Debrecentől – Debrecenig

Interjú Vásáry Tamással

VÁSÁRY TAMÁS tősgyökeres debreceni. Az Egyetem Zeneművészeti Karának egyik tantermében beszélgetek vele, abból az alkalomból, hogy az Ifjú Zeneművészek 9. Nemzetközi Nyári Akadémiájának keretei között ezekben a napokban készíti fel az általa alapított Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekart a soron következő hangversenyekre, melyeken két Kodály-dalt, Liszt A-dúr zongoraversenyét és Csajkovszkij 5. szimfóniáját szólaltatják meg.

Arra kérem, beszéljen először debreceni gyökereiről!

– Nagyon nagy családom volt itt Debrecenben, mentem az utcán, mindenütt egy Vásáry vagy Baltazár vagy Koncsek jött velem szemben. Nagyapám Baltazár Dezső református püspök volt, nagybátyám Vásáry István polgármester. Amikor mentem édesapámmal az utcán, állandóan le kellett vennie a kalapját, és akiknek köszönt, azoknak a nagy része családtag volt. Ebbe a családba cseppentem én bele.

Zenei pályája hogyan kezdődött?

– Ötéves voltam, amikor hallottam Boccherini menüettjét, nagyon megtetszett, lepötyögtem a zongorán, legközelebb a harmóniákat is kikerestem hozzá. A nővéremhez járt egy tanár néni, eljátszottam neki. Azt kérdezte: hol tanultál te zongorázni? Mondtam, hogy sehol. Akkor ő tanítani kezdett engem. A következő évben édesapám elvitt a Zenede igazgatójához, Baranyi Jánoshoz, aki felvett, annak ellenére, hogy szabály szerint nem lehetett volna, mert még nem voltam hétéves. Nagyon megijedtem, amikor Höchtl Margithoz osztott be, mert róla azt hallottam, hogy félelmes alak; tényleg szigorú volt, de pillanatok alatt nagyon megszeretett, és én is őt. Nyolcéves koromban már felléptem egy hangversenyen, egy Mozart-zongoraversenyt játszottam zenekarral. Ómenszerű volt életem első koncertje, amit egy zongorista-karmester, Baranyi János dirigált.

Amikor Dohnányi Debrecenben szonátaestet adott Zathureczkyvel, bemutattak neki, ami nagy esemény volt. Felajánlotta, hogy költözzünk Budapestre, ez akkor nem történt meg, de időnként meghallgatott. Abban a teremben játszottam neki, amelyikben Bartók is tanított, többek között későbbi tanáromat, Hernádi Lajost is.

Milyen volt Hernádi tanítása, mit lehetett tőle megtanulni?

– Azt mondta: most vége a csodagyerekségnek, vége az ösztönösségnek, attól kezdve tudatossá kellett válni, mindig előre tudni, ami következik. Azon kívül bizonyos technikai gyakorlatokat mutatott és kimondott sportszerű tanácsokat adott, amiket ma is betartok. Ő nagyon módszeres volt és alaposan kianalizálta a műveket. Ez nagyon jó volt, de azáltal, hogy egy ideig még növendékhangversenyen se engedett játszani, teljesen elvesztettem önmagam és eleve úgy közelítettem meg a darabokat, hogy ezt vagy azt ő hogy fogja fogadni. Ennek csak akkor lett vége, amikor a szüleimet kitelepítették és Kodály segített abban, hogy pódiumhoz jussak. Eleinte sokat kísértem, könnyűzenét is, mert az volt a feltétel, hogy mindent vállaljak el.

Hogyan kezdődött a kapcsolata Kodállyal?

– Kodály tanított szolfézsra, népzenére, évekig jártam hozzá. Megtanultam a műveit, eljátszottam neki a lakásán a Marosszéki táncokat. Odajött, kezet nyújtott és azt mondta: szervusz. Ezt soha többé nem mondta. Akkor ő is leült a zongorához és bár nem volt zongorista, mégis a legnehezebb dolgokat is el tudta játszani.

Amikor a szüleimet kitelepítették, kiderült, ő intézte el, hogy engem ne vigyenek el. Másnap reggel elmentem Hernádihoz, azzal fogadott, hogy Kodály Zoltán vár. Anélkül, hogy megkérdezte volna Kodály, hogy mi történt, elkezdett vizsgáztatni. Bach-duókat kellett játszanom úgy, hogy ami a jobb kéznek volt írva, azt bal kézzel és fordítva. Dallamot zongorázott és azt kánonban kellett énekelnem, Bach cisz-moll fúgáját e-mollban eljátszani, ilyen rettenetes dolgokat műveltetett velem. Azt gondoltam: azért hívott ide, hogy megkínozzon? Már éppen el akartam menni, amikor a kezembe nyomott egy köteg százast, azzal: „Az induláshoz”. De utána nem kényeztetett el, csak mindig olyankor segített, amikor más nem tudott volna. Azt is elintézte Révay Józsefnél, hogy a szüleimnek engedjék meg, hogy Jászkarajenőről, ahol nagyon nagy nyomorúságban éltek, Böszörmény és Debrecen között egy szép családi házba költözzenek, ami a nagyapámé volt, de mert nehezen megközelíthető volt, nem vették el, egyszerűen nem kellett a pártnak.

Amikor az oklevél-pályázati koncertemre készültem, csak egy rossz bécsi mechanikás Ehrbar zongorám volt, ami után egy Steinway-n kellett a koncerten játszanom. Ez olyan, mintha faütővel készül valaki egy pingpong meccsre, ahol aztán gumiütővel kell játszania. Elmondtam Kodálynak, hátha tud egy jó ötletet, hol lehetne egy jó zongorát bérelni, mert ezen nem tudok felkészülni. Azt mondta: nézzen ki egyet, ami magának tetszik. Találtam egy eladó zongorát, egy Steinway-t, de nem tudtam, mi a módja – talán bérelné a rádió és megengednék, hogy azon gyakoroljak?… Kérdi Kodály: mennyibe kerül? Mondom, húszezerbe. (Ez akkor – akárcsak ma – normális keresetű ember számára elérhetetlen volt.) Azt mondja: jöjjön el a csekkért! Felmentem, és a házvezetőnő adta át egy borítékban, ami nem volt véletlen, nem akarta, hogy ott hálálkodjam. De az utcán összetalálkoztam vele. „Tanár úr, nem tudom, hogy köszönjem meg…” Mire ő: „Tanulja meg a Wohltemperiertes Klaviert minden hangnemben és tanuljon meg négy nyelvet!”

A diplomakoncertem után „sztár”-státuszba kerültem, miután egy kulturális delegációval kint jártam Moszkvában, Garay Györggyel játszottam, többek között a Kreutzer-szonátát és szólóztam is a rádióban, akkor ott a legmagasabb kategóriába soroltak be. Attól kezdve a Filharmónia szólistája lettem és ráadásul kiküldtek több világversenyre, díjakat is nyertem. És eljött az a pillanat, amikor egy nap azt mondja nekem Kodály a folyosón, hogy az ő szolfézs-osztályában negyvenen vannak, így nem lehet egyénileg foglalkozni velük, vegyem át a felét. Ez egy óriási megtiszteltetés volt, hogy Kodálynak vagyok az asszisztens-tanára. De egy idő után rájöttem, hogy ez a kettő együtt nem megy: olyan magas fokon tanítani a szolfézst, ahogyan azt ő elvárja, ugyanakkor koncertek Ferencsik Jánossal, Somogyi Lászlóval, Fischer Annieval kétzongorás Mozart-zongoraversenyt játszani és járni külföldi versenyekre. Azt választottam, hogy inkább leszek zongoraművész, mint szolfézstanár, de hogyan közöljem ezt Kodállyal? Rettenetes lelkiállapotban mentem el hozzá, féltem, hogy ezzel elveszítem egy életre a pártfogását. Elmondtam, mit határoztam, mire ő csak ennyit mondott: „Hát ha nem megy, nem megy.” El volt intézve. Ami egyben megmutatta azt is, mennyire nem volt igaza azoknak, akik Kodályt azzal vádolták, hogy amiatt nem lett belőlük nagy zeneszerző, mert Kodály megbízta őket ezzel-azzal. Nekem ez az eset megmutatta, hogy milyen volt Kodály: ha valaki mást akart csinálni, hagyta.

És akkor jött a forradalom, aznap este éppen Miskolcon játszottam, szokásos ráadásként a Rákóczi-indulót, és akkor nem csak nagy taps volt, hanem valóságos tüntetés. Amikor lejöttem a színpadról, mondták, hogy Pesten kitört a forradalom és ez a nagy taps most erre való reakció volt.

A forradalom alatt édesapám újjászervezte a Szabadság-pártot. Nagy Imre íróasztalán megtalálták a pártalapítási dokumentumot, amin rajta volt a névsor, azokat mind lefogták, édesapámat is. Amikor érte jöttek, elvitték az én naplómat is, amit a forradalom alatt végig írtam, olyan dolgok voltak benne, hogy Kodály szerint „kevesebbért is akasztottak fel embereket”.

És engem mint díjnyertest visszahívtak Belgiumba egy hangversenyre 1956. december 2-ára. A papírok a kezemben voltak. Akkor nagyon nehéz volt közlekedni, de a belga konzul felajánlotta, hogy kivisz autón. Azt se tudtuk, édesapám hol van, ráadásul az én naplóm is az ÁVÓ kezében volt. Négy Kossuth-díjas művész aláírásával elmentem Münnich-hez, az akkori belügyminiszterhez, az oroszlán barlangjába. Azt tudtam, bemenni csak tudok, de hogy jövök ki? Mondtam Münnichnek, hogy én most kimegyek Belgiumba, de milyen rosszul veszi az ki magát, hogy édesapám meg börtönben van. Azt mondta, egyet tudok csak csinálni: leszólok, hogy ne legyenek „túlkapások” (vagyis hogy ne kínozzák). Hanem amíg ki nem vizsgálják az ügyét, addig nem jöhet ki.

Hát én elutaztam Brüsszelbe és az első dolgom az volt, hogy a belga anyakirálynőnek, akinek a díjasa voltam, írtam egy levelet és kértem, hogy fogadjon. Fogadott, meghívott ebédre, utána azt mondta, hogy a személyi titkárával menjek el a szovjet nagykövethez. Másnap édesapám kijött a börtönből és édesanyámmal együtt kaptak útlevelet és elhagyták az országot. Egész fantasztikus történet.

Akkor indult meg a nemzetközi karrierje?

– Ezzel még nem indult meg, mert Belgiumban eleinte semmi nem történt. Volt ugyan egy nagy koncertem, eljátszottam három zongoraversenyt egy este. Életem megmutatta, hogy hányszor volt valami óriási sikerű dolog és utána mégsem történt semmi, azután váratlanul valami véletlen. Egy bankárnál laktunk, aki szerette a zenét, ennek volt egy barátja, aki a Siemens gyár villanykörtéit adta el Belga-Kongóban. Ő meghívott minket vacsorára, utána kért, hogy játsszam valamit. Eljátszottam a Campanellát, az elfogyasztott sok bor után életem legrosszabb Campanelláját. Egy hét múlva kapok egy levelet a Deutsche Grammophon Gesellschaft-tól, felajánlották, hogy csináljak egy Liszt-lemezt. Nekem ez semmit se jelentett: most vegyek fel Lisztet, amikor Cziffra György csinálta a Liszt-lemezeit? Nem volt hozzá kedvem. A házigazdám majdnem elájult, amikor meghallotta, hogy elutasítottam életem legnagyobb lehetőségét. A szüleim rábeszéltek, hogy mégis próbáljam meg, nincs semmi más lehetőségem, se menedzserem, se tanítás, semmi; hátha ebből mégis lehet valami? És ez indította el a karrieremet. A következő évben, amikor kijött, az év legjobb lemezének jelölték Angliában. És akkor rögtön felvettek egy Liszt-zongoraverseny lemezt, erre a legnagyobb londoni menedzser meghívott, hogy bemutat Londonban. A Royal Filharmonikusokkal eljátszottam a Csajkovszkij-koncertet és a Liszt: Esz-dúr zongoraversenyt egy este, és olyan fantasztikus kritikákat kaptam, hogy egy pillanat alatt elindult a karrierem. Onnantól kezdve aztán vagy száz koncerten léptem fel, a legnagyobb zenekarokkal, a legnagyobb karmesterekkel, Széll György bemutatott a Carnegie Hallban, megcsináltam még egy Liszt-lemezt, Chopin-albumot, akkor tényleg egyfajta „szupersztár” kategóriába kerültem.

Részt vettem az első Rio de Janeiro-i versenyen és csak azért nem nyertem meg, bár nekem volt a legmagasabb pontszámom, mert volt egy szovjet zsűritag, aki akkor tudta meg, hogy én egy magyar menekült vagyok, és a döntőben nulla pontot adott. Ez levágta a díjamat az ötödik helyre. De a közönség szeretett, volt ott egy csomó koncertem és abból tudtunk egy fél évig megélni a szüleimmel, amikor visszamentem. Akkor elhatároztuk, hogy Svájcba megyünk és ott maradtunk. És ki volt az, aki beprotezsált bennünket Lausanne-ban az Öregek Házába? Az a Hodásziné, aki Debrecenben a zenekedvelők körének az elnöke volt, és ő rendezte meg annakidején életem első szólóestjét az Aranybika dísztermében. Ő intézte el, hogy időt nyerjünk és ott maradhassunk, és menekült útlevéllel letelepedhessünk Svájcban. Így aztán tizenkét év múlva svájci állampolgár lettem.

A karmesterség hogyan kezdődött?

– Az első, nyolc éves koromban adott koncertemen, amikor zenekarral próbáltam, tudtam, hogy nekem karmesternek is kell lennem. Mielőtt emigráltam volna, Tóth Aladár meghívott, hogy kezdjek el korrepetálni és dirigálni az Operaházban, tehát ha nincs forradalom, és nem jövök el, akkor ott is maradok egy életre. Annyira imádtam az operákat akkor is és azóta is, hogy ez engem tökéletesen kielégített volna. De hát a Sors nem így akarta. Utána állandóan próbáltam azt is tanulni, elmentem Swarowskyhoz Bécsbe, majd a londoni akadémiára, de az igazi tanulás az volt, hogy mint szólista rengeteg karmesterrel dolgoztam, és abból tanultam, hogy figyeltem a próbákat, koncerteket. Csak ’69-ben jutottam először oda, hogy zenekar elé állhattam, mégpedig egy véletlen folytán. Egy Párizsban működő magyar hangversenyrendező, Böröcz András, ő volt a Menton-i fesztivál igazgatója és a párizsi menedzserem (ő szervezte meg azt a hajóturnét, hajófesztivált, ami a ’70-es években indult el) mondja nekem, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekart akarja bemutatni, de ott senki se ismeri őket, nem ismerik a vezetőjüket, Sándor Frigyest, engem meg ismernek, nem akarom-e elvezényelni, ezek olyan jók, hogy tulajdonképpen nem is kell őket vezényelni. Ez az, amire egész életemben vágytam, és itt indult el a karmesteri karrierem. A következő évben már meghívtak a Liszt-kamarazenekarral franciaországi turnéra, és utána a hajóra is. Később aztán a Bournemouth Sinfoniettának lettem az igazgatója, és rengeteg vendégszereplésem volt, többek között a Berlini Filharmonikusokkal, a New York-i Filharmonikusokkal, Párizsban az Orchestre Nationale-lal, az összes londoni nagyzenekarral, Rómában a Santa Ceciliával, Denverben, Dallasban és Japánban is.

És akkor következett az, hogy svájci állampolgárként először jöhettem vissza Magyarországra. Nekem honvágyam mindig Debrecen után volt, mindig vissza-visszatért az az álmom, hogy ott állok a Nagytemplommal szemben és hallgatom a Rákóczi-harangot, ahogy életem legboldogabb időszakában, 5 és 12 éves korom között. Budapesti éveim inkább nyomasztóak voltak. Nekem Debrecen volt a világ közepe, és amikor feleségemmel először jöttünk haza (ő életében először járt Magyarországon, bár magyar volt), ő vezette az autót, és amikor Debrecen határához értünk, én behunytam a szemem, mert ott akartam csak kinyitni a Nagytemplom előtt. Így is lett és ez óriási élmény volt. A mai napig nagy élmény, hogy esténként elsétálok azok előtt a házak előtt, és az valami különleges dolog, hogy itt van a múltam.

Borzasztóan szerettem volna hazatelepülni, venni itt egy házat vagy lakást, de akkor még külföldi állampolgárnak nem lehetett. Fischer Annie jóban volt Aczél Györggyel és beszélt vele rólunk, de ő se tudta elintézni. (Aczél egyébként nagyon okos ember volt, sokaknak politikailag nem volt szimpatikus, de nekem ebből a szempontból közömbös volt.) Ezzel szemben kapok egy levelet Kovács Dénestől: meghív arra, hogy mesteriskolát tartsak az Akadémián. Ez azért volt furcsa nekem, mert Kovács Dénes engem nem nagyon szeretett, én szerettem az ő hegedülését, de teljesen más karakterek voltunk. És pont engem hív meg! Mint kiderült, én voltam az első, akit meghívtak, mégpedig úgy, hogy Aczél letelefonált.

Amikor Ferencsik meghalt, megint küldött egy üzenetet, hogy menjek fel hozzá. Engem akart az ÁHZ-hoz főzeneigazgatójának. Én tudtam, hogy nekik Kobajasi a kedvencük, és hogyha engem odatesz Aczél, keresztbe esznek meg. Én nem tudok ellenséges közegben dolgozni. Kérdezem, mit szól ehhez a zenekar? „Nem kérdezzük meg, nem élünk demokratikus országban” – így mondta.

Jól is tettem, hogy nem vállaltam el, mert aztán a Rádiózenekar meghívott. Volt egy közös koncertünk, amit Kelemen Pali rendezett, akkor nyitott menedzseri irodát. Volt egy rendezvénysorozata a Kongresszusi Központban: a Fesztiválzenekar Fischer Ivánnal, Kobajasival az ÁHZ, és engem hívott meg, hogy dirigáljam a Rádiózenekart. Már a koncert szünetében megmutattak nekem egy levelet, amit a zenekar a Rádió elnökségének írt, hogy minél többet szeretnének velem dolgozni. Éppen ekkor járt le az elődöm szerződése, így lettem én a Rádiózenekar vezetője.

És a Világzenekar?

Általában nekem mindig a legvadabb ötleteim szoktak bejönni. Amik olyan természetesek lettek volna, azok sose sikerültek. Ez pontosan ilyen volt. Érdi Tamásnak az édesanyja, Érdi Márta, aki a Duna Televíziónál dolgozott, kapott egy kitüntetést Kecskeméten négy évvel ezelőtt az Európa Jövőért Egyesület részéről. (Az elnökük Farkas Gábor volt). Mondta Márta, hogy menjek le vele Kecskemétre. És ahogy megyünk, eszembe jutott, hogy hát Kodály Zoltán az ifjúság nagy tanítója volt, kézenfekvő, hogy kellene egy világifjúsági Kodály-zenekar. És hol? Természetesen Kodály szülővárosában. Már az autóban tudtam, hogy erre azt mondják majd, ez gyerekes dolog, most mindenre kevesebb a pénz. De azért említsd meg ennek a Farkas Gábornak, ez nagyon érdekes ember, vállalkozó szellem! – mondta Márta. Már hallottam a választ, hogy erre most nem lehet pénzt szerezni. Ezzel szemben azt válaszolta. „Hát megcsináljuk”. Meg is szervezte, és valami harmincnégy nemzetből jöttek el gyerekek. Az első évben csak itt a közelbe mentünk, Galántára, de a második évben már eljutottunk Brüsszelig, a Grand Palace-on volt a záróhangversenyünk, előtte Neerpeltben, egy olyan helyen, ahol minden évben ifjúsági fesztiválokat rendeznek. És soha olyan nagy siker nem volt, mint a miénk.

És jött volna tavaly a harmadik, amikor a polgármester szintén megszavazta nekünk az összeget, akkor már más volt a polgármester, mint az előző két évben. De a költségvetési tárgyaláson a helyi zenekar részéről kijelentették, hogy ők jobban megérdemelnék, mint mi, és valaki, akinek a nevét nem akarom megemlíteni, küldött egy levelet, amiben azt írta, hogy ez a zenekar nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. De hát miért nem váltotta volna be? Mindenütt telt házak voltak, nagy siker, maga Kodályné mondta, hogy ilyen szép Kodály-előadásokat még nem hallott. És az illető, aki a levelet írta, maga is részt vett valamilyen formában ezeken a koncerteken és el volt ragadtatva… Aztán egy év múlva egyszercsak ott van az a levél. Magyarul: megfúrták az egész dolgot. A polgármester erre azt mondta, hogy itt helyben nincs egységes vélemény, a helybeli zenészek ellene vannak a zenekar működésének. Amikor ezt megtudtam, megmondtam, hogy nem akarok tovább ilyen ellenszéllel itt működni, köszönöm, ebből nem kérek. Ráadásul Farkas Gábort is megtámadták, hogy amatőr szervezés, amit csinált. Pedig hát heroikus munkával csodálatosan meg volt szervezve az egész.

Akkor az én okos feleségem, aki negyvenegy évvel fiatalabb nálam, azt mondta: „Az igaz, hogy Kodály Zoltán Kecskeméten született, de te meg Debrecenben születtél és ott megbecsülnek téged”. Na, erre tavaly nyáron meg voltunk híva a virágfesztiválra, mind a ketten zsűriztünk, utána nagy fogadás a Bikában, ott voltak a város vezetői, polgármester, polgármester-helyettes, Somogyi Béla, aki a kulturális ügyeknek a vezetője és ott volt Duffek Mihály is, a Zeneművészeti Kar dékánja. Ott bedobtam az ötletet. A legnagyobb örömmel fogadták, az Egyetemnek épp erre van szüksége – mondták –, úgyhogy a dolog elindult volna, hogyha nem jön a gazdasági válság. Akkor úgy nézett ki, hogy az egészből nem lesz semmi, de az Egyetem fölvállalta, hogy ezt ők élve-halva megcsinálják. Meg is csinálták, és hát azért a város is hozzásegített: a balatonfüredi és a budapesti koncertnek a szponzoráláshoz hozzájárultak. És van ígéretünk, hogy jövőre már megint visszaáll a Világzenekar, mert most pillanatnyilag ez túlélő periódus abból szempontból, hogy nem lehet igazán a Világzenekar profilját képviselni, amikor csak három külföldi tagja van a zenekarnak, abból is kettő kinti magyar. Ezzel szemben sokkal jobb a zenekar, mint a másik kettő volt, mert a magyarok a legjobbak.

Milyenek a próbák során szerzett tapasztalatai a jelenlegi együttesről?

– A tapasztalataim a legpozitívabbak. Most, hetvenöt éves fejjel azt kell mondanom, hogy egész életem során a két legszebb és legkellemesebb feladat, amiket éppen most csinálok. Az egyik Kodály összes dalainak felvétele a Hungaroton számára, kilenc énekessel. Most fejeztük be. E nagy feladat befejezése után nem azt érzem: milyen jó, hogy túl vagyok rajta, hanem sajnálom, hogy vége. Ugyanígy vagyok ezzel a zenekarral is. Olyan élvezet ezekkel a gyerekekkel dolgozni, hogy el se tudom mondani. Olyan figyelem van, olyan odaadás van ezekben a gyerekekben, intelligencia, szív, emberileg kedvesek, amilyet eddig még soha nem tapasztaltam. Mindig is szerettem fiatalokkal dolgozni és mindig elvállaltam fiatal zenekarokat, most Londonban is volt hangversenyem a Londoni Szimfonikusok ifjúsági zenekarával, de ezek olyanok, hogy ha például egy összpróbán leállok és csak – mondjuk – az első hegedűsökkel dolgozom egy ideig és addig a többieknek semmi dolguk nincs, ezek nem unatkoznak, mint más zenekaroknál történni szokott, nyugodtan ülnek és figyelnek, hallgatják és tanulnak belőle. Ehhez kell egy belső intelligencia, akarás, egy lelkiség. A legnagyobb öröm ezekkel dolgozni. Úgy szeretem őket, mintha a saját családom lennének.

Egy fiatal karmester-asszisztenst is bevont a munkába.

– Igen, ő Hámori Máté, a volt miniszternek, Hámori Józsefnek a fia. Őt már régóta ismerem, jóban vagyok a szüleivel. Zeneszerzést tanult és zongorát, meghallgattam és azt mondtam, hogy „legyél karmester”. Mert nem lehet ma megélni zeneszerzésből meg zongorázásból, mind a kettő túlságosan „emberevő” pálya. Karmesterre viszont mindenütt szükség van, és az, hogy valaki jól zongorázik és a zeneszerzéshez is ért, nagyon jó alap ahhoz, hogy jó karmester legyen belőle. Kérdés, van-e kedve és tehetsége hozzá. Ezt én felvetettem náluk, hogy próbálja meg, elképzelhető, hogy Máténak tehetsége és kedve is van hozzá. Érdekes módon, most márciusban volt Londonban egy karmester verseny, ezen Máté tulajdonképpen a harmadik lett, bár nem kapta meg hivatalosan a harmadik díjat, de pontszámokban ő lett a harmadik. (Hogy miért nem kapta meg? Ennek belső „diplomáciai” oka volt, egy francia lánynak adták, mert – úgymond – ez most „jót fog tenni a versenynek”.) Amikor Hámoriéknál voltam (egy ízben két elnök is ott volt: Mádl meg Sólyom is), természetesen a szülőkkel beszélgettem, meg a vendégekkel. Mátét itt ismerem meg igazán a munka során: kiváló ember és nagyon együtt érezzük a zenét, értékes, okos, kulturált valaki, remek karmester lesz belőle. Ez is hozzájárul, hogy jól érzem itt magam.

Engem arra is megkértek, hogy a Nyári Akadémia keretében tanítsak is. Eddig négy zongorista játszott nekem. Javasoltam, hogy a két Kodály-dalt előzetesen két fiatal szólistával is próbáljuk, mert ez a zenekarnak is hasznos, ha hallják a népdalt és a szólistáknak is jó. Ugyanígy egy zongorista bejátszotta a próbákon a Liszt-zongoraversenyt. Eleinte én játszottam be és Máté vezényelt, de holnaptól már itt lesznek a koncert igazi szólistái, Horváth Ádám és Érdi Tamás és velük próbálok a csütörtöki koncertre.

Utószó: A csütörtöki zárókoncert a debreceni Kölcsey Központ hangversenytermében óriási siker volt, teljes mértékben igazolta Vásáry Tamás kéthetes alapos, intenzív zenekarnevelő munkájának eredményességét. A zenekar egy nappal korábban Szatmárnémetiben, majd a következő napokban Balatonfüreden és a budapesti Szent István Bazilikában is bemutatkozott.

Körber Tivadar