálisan az
alkalmazhatóságukat az on-line zenetanulási környezetben.
Ámbár módszerében
filozofikus (Jorgensen, 2006), e tanulmányban gyakran hivatkozom majd a zenei
nevelés gyakorlatának általánosan elfogadott fejlettségi fokára azért, hogy
világosan kifejthessem, mi következik belőle. […] E vizsgálódás szándékom
szerinti eredménye az on-line zenei nevelés jövőbeli lehetőségeinek
javítása, valamint annak segítése, hogy e témát világosabban megértsük.
Levonhatók legyenek olyan következtetések, melyeket felhasználhatnak azok a
zenei nevelők, akik vagy azon gondolkoznak, hogy kiterjesztik majd
működési körüket az on-line környezetbe, vagy olyan lehetőségeket
találnak majd ki, amivel bővítik, dúsabbá tehetik a program kiértékelését
és a minőség biztosítását e nevelési forma számára. Először
felsorolom a fontosabb kifejezéseket és koncepciókat, majd az ide vonatkozó
érvek leírásával és kritikájával folytatom. Ezt követi egy új fogalom, új
terminológia bevezetése, ami megkönnyíti az emlékezést, mert rövidítve
összefoglalja érvelésem fő pontjait, és végül a zenei nevelés elméletére
és gyakorlatára vonatkoztatva levonok néhány következtetést. (amint a
bevezetésben már jeleztem, az új terminológia azonos értékű fordítása nem
megvalósítható!)
Virtualitás és zenei nevelés
Ralph Schroeder és Jeremy Bailenson (2008) a virtuális környezetet a
következőképpen definiálják: „olyan technológiák, amelyek a felhasználókban
azt az érzetet keltik, hogy olyan térben vannak, amely más mint az a fizikai
tér, amelyben ténylegesen léteznek, és ez a tér lehetővé teszi, hogy a
felhasználók kölcsönhatásba kerüljenek ezzel a térrel”. A sok-felhasználós
virtuális környezetet pedig úgy definiálják, mint „olyan környezet, melyben
egynél több személy osztja meg ugyan azt a virtuális környezetet, és ez azt az
élményt adja, hogy ugyan abban a térben ’más személlyel, vagy személyekkel
azonos módon érzékelve vannak együtt, vagy ’miután együtt vannak’ és képesek
egymásra hatni a többi ott lévővel,….az embernek azt az élményt adja, hogy
azonos érzéssel vannak ott.” (328. o.) Kihasználva a lehetőséget, Schroeder
és Bailenson (2008) ezeknek a sok-felhasználós környezeteknek egyik kutatási
céljaként megnevezi, hogy „ez olyan kutatásra ad alkalmat, amely egyébként nem
lenne lehetséges” (329 o.). Ehhez hasonlóan fel kell ismernünk, hogy az ilyen
környezetek arra is alkalmasak, hogy művészi alkotásokat hozzunk létre, és
olyan jellegű pedagógiákat produkáljunk, amelyek egyébként nem lennének
lehetségesek. Következésképpen a zene számára nyílt új lehetőségek miatt
ezekben a környezetekben megfelelő esztétikai és pedagógiai rendszereket
kell terveznünk, vagy a jelenlegi rendszereket jelentősen revideálnunk
kell. A jelen cikk mögött alapvetően ez a filozófiai indíttatás, de az én
célom az is, hogy ennél tovább menjek, és javasoljak néhány fogható utat,
amelyen efelé a vállalkozás felé haladhatunk.
A zenei jelentés élménye
hagyományosan szorosan kapcsolódott mind a hely, mint a tér fogalmához. Ezt
meggyőzően kimutatták olyan nagyhatású könyvek, mint a The Place
of Music („A zene helye”, Leyshon, Matless, & Revill 1998) és a Music,
Space and Place („Zene, tér és hely” Whitely, Bennett, & Hawkins
2005). Ezért a virtualitás körülményei, melyek függetlenül attól, hogy a
felhasználók fizikailag a világ melyik sarkában vannak éppen, új kihívásokat
jelentenek abban, hogy a zenei élményeket miként értjük meg, és mint érvelni
fogok, még új lehetőségeket is kínálhatnak a testetlenné vált zeneesztétika
szakkifejezéseinek számára. […]
Mi az on-line nevelés
jelenlegi helyzete a zene területén? Ahogy másutt már fejtegettem, kételyek támadtak az
on-line zenei neveléssel kapcsolatosan az elkerülhetetlen hibák és a
minőség biztosításával szemben (Austin, 2007). Egy korábbi publikációban
(Herbert, 2007) öt kulcskérdést azonosítottam az on-line zenei nevelési
programokban, leírva a tipikus kihívásokat és olyan megoldási módozatokat is
javasoltam, amivel ezek esetleg megoldhatók.
Az on-line zenei nevelési program öt kulcskérdése
1.
Előítéletek az on-line úton kapott fokozatok jogosultságával szemben;
2.
Koordináció a távoktatás és a zenei tagozatok között;
3.
Olyan nyomás, mely maximalizálni akarja a hasznot a nevelési minőség
rovására;
4.
A programba bevont zeneoktatók menedzselése,
5.
A diákok magatartásának és a nekik nyújtott szolgáltatásoknak menedzselése.
Ezt a cikket nemrégen Bernadett Cooly (2009) a zeneoktatásban való
alkalmazott kutatás innovatív példájaként idézte. Kenneth Phillips (2008)
szintén reagált a cikkre és én nemrég egy viszont választ publikáltam az ő
válaszára (Herbert, 2008b). Bemutattam, hogy az ilyen technológiák hogyan
tehetik lehetővé a tanítási szekvenciák „azonnali visszajátszását”, amit
aztán vezető zenepedagógiai szakértőkkel meg lehet vitatni,
tárgyalni, akár hol is vannak a világon, és ami szintén lehetővé tesz egy
gazdag, interkulturális zenei élményt és ideális platformot szolgáltathat az
összehasonlító és kollaboratív kutatáshoz. Ugyanakkor azt is érvelem, hogy a
virtuális zeneoktatás lehetőségeit még teljesen ki kell bontakoztatni,
minthogy képtelen hatékonyan megfogalmazni elméletileg azt, hogy mit jelent a
nevelési törekvések minősége ebben a környezetben.
Mik a következményei Johnson ’megtestesítéssel’ kapcsolatos
elméletének?
[…] Mark Johnson bemutatta, hogy absztrakt érveléseink – például az
esztétikai és az erkölcsi érvelések – nagy része olyan metaforák használatán
keresztül lehetséges, amelyek testi élményekben gyökeredznek. Ez az állítás
ellentmond a nyugati filozófia elsöprő többségének, amelyek feltételezték,
hogy a lélek és test egymástól elválik. Legújabb könyvében a Meaning of the
Body, Aestetics of Human Understanding-ben („A test jelentése, az
emberi megértés esztétikája” Johnson, 2007) hét meglepő következtetést
von le abból, ha a megértéshez szükséges testi élményekre alapozottságot
komolyan vesszük. (1.) Nincs gyökeres test-lélek különválasztás. (2.) A
jelentés testi élményeinkben gyökeredzik. (3). Az okfejtés testi élményeinkre
alapozott folyamat. (4.) A képzelet a testi folyamatainkhoz kapcsolódik,
teremthet is, vagy az élményt magát át is alakíthatja. (5.) Nincs alapvető
szabadság. (6.) Az érvelés és az érzelem megoldhatatlanul összebogozódva
átszövi egymást. (7.) Az emberi lelki élet megnyilatkozik a testiekben. (11-14.
o.) Johnson munkája lehetővé teszi, hogy a zenei jelentés kérdéseit
szigorúan megvizsgáljuk, anélkül, hogy ebben akadályoznának bennünket az
esztétika, és a posztmodern filozófia bonyolult dilemmái és kétértelműségei.[…]
Ez a munka a zenei
jelentést illetőn az én megítélésem szerint különösen mélyreható
meglátásokat tartalmaz – lehetséges, hogy ez a jelenleg elérhetők közül a
leghaladottabb –, ennek ellenére a virtualitás fogalma néhány fontos
megoldatlan kérdést vet még föl.
Ha elfogadjuk, hogy a
mélység élménye a zenében lényeget mondóan kifejezhető és társadalmilag
megosztható (Davies, 2002), és ha az ilyen zenei jelentéseket alapvetően
meghatározott testi élményekhez kapcsolódó metaforikus koncepciók
alapján értjük meg, (Johnson, 2007), akkor ebből az következik, hogy a virtualitás
körülményei on-line környezetben vitathatatlanul maguk után vonják a
megváltozást, sőt, tőnkre is tehetik a zenei élményt. Más
megközelítésből viszont ez az érvelés azt javasolná, hogy a virtuális
zeneiség jövőbeli inkarnációi az esztétikai élmény olyan mélységét
hozhatják, vagy legalább is a művészi tökéletesség fogalma olyan
előzmények nélküli, amely korábban elképzelhetetlen volt.
Akár hogy van is, fel
kell ismernünk, hogy az ilyen élményeknek, most és bizonyára mindig is lesz
majd zenei következménye a ’valódi világban’, ugyanis, mint Oswald (2004) megjegyzi,
’a virtuális világban működők vágyaival ellentétben, azok a döntések,
amelyeket a virtuális világban hozunk, kritikus fontosságúak a környezet, az
emberiség és a fizikai világ sikere számára’ (219. o.). Továbbá arra vonatkozó
feltételezéseink, hogy az on-line környezetekben pedagógiailag mi lehetséges,
például hogy elfogadható-e az előzmények nélküli, eddig soha nem látott
nagy diák/tanár arány, egészen biztos, hogy a nevelés minőségére
vonatkozóan majd következményekkel járnak a valóságos világban.
[…] A következőkben a Szerző taglalja az általa kreált
összetett fogalmat, amelyet a bevezetésben megpróbáltam ismertetni. Ez a bonyolult
szóösszetétel arra hivatott, hogy egyetlen szóban kifejezze azt a világot
amelyben élünk, amely a valóságos fizikai és virtuális világ összessége, és
megindokolva megtalálja benne az Ember helyét.
Gondolatok a virtualitás minőségéről
A virtualitás egyik fontos ismérve a gazdag egyidejű kölcsönhatás,
ami alatt olyan környezetet értek, mely tanárok és diákok között lehetővé
teszi az azonnali kommunikációt és válaszadásra való lehetőséget, szemben
a levelező kurzusokkal, amelyek e-mailt használnak a szokásos
konvencionális postai levelezés helyett (ez úgy tűnik, elég pontos leírása
bizonyos on-line kurzusoknak), vagy azonos értékű megfelelője egy
többsávos reklám stúdió projektnek, ahol a zenészek szólamaikat anélkül
játsszák szalagra, hogy valaha is találkoztak volna egymással. A kölcsönhatás
dússága és azonnalisága korlátozott akkor, ha a résztvevők figyelme
túlságosan megosztott, mint például egy osztálytermi tanár esetében, akinek
egyszerre 20 diák kérdéseire kell válaszolni, vagy egy olyan zenekar esetében,
amelynek közelgő koncertje van, de csak szólampróbát tud tartani (például
a fafúvósokkal, vonósokkal, stb.) akár az órarendi beosztás nehézségei, akár a
nagy próbatermek hiánya miatt. Ezzel szemben a dús szinkronaktivitás élménye
azonnali ritmusával és intenzitásával nagyon közeli hasonlóságot mutat majd az
összes résztvevő közötti élő találkozással, de mégis létrejöhet olyan
emberek között, akik fizikailag távol vannak egymástól. A virtualitás egy másik
fontos tulajdonsága az egyedi lehetőségek kihasználása. Más szavakkal
élve: világosan meg kell indokolni, hogy bizonyos tevékenységeket az
on-line/virtuális környezetben végzünk ahelyett, hogy igazi térben hajtanánk
őket végre, hivatkozva arra, hogy mik a karakterisztikus előnyei és
hátrányai mindkét környezetnek. A technológiát nem szabad csak azért használni,
mert hozzáférhető, vagy mert úgy tűnik, tovább csökkentheti az
utazási költségeket. A virtualitás döntő minősége a transzcendencia
érzése, ami ideális cél kell legyen az on-line zenei környezetek
megtervezésében. Bőven vannak olyan on-line körülmények, ahol
elkeserítően hiányzik a művészet, különösen egy nevelési kontextusban.
Épp úgy, ahogy egy esszé, egy koncert gyönyörűen prezentálható, hasonlónak
kellene lennie a virtuális zenei környezeteknek még akkor is, ha
meglehetősen különböző technikákat használnak. Ahogy már elkezdtem
bizonyítani, a virtualitás felkínálhatja a művészeti, oktatási és
tudományos inspiráció néhány új formáját. A népszerű Second Life
virtuális környezet a repülés metaforáján keresztül már megmutatja, hogy
általánosan vágyunk az emberi test korlátaiból való kiszabadulásra, ami bizonyos
értelemben elérhető egy virtuális környezetben. Ahogy metaforikus
értelemben a testből még tovább menekülünk ilyen területekre, vajon
belebotlunk-e majd a művészi kifejezés néhány új víziójába, beleértve új
zenei formákat is? Amellett érvelnék, hogy ez nem egyszerűen csak egy
kifacsart logikán alapuló mókás javaslat, amely egy science fiction film
töltelékéül szolgálhatna, hanem olyan gondolat, ami valóban valószínűnek
tűnik a jövőben, és érdekes lesz majd látni, hogy a dolgok
fejlődése az elkövetkező évtizedekben milyen mértékben igazolja, hogy
a helyzetet jól ítélem-e meg, vagy tévedek.
Következtetések és következmények
Bemutattam, hogy a virtualitás minősége […] olyan alapot
szolgáltathat, amely egy hatékony fogalmi keret megfogalmazására alkalmas, amellyel
ki lehet értékelni on-line környezetekben a zeneoktatás
jelentőségteljességét. Ebből az következik, hogy a zenei élményeket a
virtualitás minősége szerint lehet értékelni, más szavakkal: milyen
mértékben szolgáltatnak (1) gazdagon szinkron interaktivitást (2) egyedi
lehetőségek kiaknázását és (3) a transzcendencia érzését gyökereddzék az
akár fizikai vagy virtuális környezetben. Ezen a feltételezésen alapulva azt
állítanám, hogy a hagyományos szemtől-szembe programok, melyekben nincs
virtualitás, valószínű lassan megadják magukat a közeljövőben egy
olyan ’kevert tanulási formának’, amely magába foglalja az élő és a
virtuális tanulási környezet legmeggyőzőbb tulajdonságait. Fordítva,
nagyon valószínű, hogy az on-line nevelési programok egyre inkább
megkívánnak legalább időnkénti szemtől-szembe találkozásokat.
Következésképpen annak szükséglete, hogy lényegbevágóan újrafejlesszük az
oktatási iránymutatásokat és akkreditációs politikákat válaszul az on-line
környezet egyedi jelen (és jövő) kihívásaira, kulcskérdés, amely
megkívánja figyelmünket.
Tom Boellstorff (2008)
antropológus a Coming of Age of Second Life(„Közeledve a Second Life
időszaka felé”) c. könyvében megjegyezte, hogy „bizonyos értelemben az
emberek mindég virtuálisok voltak…a virtuális világok minden gazdag
komplexitásukban arra a kultúra iránti emberi képességre építenek, amelyek
olyan idősek, mint maga az emberiség”. Valóban, a magasabb oktatás kultúrája
a virtuális világba való behatolása révén szintén fejlődik, ami máris egy
csomó következménnyel jár a zeneoktatásra nézve. Az Envisioning of Doctoral
Education („A doktori nevelés látomása”) c. könyvében Catharina Stimpson
(2006) megjegyezte, hogy „a digitális technológiák megváltoztatják az
információk és a tudás terjesztését.” A humán tudományoknak követni kellene a
természettudományokat abban, hogy az intellektuális dialógusok hálózatait
jobban kiépítsék.” (405-406.o.) Biztos, hogy a multimédia publikációk számának
növekedéséhez vezet, beleértve a doktori disszertációkat is, ha a zenei nevelés
kutatásában elfogadjuk a digitális technológia lehetőségének teljes
skáláját, és ez talán a virtuális környezetekben interaktív prezentációkat is
eredményez. Valóban, a digitális portfóliókat és a doktori disszertációkat
bizonyos területeken egyre inkább javasolják, mégis sok egyetem nem szívesen
fogad el ilyen munkát olyan kifogásokkal, amik többnyire nem filozófiai
jellegűek, hanem inkább elvárásokkal kapcsolatosak. Ha elkezdünk
elfogadni digitális és multimédia disszertációkat és más tudományos munkákat,
ez azt is jelentheti, hogy el kell fogadnunk annak gondolatát, hogy a
létező tudományos gyűjteményeket, felvételeket, videókat talán még
kottákat is mind digitalizálni kell és a fölöslegben lévő papír
kópiákat, másolatokat (a ritka eredeti műalkotások kivételével) talán még
el is kell dobni. A könyvtárosok számára ez a fejlődés nagy
lehetőségként, vagy egy lehangoló és nehéz projektként is tekinthető.
Valóban, minden nevelő számára a virtualitás gyorsan változó technológiái
óriási kihívást jelentenek, amely azt kívánja tőlünk, hogy újra gondoljuk
sok, vagy akár az összes alap feltételezésünket. Azzal zárnám, hogy felteszek
egy kérdést, amiről azt hittük volna, hogy soha nem kell megkérdezni:
vajon mit jelenthet az, hogy „tedd szemtől-szembe” egy zenei környezetben
és vajon hagyunk–e elégendő helyet ennek számára életünkben?
(A bevezetőt írta és fordította Ábrahám Mariann)
References
Austin, J. R. (2007). Navigating a
flat world: The promise and peril of online graduate music education programs. 2007
Symposium on Music Teacher Education, Collaborative Action for Change,
September 13-15, 2007, University of North Carolina at Greensboro.
BBC News (2009, 23
January). “Wife murdered for Facebook status”
http://news.bbc.co.uk/go/pr/fr/-/2/hi/uk_news/england/staffordshire/7845946.stm
Bainbridge, W. S. (2007). The
scientific research potential of virtual worlds. Science, 317,
472-476.
Boellstorff, T. (2008). Coming
of age in second life: An anthropologist explores the virtually human.
Princeton, NJ: Princeton University Press.
Boud, D. & Lee, A., (Eds.),
(2009). Changing Practices of Doctoral Education. New York: Taylor &
Francis.
Colley, B. (2009). A case for
applied research in music education: Lessons learned from others. Sixth
International Research in Music Education (RIME) Conference, Exeter, UK.
April 14-18, 2009.
Davies, S. (2002). Profundity in
instrumental music. British Journal of Aesthetics, 42, 343-56.
Devlin, K. (2008, 20 December).
“Doctors fear a Wii knee epidemic” The Telegraph
http://www.telegraph.co.uk/scienceandtechnology/3854172/Doctors-fear-a-Wii-knee-epidemic.html
Dickey, M. D. (2005).
Three-dimensional virtual worlds and distance learning: two case studies of
active worlds as a medium for distance education. British Journal of
Educational Technology 36(3), 439-451.
Finney, J. & Burnard, P.
(Eds.), (2007). Music Education with Digital Technology. London:
Continuum.
Hebert, D. G. (2009).
Musicianship, musical identity and meaning as embodied practice. In T. Regelski
& J. T. Gates (Eds.), Music Education for a Changing Society.
Dordrecht: Springer Press.
Hebert, D. G. (2008a). Reflections
on teaching the aesthetics and sociology of music online. International
Review of the Aesthetics and Sociology of Music, 39(1), 93-103.
Hebert, D. G. (2008b). Forms of
graduate music education: A response to Kenneth Phillips. Research and
Issues in Music Education, 6. http://www.stthomas.edu/rimeonline/vol6/hebert.htm
Hebert, D. G. (2007). Five
challenges and solutions in online music teacher education. Research and
Issues in Music Education, 5. http://www.stthomas.edu/rimeonline/vol5/hebert.htm
Ibay, G. (2008, 5 May). “Sports
injuries from playing Nintendo Wii - orthopedic expert weighs in”.
Johnson, M. L. (2007). The
Meaning of the Body: Aesthetics of Human Understanding. Chicago: University
of Chicago Press.
Johnson, M. L. (1994). Moral
imagination: Implications of cognitive science for ethics. Chicago:
University of Chicago Press.
Jorgensen, E. R. (2006). On
philosophical method. In R. Colwell (Ed.), MENC Handbook of Research
Methodologies. New York: Oxford University Press.
Lee, A. & Boud, D. (2009).
Framing doctoral education as practice. In Boud, D. & Lee, A., (Eds.), Changing
Practices of Doctoral Education. New York: Taylor & Francis.
Leyshon, A., Matless,
D., & Revill, G. (Eds.), (1998). The place of music. London: Guilford
Press.
Missingham, A. (2007).
Why console-games are bigger than rock
‘n’ roll: What the music sector needs to know and how
it can get a piece of the action. London: Youth Music.
http://www.youthmusic.org.uk/assets/files/Console%20games%20and%20music_1207.pdf
Ostwald, M. J. (2004). Freedom of
form: Ethics and aesthetics in digital architecture. Philosophical Forum, 35(2),
201-220.
Phillips, K. H. (2008). Graduate music education. Research and Issues in Music Education, 6.
http://www.stthomas.edu/rimeonline/vol6/phillips1.htm
Schroeder, R. & Bailenson, J. (2008) Research uses of
multi-user virtual environments. In N. G. Fielding, R. M. Lee, & G. Blank
(Eds.), Sage handbook of online research
methods (pp. 327-342). Thousand Oaks, CA: Sage Publications.
Shusterman, R. (2005). Aesthetics and postmodernism. In J.
Levinson (Ed.), Oxford handbook of
aesthetics (pp. 771-782). Oxford: Oxford University Press.
Stimpson, C. R. (2006). Words and responsibilities: Graduate
education and the humanities. In C. M. Golde & G. E. Walker (Eds.), Envisioning the future of doctoral education:
Preparing stewards of the discipline (pp.390-416). San Francisco:
Jossey-Bass.
Vega, S. (2008) Tom’s essay. Measure for measure: How to
write a song and other mysteries. New
York Times. 23 September. http://measureformeasure.blogs.nytimes.com/2008/09/23/toms-essay/
Walser, R. (1991). The body in the music: Epistemology and
musical semiotics. College Music
Symposium, 31, 117-126.
Whitely, S., Bennett, A., & Hawkins, S.
(Eds.), (2005). Music, space and place:
Popular music and cultural identity. Aldershot: Ashgate.