JELEN-KÉP

 

„AHOL A KINCSED, OTT A SZÍVED IS”

 

Beszélgetés Bokor Györggyel,

a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola új igazgatójával

 

– A PARLANDO Zenepedagógiai folyóirat olvasói érdeklődéssel néznek az Ön tevékenysége elé. Tisztelettel kérem Önt, hogy hivatalba lépésének kezdetén ossza meg velünk azokat a vezérgondolatokat, melyek igazgatói működésének alapelvei.

– Mindig lennie kell egy alapgondolatnak, ami mentén, ami köré a feladatainkat szervezzük. Véleményem szerint egy pedagógiai intézményben mindennek a tanítást kell szolgálni.  Amikor arra gondoltam, mit tudnék én – aki nem itt voltam diák – e cél elérése érdekében nyújtani, mit várhatnak tőlem egy 170 éves hagyományokkal rendelkező intézmény új igazgatójaként, úgy éreztem, hogy egy számomra rendkívül fontos gondolatot meg kell osztanom mindazokkal, akikkel együtt kívánok dolgozni. Legyen ez egy iránymutatás, melyre akár ciklusokon átívelő, hosszabbtávú politikát is rá lehet építeni. Ez egy idézet, mely a következőképpen hangzik: „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Máté evangéliuma* 6,21).

Ez a gondolat – bár nem szorul magyarázatra – számomra azt jelenti, hogy az ember tegyen meg mindent az értékek megóvása, továbbfejlesztése és a hagyományok megőrzése érdekében. E cél eléréséhez mindenekelőtt az egyén és közösség együtt munkálkodását tartom lényegbevágóan fontosnak.

– Ugyanezzel a mentalitással végezte igazgatói munkáját korábban is?

– Igen, de ott a szentendrei zeneiskolában nyilván mások voltak a szerepek. Sőt, amikor Vácott a szakiskolában egy évig megbízott igazgató voltam, hasonló elvet próbáltam követni. Közel 30 évet tanítottam zeneiskolában illetve zeneiskolai területen, ebből hét évet párhuzamosan zeneiskolában és szakközépiskolában is. E területen van a legszélesebb tapasztalatom, lévén, hogy a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségének az elnökségi tagjaként is működtem. E tapasztalataimat maximálisan szeretném most felhasználni, vagyis hogy mi az, amit mi segítségként tudunk nyújtani az alapfokú tanároknak. 20-30 évvel ezelőtt természetes volt a kapcsolódás a szaktanácsadói rendszer működése, a továbbképzések, szakfelügyelet miatt. Ez a rendszer, mint tudjuk most teljesen szétesett. Jelenleg éppen konkrét pályázatokra készülünk, hogy megtaláljuk a kapcsolat szorosabbá tételéhez a forrásokat és a szervezettségét. Tehát a cél kettős: az első a Konzi alapfok felé fordulása, tőlük viszont szeretnénk mi információkat gyűjteni, hogy megtudjuk azt is, ők mit szeretnének. Október 21-én tesszük meg az első lépést, amikorra „Solfeggio” címmel meghirdettünk egy összejövetelt. Ez alkalommal a mi tanáraink, Igó Lenke, Szabó Tibor, Timkó Gábor kívánnak előadást és részletes megbeszélést tartani. A kapcsolatfelvételben ez egy kiindulási pont, ugródeszka.

– Milyen új tervei vannak a szakiskola irányításával kapcsolatban?

– A vezetői tennivaló nem egyszemélyes feladat. Én egy négy tagból álló vezetőséget szeretnék szorosan együttműködtetni,  bár a végső felelősség, döntés természetesen az enyém kell, hogy legyen. E vezetőséggel, Eckhardt Gábor igazgatóhelyettes művészeti vezetővel, a közismereti igazgatóhelyettessel, a gazdasági vezetővel, valamint a munkaközösségek, tanszakok vezetőivel a jövőben nagyon szoros szakmai kapcsolatot tartva, gyakori konzultációt szeretnék folyamatosan fenntartani.

             Szeretnénk megvalósítani azt, hogy sok szempontból műhellyé váljon a Konzi minden kisebb munkaközössége.  Csak azután tudjuk összefogni a nagy egészet, ha ezek a műhelymunkák lépésenként elindulnak, megerősödnek. Nagy létszámot egyszerre gyúrni és alakítani sokkal nehezebb és kevésbé eredményes.  Sokszor csak finomítani kell, ami már megvolt, de nem elég hatékonyan működött. Az akadályokat kell elhárítani. Célunk, hogy a Konzi működése stabil, de rugalmas legyen.

             Az év indítása során mind a szakmai, mind a közismereti munkaközösségekkel sokféle programot megbeszéltünk. Azokat a pedagógiai alapelveket is, amelyek mentén a munkámat szeretném itt elkezdeni. Külön összeült a tantárgyi területek minden kisebb munkacsoportja. Én úgy érzékelem, hogy a jelenlegi közismereti gárda igen jelentős része is partner lesz elképzeléseim megvalósításában. Igyekszünk úgy alakítani mindenki munkáját, hogy a párhuzamosságokat lehetőleg kiiktassunk a munkából. A feladatköröket is elosztottuk, ily módon kell, hogy maradjon energia arra, hogy minden növendék egyéni problémájával külön-külön is tudjunk foglalkozni.

             A közismereti osztályfőnökök munkáját össze szeretnénk kapcsolni egyfajta mentor szerepet betöltő „zenei osztályfőnök” munkájával, vagyis annak a hallatlan tapasztalatmennyiségnek a feltárásával, amellyel egy zenetanár másfajta, egyéni motiváltság alapján, szoros emberi kapcsolatban ismerheti meg növendékét.

             A diák-mentor, vagy kortárs segítők szerepe is fontos lesz. Akik képesek lelki és intellektuális értelemben segíteni – ha szükséges, most belépő növendékeinknek, vagy azoknak, akik problémákkal küszködnek –, sokat tehetnek a közösség építéséért. Ezáltal szellemi erőforrásaink többszöröződhetnek meg.

             Több oldalról keressük az utakat, de mindezt folyamatosan alakítjuk. Hozzátenném azonban: vannak dolgok, amiket formálisan meg lehet tenni, és vannak dolgok, amiket nem szabad formálisan megtenni. Szándékaink a közösség összetartozását és az egymás iránti felelősségtudatot hivatottak megnövelni.

             Most, a tanév kezdetén csak irányt mutató kis táblákat tudunk elhelyezni. Ha a céljainkat diákokkal, szülőkkel, kollégákkal megbeszéltük, letisztáztuk, a szavak ideje lejárt, el kell indulnunk a megvalósítás felé.

             Úgy gondolom, hogy az egyén és a közösség együtt növekedése, gyarapodása szorosan összetartozik és egymás nélkül elképzelhetetlen. Ha egy intézmény csak egyéniségekből áll, olyan társasággá válik, ahol sokan vannak együtt, de akadályozott lehet az együttműködés. A közösséggé válás pedig meghatványozza az erőinket, akár a diákokra, akár a tanárokra gondolok. Ha például teret adunk annak, hogy a diákok saját ötleteiket is hozzátegyék célkitűzéseinkhez, ne csak a szakmai és egyéni fejlődésükhöz tartozó feladatokban mondhassák el véleményüket, a közösséggel kapcsolatban még a legproblematikusabb eseteket is megbeszélhessék velünk, jobban magukénak érzik majd az intézetet, a benne rejlő lehetőségeket, feladatokat. Velük együtt építjük a közösséget.  Ebben a teljes intézményi munkaközösségnek a példamutatása rendkívül fontos.

             A közösségépítés és a közösségi élmény felé mutató fantasztikus pillanat volt számomra, amikor most, az évnyitó ünnepségen, a Zeneakadémia Kistermében a mintegy 400 főnyi diáksereg fegyelmezetten felállt és négy szólamban énekelte el a Himnusz-t, majd a Szózatot. Az ilyen pillanatoknak is rendkívül erős közösségformáló ereje van.

– Rendkívül heterogén az ide járó növendékek előélete.

– Valóban, ebbe az iskolába a növendékek a legkülönbözőbb tehetséggel, előképzettséggel, és kulturális, családi, szociális környezetből érkeznek. De mindegyikük megáldva tehetséggel. Mindegyiknek más erénye, más hiányossága lehet. Mi, az általunk leghelyesebbnek tartott út felé próbáljuk irányítani őket. Ez természetesen sokkal több időt, energiát kíván, és – nem divatos ma kimondani ezt a szót – szeretetet is kíván, s mindenekelőtt elsősorban felelősséget. Mekkora büszkesége pl. egy zeneiskolai tanárnak, ha növendéke a rendkívüli tehetségek osztályába bekerül a Zeneakadémiára! De ő is ide jár majd közismeretre! Ezek a gyerekek sokkal hamarabb kerülnek nagyobb megterhelés alá. Óriási a felelősség, még inkább oda kell figyelnünk lelki, intellektuális, fizikai fejlődésükre. De sorolhatnék számos más példát, mely a Bartók Konzervatóriumot jellemzi.

– Kik voltak az Ön pedagógus példaképei?

– Hálát adok a Teremtőnek azért, hogy sok olyan tanárom volt, akik példájukkal életre szóló útmutatást adtak.

A hetvenes években az egyik legfontosabb példaképem volt a szentendrei zeneiskolában tanító Papp Tibor tanár úr. Ő tulajdonképpen egy pedagógus polihisztor volt. Sokunkat tanította, sokféle hangszerre. Odaadása, ügyszeretete, tanítványai iránt megnyilvánuló szeretete, felelősségtudata, az, ahogy munkáját végezte, máig fontos példa számomra. Tanítványai közül sok neves muzsikus került ki – Zeneakadémiai tanár is. Meghatározó volt tanulmányaim során az a néhány év, amit az István Gimnázium Zenekarában tölthettem, ill. Vizsolyi Lívia fagottművésztől tanulhattam, aki aztán Győrben is tanárom volt.

             A konzit Győrben végeztem. Itt is sok kiváló tanáregyéniség tanított bennünket. De meghatározó volt számomra néhány gimnáziumi tanárom is. Örömmel gondolok vissza a Ferences Gimnáziumban tanító legendás hírű szerzetes, Ányos atyára. Ő magyart tanított nekünk, mind a magyar, mind a világirodalomból, s a kortárs költészetet ugyanolyan odaadással adta a kezünkbe, mint a klasszikusokat. De ő tanította a politechnikának nevezett tárgyat is. Megtanította nekünk – és ezt az irodalommal is mindig összekapcsolta – az anyag, a kétkezi munka tiszteletét, s hogy ezt hogyan tudjuk a szellemi értékekkel összekötni.

             Ugyancsak nagy példakép volt számomra magas szintű tudásával a bencéseknél tanító Jáki Teodóz atya, aki következetességgel, komoly elvárásokkal és szigorral vezetett bennünket. Felejthetetlen élményem, amikor egy énekóra keretében a Kékszakállú herceg váráról tartott magyarázatot.   Elméleti, formatani, zenetörténeti, esztétikai elemzéseket hallhattunk tőle. Ennek már több mint 30 éve és mégis mély nyomot hagyó, élő élmény. A pedagógus példák közül most csak hármat ragadtam ki, de nagyon sokat kellene felsorolnom, egészen a zeneakadémiai tanulmányaim végéig.

– Életfilozófiája?

– Egy belső kérdésre és az elmúlt évek szerteágazó problematikájára, útkeresésére adott választ Marcus Aurelius római császár gondolata, ami így szól, hogy „Egyenesnek kell lenni, nem pedig kiegyengetettnek.” Lefordítva ez a gondolat számomra azt jelenti, hogy nem lehet olyan kérdés házon belül, vagy a fenntartóval való együttműködés során, amire ne tudnánk egyenes és világos válaszokat adni. Törekszem arra, hogy a válasz mindig egyszerű, egyértelmű és világos legyen. (Bár néha a kelleténél talán hosszabban fejtem ki…) Az is egyenes válasz, hogy a válaszadás nem időszerű, vagy nem tud, nem akar az ember választ adni. Saját gyermekeinknek is azt tanítjuk, hogy legyenek őszinték, mondjanak igazat. Jó lenne, ha mi felnőttek sem nevelnénk ezt ki egymásból. Ha valaki ezt a gondolatot sajátjának érzi, attól még csetlő-botló, gyarló ember marad, de egy olyan útra irányíthatja magát, ami az emberi kapcsolatokat világossá, egyértelművé és főleg őszintévé teszi. Ez nagyon hiányzik a mai világból. Nekünk világos példát kell mutatnunk, és akarva-nem akarva példát is mutatunk. A felnövekvő ifjúság hallatlanul érzékeny mind a jó, mind a rossz példára. Nekik mind szakmailag mind emberileg büszkének kell lenniük tanáraikra, és erre az iskolára is! Ezért sokat kell és lehet is tenni.

– Az Ön véleménye szerint hogyan érhető el az a pillanat, amikor egy tanár jó szándéka átfordulhat eredménybe; spirituális tanári képességgel, intellektuális ráhatással, vagy egyszerűen meg kell várni, hogy megérlelődjön valami, vagy netán külső, kényszerítő ráhatás szükséges? Természetesen lehetne még sorolni egyéb szempontokat is.

– Az anyag sulykolását, a teljesítményelvűséget nem tudom elfogadni. Ha ez túlságosan dominánssá válik, akkor a nevelés nem eredményes. Természetesen ez nem jelenti az ellenkezőjét sem, mert következetesség és tanári szigor nélkül nem lehet eredményt elérni. Valamennyi szempont fontos, és a helyes arányt kell megtalálni. Ez azonban tanulónként és tanáronként változó. Schumann nyomán Kodály idézte a Bicinia Hungarica előszavában négy alapvetően fontos tényező egységét. A „kiművelt kéz, kiművelt hallás, kiművelt szív, kiművelt értelem” együtt kell, hogy működjenek. A spirituális tanári képesség, vagyis a karizmatikus tanáregyéniség (amire természetesen születni is kell) fontos, hogy meglegyen. Csak az intellektuális ráhatásra hagyatkozva szárazzá válhat az anyag. Ugyanakkor ahhoz, hogy megérlelődjön valami, ma túl soká várni nincs idő!

– Ez alatt mit érthetünk?

– Ez az iskola kitágította már korábban hat évre a bizonyítás lehetőségét. Van egy előképzőnk (7-8. évfolyam), mely fokozatosabb, mintegy szárnypróbálgató a szokásos középiskolai tanulmányok előtt. A szakképzés átalakulása pedig megerősítette azt a korábbi gyakorlatot, hogy aki számára fontos, az ötödik évben is tovább tanulhasson (13. évfolyam). Tehát van lehetőség a kifutásra. Ennél több már nem lehet, mert többet a gyakorlat sem enged meg.

– Sajnos nagyon sokszor egy növendék szorgalma, a saját önépítő képessége kevés, és nincs hozzá ereje, hogy magából kihozza az adottságainak megfelelő minőséget. Régóta foglalkoztat annak kérdése, hogy miért nincs a szakiskolának egy olyan partner gimnáziuma, amelyikben a zenei pályára nem való, de értékes képességekkel rendelkező növendék tovább tanulhatna, egyetemre felkészülhetne. A mi gimnáziumunk nem ad elég magas pontszámú közismereti érettségit

– Valóban, a szülők felé mi felelősséget vállalunk. Ugyanakkor annyira speciális a képzésünk rendszere és belső tartalma, hogy nagyon nehéz pályát módosítani. Ezt a lehetőséget jó lenne megteremteni. De a jogszabályok elég szigorú korlátokat állítanak fel. A jogalkotó szándéka minden bizonnyal az volt, hogy az a fiatal, aki az élete egyik legérzékenyebb időszakában a szakközépiskolába belép, annak ne engedjük el a kezét, ne hagyjuk elkallódni. Ilyen értelemben helyes a tankötelezettség kiterjesztése 18 éves korig. Véleményem szerint meg lehet oldani ezt a problémát, ha az első, de legkésőbb a második év végén megosztjuk véleményünket a szülőkkel és a növendékkel is.  Ha megbizonyosodunk felőle, értésükre adjuk azt, hogy a növendék zenei tanulmányának nincs jövője. Helyezze át arra a hangsúlyt, amitől az élete boldog, pályája eredményes lesz.  A pedagógiai programunkkal ilyen szempontból is foglalkoznunk kell, mint olyan belső szabályzattal, ami ezekre a kérdésekre is kiterjed. A megindult műhelymunka során és a nevelőtestülettel együtt is keressük a helyes megoldást.

– Milyen új arculatot szeretne kölcsönözni a Bartók Konzinak?

– Mélyebben ismerkedve a Bartók Szakközépiskola belső életével arra a felismerésre jutottam, hogy ez az intézmény a külvilág számára nem mutatja be értékeit kellőképpen. Úgy gondolom, hogy itt fantasztikus zenei tudás, gazdagság gyűlt össze, és nagyon fontos, hogy a külvilág ezt megismerje. Ez korszerűbb marketing kérdése is. Technikai megvalósítása, a weboldal bővítése, interaktívvá és jobban informálóvá tétele a közeljövőben megvalósul. Itt bemutatjuk az iskola minőségpolitikáját, céljainkat, belső rendünket is. Azt mondják, ma versenyhelyzet van a szakiskolák között. A tanulók számát, a felvételit tekintve bizonyára. De úgy gondolom, hogy elsősorban együttműködnünk kell egymással, nem versenyezni! Az együttműködés nem feltétlenül egy üzleti jellegű kartellt jelent. A Bartók szempontjából a többi szakközépiskolával végképp semmi értelme sincs versenyezni. Nekünk meg kell mutatni, miben vagyunk jók, mit tudunk ehhez még hozzátenni, a mi elképzeléseink között hogyan fejlődhet, bontakoztathatja ki tehetségét az ide felvételiző növendék. Ha most nem az alapfok, hanem a felsőfok felé értékelem a Bartók helyzetét, adatok formájában elmondhatjuk a következőket: az idén a Bartók Konzervatóriumból 29 tanulót vettek fel a Zeneakadémia első évfolyamába. A következő Konzervatóriumból 7, az ezután következőből 3 került csak be. Ezeknek a számoknak az együttese tud irányokat megmutatni. A Bartók Konzervatórium a Zeneakadémia előiskolája; az összefüggésekből és a helyzetből adódóan mindig is így volt és így is lesz. De ennek meggyőzően kell így lenni. A felvételi előkészítése során, személyes kapcsolatokban, egyéni utakon sok minden történik. De bármennyire is értékesek ezek a személyes kapcsolatok, az intézménynek össze kell ezt fogni, hogy ez a magas minőség intézményi szinten is megjelenhessen. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Gyakorló Iskolája címet viselni nemcsak megtiszteltetés, de nagyfokú felelősség is. Ezért számomra alapkérdés a lehető legszorosabb és legjobb együttműködés az iskolánkat fenntartó egyetemmel. Dr. Batta András rektor úrral együtt azon dolgozunk, hogy a közép és felsőfok együttműködése, egymásra épülése gördülékennyé, természetessé és eredményessé váljon. Sokféle, anyagi, szakmai és más természetű akadályt kell még elhárítanunk, de meggyőződésem, hogy együtt sikerülni fog!

– Az Ön véleménye szerint mekkora szerep jusson a középfokú oktatásban a kortárs zenének?

– Egyértelműen nagy. Számos kiváló művésze van az iskolának, akik gyakorló, kortárs darabokat bemutató, kortársszerzőket inspiráló művészek. Magam is szívügyemnek tekintem a kortárs, ill. XX. századi magyar szerzők műveinek bemutatását, műsoron tartását. Ez részben szemléletbeli kérdés is. Megállok-e művészként a XIX. század végénél, vagy van-e bennem kísérletező kedv, hogy felfedezzem a velünk együtt élő szerzők műveit is. Iskolánknak kiváló zeneszerző tanárai vannak, műveik a hazai koncertpódiumok repertoárjában jelen vannak. 

– De lennie kellene egy fórumnak, ahol elhangozhatnak ilyen művek!

– Ezek is azoknak a belső műhelymunkáknak a körébe tartoznak, amikről beszéltem. Lehetőségeinkhez mérten keressük ezeknek a fórumoknak a lehetőségét. De látok egy nagyon komoly kihívást – hogy ne a veszély szót használjam – zenetanításunk előtt.

Sokan úgy vélik, hogy nem fontos, idejét múlt alapfokon a szolfézs, zeneelmélet nálunk megszokott intenzitású tanítása. Többen gondolják úgy, hogy az iskolai oktatásba be kellene hozni széles körben a mai populáris zenei irányzatok tanítását. E kérdésben én Szabó Dénes Kossuth-díjas karnaggyal értek egyet: azt, ami rossz, nem kell megtanítani. Ilyen módon a zene sem választható szét „szolfézsra” és „zenére”, vagy „komoly” és „könnyű” zenére. Értéket kell közvetítenünk, s ennek lehet sokféle módja, útja. De a zenei mesterséget is meg kell tanulni. Ennek része az elméleti tudás. Ehhez kaptunk a világon egyedülálló, és mára már minden zugában ismert, sőt elismert eszközt Kodály Zoltántól. Itthon – tisztelet az egyre kevesebb kivételnek – viták kereszttüzébe kerül, s mintha kezdenék sokan elfeledni. Eközben az egész világon újra felfedezik és kezdik „saját módszerként” kitalálni azonos, vagy nagyon hasonló megoldásokkal.

             Köztudott, hogy elindult a Zeneakadémián a Kodály-pedagógai képzés, külön szakként.  Gondoljunk bele abba, hogy a Kodály Intézeten keresztül mi mindent nyújtottunk mi a világ zenepedagógiájának! A tokiói Zeneakadémia számára például a világ legtermészetesebb dolga, hogy Magyarországot zenei téren összekapcsolja Kodály tanításával, és hozzánk jönnek most is, ha ezen a területen tájékozódni, tanulni kívánnak.

– Szerintem alapfokon, amatőrök számára az lenne a megoldás, ahogy Varró Margit tanított: ha valamivel hosszabb hangszeres órák lennének, amiben helyet kaphatna az elmélyedtebb elméleti magyarázat is. Erről év végén számot is lehetne adni egy kis darab elemzése révén.

– Tökéletesen egyetértek ezzel. Varró Margit, vagy Kovács Sándor örökségének ismeretére élő módon mekkora szükség van! Hányan ismerik ezeket a neveket? Személyes tapasztalatom, hogy ezekről a kiváló szakmunkákról nagyon keveset tudnak a zeneiskolai tanárok körében. Ma már az Interneten is megkereshetők az e témákkal kapcsolatos előadások. Vajon megteszi-e valaki, hogy utánanéz? Én a PARLANDO-nak rendszeres olvasója vagyok, a régebbi számokat is tanulmányozom. Nagyon jó, hogy a szerkesztőség hozzáférhetővé tette az Interneten a korábbi lapszámokat. Sajnos kevesen foglalkoznak ezekkel. A közelmúltban például elővettem az Internetről az első számot, amiben az általános iskola épületében megszervezett zenetanításról volt szó. Mellbevágó még mindig ez a cikk és nagyon tanulságos. Fontos szakmai fórumnak tartom a PARLANDO-t, ez az egyetlen korrekt és színvonalas lap ma Magyarországon, ami zenepedagógiával kapcsolatos színvonalas szakmai írásokat, példákat, elemzéseket tartalmaz.  Ez komoly érték, és jó lenne, ha a fiatalabb generáció is jobban magáénak érezné és folytatná a lappal kapcsolatos tevékenységet.

– Ön szerint a Bartók Szakközépiskolában jól működően összehangolható-e a  hangszeres képzés, az elméleti oktatás, az iskolai szereplések és a  közismereti oktatás?

– Egyértelműen látszik, hogy a tanulói terhelés megvizsgálása és az iskolai  feladatok beoszthatóságának optimális megteremtése halaszthatatlanul fontos. Ugyanígy a zenei és közismereti tanulmányok eredményes összekapcsolása is kérdéseket vet fel. Úgy gondolom, hogy kitűzött céljainkhoz meg kell keressük a megfelelően értő és segítő tanárokat, a korszerű tárgyi eszközöket, a megfelelő színvonalú környezetet is. De növendékeinknek is fegyelmezettebbé összeszedettebbé kell válniuk ahhoz, hogy együtt eredményesek legyünk.

– „A felületesség és hatásvadászat korunk betegsége” – olvashatjuk a most megjelent MUZSIKA „Szóló vagy zenekar”című cikkében. „Világválság ez”, mennyire kell szolgai módon tudomásul venni? A zenei színvonal megy lefelé. Ma már a Szigetfesztivál az image!

– Igen, százezrek elmennek oda, de mások, milliók nem!  Én minden idegszálammal tiltakozom az ellen, hogy igénytelenségre, vagy szakbarbárság művelésére tudatosan neveljük gyermekeinket. Az igazán értékes zene olyan mély élményt ad – akár szakember valaki, akár zeneszerető, befogadó –, hogy azt csak egyfajta kegyelmi állapothoz tudom hasonlítani.

– Furcsa érzésem van – nem lehetséges, hogy a fiatalok saját zenéjükön keresztül pontosan ezt a fajta „kegyelmi állapotot” keresik ott?

– De igen! Azt szeretném elérni, hogy legyünk mi is egy „sziget” de „fesztivál nélkül”!

– Köszönöm a beszélgetést.

 

Ábrahám Mariann

 


* A Magyar Katolikus Püspöki Kar megbízásából a Szent István Társulat adta ki 1973-ban az új fordítású Bibliát,  amelyből az idézett vers dr. Kosztolányi István munkája  a latin Vulgata (Szent Jeromos) alapján. (Bokor György közlése.)