Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN
Nem
meglepő, ha egy Beethoven zongoraszonáta a klasszikus háromtételesség követése
vagy „romantikus” bővítése helyett tételpárban találja meg az egyensúlyt.
Annál különösebb a Fisz-dúr hangnem, amelyben az Op. 78-as szonáta mindkét tétele
fogant. A második tétel rondótémája pedig már szinte mellbevágó.
Azzá teszi az in medias res
kezdés: bővített szext markánsan alterált akkordjára huppan a kéz, egy
történet ki tudja, milyen alapszituációjának szinte már „következményeit”
terítve elénk. A tonikát a 2. ütem negyedik nyolcadán és a 3. ütem nyújtott
ritmusának tizenhatodán, e két legsúlytalanabb helyen átmenő
szextakkorddal érinti csupán, hogy aztán „kinyisson” a dominánsra.
Kísérletezhetünk azzal, hogy innen miképp forduljunk egy második félperiódusban
Fisz-dúr első foka felé, de szellemes eredményre aligha juthatunk. Az ok
bizonyára abban keresendő, hogy nem is onnan indultunk – hanem egy
alterált szubdominánsról –, így a periódus kérdés-válasz viszonylata
megbicsaklik: az adható felelet nem a – harmóniai tartalmában egészen más
eredetű – kérdésre szólna. Beethoven ezért nem az alaphangnem első
fokán jelöli ki a következő tájékozódási pontot, hanem modulál: H-dúrba. A
„periódus” harmadik szakaszában H-dúr I. fokú szextjén véve föl a fonalat annak
dominánsára vált hangnemet, így érkezik végre Fisz-dúrba.
Csakugyan periódust alkot ez a
hangsúlyozottan azonos ritmusú háromszor négy ütem? Vagy a hármasság okán
mondatnak kellene neveznünk? Ismeretes: a zenei mondat két rövidebb, periódusszerűen
egymásra felelő szakaszból, és egy azoktól terjedelemben, esetleg
motivikában is eltávolodó, a periódus lezártságával szemben a formát kinyitó
harmadik szakasszal teljesedik ki. E Beethoven-témában nem két egymásra
felelő után érkezik egy harmadik, részben vagy egészben új, hanem egy
azonos szerkezetű, az előzőekkel egyenrangú, azokra közvetlenül,
ugyanazzal a retorikával reflektáló szakasz teljesíti ki a hármasságot.
Mégpedig először a domináns pólust célozva meg (Cisz-dúr hangzat), azután
a – tonikához viszonyítva ellenirányban azonos távolságú – szubdominánst
(H-dúr), végül annak dominánsára konkludálva, ami nem más mint az eddig
hangsúlyosan ki nem mondott tonikánk. Ez a hármasság tehát semmiképp sem
mondat, hanem a legtökéletesebb periódus, amely nem oda-vissza járja be,
hanem mintegy egyenlő szárú háromszöget rajzolva járja körül a
motivikában felvetett „tartalmat”. (E háromszög csúcsai voltaképp egy köríven
helyezkednek el...) Mindezzel a Beethoven-téma „a legperiódusabb” periódus,
különösen ha belegondolunk a görög szó eredetébe: periodosz =
körfordulat; peri = körül, hodosz = út).
A téma csak kétszer fordul elő
azonosan. Azután harmóniailag és regiszterben (újabb reflexió-síkokat teremtve)
variáltan halljuk viszont. A második megszólalásnak azért kell még az
elsővel azonosnak lennie, mert egyrészt a meglepő szerkezet egyetlen
hallgatásra nem könnyen megjegyezhető, másrészt a tétel tizenhatodos
faktúrája afféle csillámporral fedi be a „figurális” elemet, a témát.
Vajon megütközött-e a szokatlan formán az, akinek a szonáta ajánlása szól, Brunswick Teréz? S vajon a kora jelenidejének komponáló szerző mennyiben gondolt arra, hogy nemzedékeknek, sőt évszázadoknak hagyja hátra a meglepetésbe ágyazott tökéletesség borzongató revelációját?