(Editio Musica Budapest)
Dohnányi legtöbbet játszott művei között tartjuk számon a Ruralia hungaricá-t. Az édesanyjának ajánlott
művel valószínűleg maga Dohnányi is elégedett lehetett, mivel az
eredetileg hét darabból álló zongorás változatból (op. 32/a) több átiratot is
készített: ötöt zenekarra (op. 32/ b), hármat hegedűre és zongorára
(op.32/c) és egy tételt pedig gordonkára és zongorára (op. 32/d) írt át. A
művet mind a szakma, mind a közönség egyöntetű elismeréssel fogadta.
A Pécsen 1924. szeptember 24-én a szerző által bemutatott mű a
zongoraművész repertoárjának egyik legnépszerűbb darabjává vált, rendszeresen
játszotta, illetve vezényelte külföldön és belföldön egyaránt. A Filharmóniai
Táraság egy 1928-as londoni turnéján például a Morning Post kritikája
(1928. június 16.) szerint olyan sikerrel fogadta az angol közönség a mű
zenekari változatát, hogy az utolsó tételt meg kellett ismételni.
A kompozícióban
mélységes hazaszeretetéről vall a zeneszerző. A pozsonyi
születésű Dohnányit közelről érintette Trianon, szeretett városának
elszakítottságát élete végéig nem tudta elfogadni. A londoni British Library
Dohnányi-gyűjteményében található egy 1944-es rádióműsor
fogalmazványa, melyben Dohnányi gyermekéveire emlékezik. Szülővárosára
utalva fájdalmasan tör ki belőle a kérdés: „Vajha még a miénk lesz ez a
város?” Talán nem véletlen, hogy ebben az opuszban Nagy-Magyarország
területéről, javarészt Erdélyből válogatta össze a feldolgozott
népdalokat. A sorozat 2. darabja — Presto, ma non tanto — nem is egy,
hanem mindjárt négy erdélyi népdalt (Én Istenem, add megérnem; Verd meg
Isten azt az anyát; A kaposi kanális; Kolozsváros olyan város) dolgoz fel
virtuóz módon. A zeneszerző halmozza és zökkenőmentesen kapcsolja össze
a népdalok különböző karaktereit és eltérő színeit. A 4. darabban (Vivace)
a komponista által oly kedvelt ötös metrumot, az utána következőben (no.
5, Allegro graziozo) gyermekkorát idézi fel a Kis kacsa fürdik
dallamával. E rövid, intermezzónak is felfogható darab után következik a
sorozat legmegrendítőbb tétele (no. 6, Adagio non troppo), melynek
alapját a Maros-Torda megyében gyűjtött „Árva vagyok, apa nélkül, mint
gerlice párja nélkül” kezdetű népdal képezi. Dohnányi gyemekkorától
rendkívül fegyelmezett, s egyben szemérmes ember volt, aki belső,
személyes érzelmeit soha nem tárta nyilvánosság elé — még kompozícióban is csak
ritkán. Kevés azoknak a műveknek a sora, melyben kimutatható a párhuzam
élete egy adott eseménye és valamely kompozíciója között. Ez a mű azonban
kétségtelenül e ritka személyes megnyilatkozások egyike, melyet a sorozat többi
darabjától eltérően a II. világháborút követő hangversenyein továbbra
is műsorán tartott Argentínában és az Egyesült Államokban. Az utolsó tétel
(no.7) „A bolond német így jár táncot” dallamával próbálja feledtetni az
előbbi tételben megfestett fájdalmat, a sötét színeket és szilaj
jókedvvel, zongoratechnikai bravúrokkal fűszerezve fejezi be zenés
utazásunkat Magyarország gyönyörűséges tájain.
Kovács Ilona