UNGÁR ISTVÁN
BEAVATÁS*
(III/2. rész)
Zenehallgatás a gimnáziumi
énekórákon — egy kicsit másként
2005-2007
2. Szentségtörés?!
Eretnekség-e a zenehallgatás ideje alatt a zenedobozból kiáradó muzsikára rábeszélni? Bűn-e, ha a gombnyomás segítségével felcsendülő Mozart d-moll zongoraverseny első tételt bevezető zenekari borzongató, vészjósló szinkópák felett az órát vezető tanár szavakkal is segít a kapcsolatteremtésre; miközben szüntelenül a gyerekek tekintetét lesi, hogy ne mellettük, hanem rajtuk keresztül hatoljon a muzsika? Veszítünk, vagy nyerünk általa? Erre a kérdésre biztos recept nincs, de meggyőződésem, hogy nem ördögtől való ötlet. Nehezebb feladat kevés van annál, mint az eleve a gép zenéjével irányított, ihletett zenehallgatást elérni a tanórán.
Megindító gyönyörűség, ha ez a „léleknyitó” tevékenység sikeresnek ígérkezik, de vigyázat, ekkor nehogy véletlenül is eleresszük tanítványainkat; csak ne legyünk erőszakosak, ne szorítsuk meg úgy a kezüket, hogy az fájjon! Az arányokat itt is be kell tartani! A túlbeszélt zenehallgatás könnyen öncélúvá válhat. Megfelelő, visszafogott mértékkel egy-egy kikívánkozó, a zeneműhöz közelítő tanári instrukció, szinkronban a felhangzással – nem előtte, nem utána; közben (!) segítheti diákjaink eligazodását.
Úgy gondolom tehát, hogy nem szentségtörés! A tanterem feladata más, mint a hangversenyteremé, operaházé. Ott már csak a zene van, s remélhetően útmutatásaink emléke; hasonlóan Tamínóhoz, az öreg pap tanácsát követően. Ott már nélkülünk, egyedül kell boldogulniuk, magukra maradva a muzsikával.
Bízzunk találkozásuk sikerében!
Nagy és sokatmondó hatású lehet zenehallgatásnál egy jól időzített összekacsintás a gyerekekkel, bizonyítékként, hogy értjük egymást. Hosszabb, a szokottnál nagyobb lélegzetű zenehallgatás esetén – mondjuk alapos előkészítő óra/órák után a teljes Psalmus Hungaricus – rendkívül hasznos a táblát használni úgy, hogy az folyamatában kövesse a zene szerkezetét. A zenére olykor beleszólással, vagy anélkül is, de élnie kell a zenehallgatásnak az iskolai énekórán! Ez biztos!
Ami a fent említett időzítést illeti – az ám (!) – az egyik legdöntőbb szempont, amit soha nem szabad figyelmen kívül hagyni! Nem mindegy, hogy mikor kezdünk bele, milyen előkészítés előzi meg és főleg, le ne késsük növendékeink általunk felcsigázott, őszinte érdeklődését! Fent kell tartanunk megnyert éberségüket! Gondosan ügyelni kell arra, hogy egy pillanatra se veszítsük el egymást! A szakórán valósuljon meg az éneklés és a gyakran elsőre inkább elgondolkodtató, intellektuális zenehallgatás építő harmóniája! Az örömteli dalolás és az elvontabb, befelé fordulást igénylő zenére figyelés tökéletesen megfér egymás mellett. Mindkettő emocionális feladat. Egyaránt! Összeegyeztethetőek!
Amennyire nem mindegy, hogy mikor kerül sor a zenehallgatásra, legalább annyira meghatározó lecsengésének lehetősége! A Psalmus Hungaricus komor, végtelen ködbe tűnő pp kvintje; a Borisz Godunov Bolond dalának elhaló kis szekund-sírása nem ütközhet csengőbe, és nem engedheti el gyerekeinket azonnal a büfébe, azon nyomban a menzára! Eszerint kell gazdálkodnunk a rendelkezésre álló idővel! Rajtunk múlik tehát!
Egészen rendkívüli hangulatteremtésre, a legszebb értelemben vett meglepetésre ad módot, ha olykor – nem gyakran – zenehallgatással indítjuk az órát. Beethoven Fidelio-jának első fináléját „bevezető” szívbe markoló rabkórus; a fojtogató hideg csöndből a börtöncellák sötétjén át lassan kibontakozó dallam, a kibotorkáló rabok nehezen kezdődő éneke; a szörnyű némaságból az udvarra beáramló napfény hatására feltörő szabadsághimnusz rövid mámora, majd visszazuhanása a semmibe, utat tör magának a börtönmélytől a végtelen égboltig, a börtön homályából járja be a messzeséget, és eközben feltár valamit; valami alapvetőt a zeneszerző oroszlánlelkének örök vívódásából. Ilyen, szuggesztív lehetőségű órakezdéssel megfoghatóak a diákok és így már az első percekben „eligazítást” kaphatnak arra az útra, amely a mi irányításunkkal vezet, ez esetben a beethoveni életmű roppant sűrűjébe. Meggondolandó!
Amikor a szemünk láttára „hálózza be” Bach, Beethoven, Bartók zenéje diákjainkat – megeshet (!) – akkor megszületik számunkra az a páratlan csoda, amelynél nagyobbra zenepedagógus nemigen vágyhat. Nekünk ez igazi sikertörténet! Irigylésre méltó esemény. A kamaszok – napjainkban tán még erőteljesebben – sokszor utasítják el – tudjuk – zsigereikben az emelkedettség minden fajtáját, mert egyrészt hajlamosak rá, hogy ne akarjanak hinni benne, másrészt hamar elfordulnak az érzelmek „munkás”, tehát nem „könnyen” elérhető meghódításától. Korábban már említettem: lusták hozzá! Részben életkori sajátosság, amire tekintettel kell lenni eleinte, de megalkudni vele soha nem szabad! Meg kell tudnunk győzni őket, hogy tévednek! Hálásak lesznek érte a később!
Mozart művekben lehet fellelni azt a szeretettől fűtött, huncut kokettálást, amit a mindent tudó bölcselet birtokában kínál felénk a távolból és mégis oly közel, az örökkévalóságon át, s ami a mozarti költészet legmélyéből fakad. Ebből, a mi „kissé” szerényebb adottságaink ellenére is meg kellene valamit kaparintanunk! Tanítványaink csak úgy tudnak követni bennünket a zenei titkok megfejtésében, ha érzik a szeretetünket, a bizalmunkat feléjük. A szépet átadni akarásban gyökeredző szeretetünket kell, hogy lássák; kell, hogy érezzék tanítványaink ahhoz, hogy velünk tartsanak! A zenehallgatás kapcsán fellépő lazaság, rögtönzés, véletlenszerűség sokat árthat. A céltudatos, alaposan végiggondolt zenehallgatáshoz elengedhetetlen saját igényes műismeretünk és a lehetőség szerinti legkiválóbb produkciók használata az órán. Utóbbi magától értetődő módon személyes ízlésünk függvénye is. Ez egyáltalán nem baj! Az interpretáló művészekből is jó, ha felkészült a zenetanár, hiszen az ő tolmácsolásukban szólal meg a szóban forgó zenemű. Méltatlanná válhat legszebb célkitűzéseihez az az énekóra, amely nélkülözi az imént említett jogos elvárásokat.
Hozzá tartozik a tanár korban, stílusban, társművészetekben való tájékozottsága s az ezekben érzékelhető tökéletesítési szándéka. A pedagógusból sütő tudásszomj „ragadós” és biztosítja számára azt a tekintélyt, amitől diákjai hallgatnak rá. A tekintély nem a szigorúság, a fegyelem nem egyenlő a félelemkeltéssel! A fegyelem belső késztetésű rend (József Attila), a tekintély pedig mások tisztelete! Művelt műveltség, értelmes, emberszerető szigor az igényesség meggyőző erejével — ezek a nevelő, köztük a zenére nevelő pedagógus legfőbb erényei. Mindez verítékes munka, sok keserves kudarccal és olykor-olykor megfizethetetlen örömmel. Ez utóbbiért csináljuk, erről szól zenetanári pályánk és ez így van jól! Nevelünk.
A kottakép is segítheti növendékeinket az eligazodásban a zenehallgatás során; csak ne vonja el túlságosan a figyelmüket annak pontos követése! Fel kell ilyenkor mérni, hogy mi mit ér meg! A kottát böngésző gyerek fokozottabb készenlétet vár el tőlünk, hogy a kontaktus megmaradjon. Nehezítheti akár a dolgunkat, de nem szabad semmiképp emiatt lemondani róla! Hasznos lehet; de nem árt csínján bánni vele.
Ahol az érzelmeknek akkora a dominanciája, mint az ének-zene órán s amelyből ráadásul oly fukar az óraszám, ott minden – úgymond – apróságnak kihatása lehet a gyerekek nélkülözhetetlen együttműködésére. A tanóránk kimenetelének sorsát meghatározhatja, hogy testnevelés óra után, vagy kémia témazáró dolgozat előtt kerül rá sor, hogy a nap elején, közepén vagy végén kapott-e helyet. Ám minden nehézséget uralni tud az a pedagógus, aki egyrészt tekintettel van rá; másrészt magában hordozza a Varázsfuvola bölcs papjának erényeit, a türelmet és az eltökéltséget. A pap mérföldkövet jelentett Tamínó életében, hiszen jövője találkozásukkal vette kezdetét.
Legszebb, megtervezett elképzeléseinkbe is belerondíthatnak – amúgy is mostoha körülményeink mellett – teljesen profán, hétköznapi semmiségek; hogy csak egyet említsek, egyszer csak elmegy az áram. Kizökkent tanárt, diákot egyaránt. A megszerkesztett vezérfonalat ilyen kellemetlenség sem szakíthatja meg! Diákjaink jó esetben ezt meg is érzik. Mi folyamatában alakítjuk őket a zeneművészet által, nagy szellemek üzenetének igazságával. Ezáltal ébresztjük rá növendékeinket a legbecsesebb értékre, ami izgalmas, gazdag, kimondhatatlanul szép, s ami nem más, mint maga az emberi élet, egyszeri és megismételhetetlen.
3. Az Ötödik
– Osztály, vigyázz! Tanárnőnek/úrnak tisztelettel jelentem… Köszönöm, üljetek le! Van valakinél egy toll? Elfelejtettem hozni magammal, nem tudom beírni a hiányzókat. Pisti/Julcsi, hol az énekkönyved? Otthon hagytad? A mai órán Vivaldiról fogunk tanulni. Nyissuk ki a tankönyvünket Vivaldinál! Leszolmizáljuk a „Tél” című hegedűverseny lassú tételének a lap alján található dallamát a „Négy évszak”-ból. — Hogy miért van címe? … Jaj ne zavarj ostoba kérdésekkel, olvass utána! Remélem ügyesen, a ritmusra is figyelve énekeltek – adom a mérőt hozzá –, s ha így lesz, akkor majd meghallga… Szent ég (!), hol a lemez/kazetta?! Elfelejtettem reggel kikeresni, mert nagyon siettem. Most min vigyorogsz? Nem úszod meg! Legközelebb pótoljuk! Azért mégis bosszant a dolog!
Vége! Innen sehová nem vezet út az ének-zeneórán. Ez merénylet a művészetre nevelés ellen; ez bűn! Ezt követően már csak az óra befejezését jelző csengőnek van értelme.
Minden óra elején meg kell újra és újra küzdenünk az aznapi összmunkánk feltételéül szolgáló kapcsolatteremtésért a gyerekekkel. Van, amikor ennek érdekében bizonyos „trükkökhöz” kell fordulnunk. Számtalan van. Nem szégyen! Színesítheti a palettát, élesítheti növendékeink fantáziáját egy-egy zenei rejtvény, rögtön az óra elején, vagy máshol, de feltétlenül központi helyen.
Elővezethető Verdi életműve a Traviata első előjátéka által pl. akképpen, hogy tanítványaink azonnal ráéreznek a magas vonósok személyes, meghatározható, egy valakiről valló hangjára (opera), fájdalmas elsiratására; a zenei hangzás finomságából következtethetnek fiatal korára, női mivoltára, a zeneszerző feléje áradó gyengéd szeretetére és megtörténhet, hogy amúgy elhamarkodott csacskaságokra fogékony tanítványaink a fenti muzsika minden előzetes ismerete nélkül, a feltérképezés nyomán odaálmodják maguk elé a törékeny Violettát és észre sem veszik, hogy máris a bel canto fogjaivá váltak. Az iskolai énekórák sikerességének legvadabb ellensége a közömbös unalom. Ennek elébe kell menni pl. úgy, hogy kellőképp irtózzunk az olyan ének-zeneórakezdéstől, mint ez a Vivaldi Négy évszak példában történt.
A jó ének-zeneóra meg van komponálva már jó előre. Természetesen hiba görcsösen, minden áron ragaszkodni elképzelésünk, tervezetünk valamennyi pontjához, kell engedni a pillanat adta improvizálásnak; de eleve kimunkált, ötleteiben is előregondolt óravezetés nélkül meghal és feltámaszthatatlan a tanóra!
Az igazi ének-zenetanárnak nemcsak a karéneklés, hanem a tanítási óra levezetése is művészi tevékenység. Magától értetődik, hiszen a művészet a főszereplője! Lehet, hogy kifelé kevésbé mutatós, de befelé legalább annyira hatékony, mint a kórusmunka. Pályakezdőként tanúja voltam egy olyan gimnáziumi énekórának, amelyen Beethoven ötödik szimfóniáját tanulták. Előkészületként az ún. „sorsmotívumot” kellett leszolmizálni, G-G-G Esz a kottában. Keresték a dó helyét. Megtalálták: Esz! Leszolmizálták a szekvenciát: mi-mi-mi dó, re-re-re ti. A dó tehát az Esz hang, három b az előjegyzés, vagyis Esz-dúrban vagyunk. Így megállapíthatták az ötödik szimfónia hangnemét – a műfajáról már beszéltek azelőtt – Esz-dúr!
Képzeljük el az unisono kopogó konok G-G-G Esz, F-F-F D alá az Esz-dúr tonika és domináns akkordjait! A hideg kiráz! Szomorú, árulkodó történet ez arról, hogyan válhat a tudatlanságból fakadó kétségbeejtő tanári felületesség és az öncélú, tartalmatlan szolmizálgatás áldozatává Beethoven sziklaszilárd hegycsúcsa; miként laposodhat éppen a szakórán súlytalanná a zeneirodalom legsúlyosabb c-moll (!) szimfóniája.
Pokoljárás és mennybemasírozás, a teljes beethoveni világlátás magva veszett kárba, és csak remélni lehet, hogy nem végérvényesen. Ez valójában az ötödik szimfónia megcsúfolása. Itt ugyanis nem tévedés történt, hanem elkeserítő bizonyság Beethoven V. szimfóniájában való totális tájékozatlanságról, vagy ami ennél is szomorúbb, a mű tartalma iránti megbocsáthatatlan érdektelenségről. Ez a „hangnemtévesztés” kizárja az utolsó tétel C-dúr pompás ragyogásának diadalát is; amit önmaga fölött ül ez a gigantikus alkotás. Ráadásul; hogyan jut el odáig!
Miként közelítsük meg ezek után Beethoven kilencedik szimfóniáját?! Óvatosan, nagyon óvatosan! Méltó helyén, nem kiszorítva onnan, ahova való. Vigyázat (!); d-mollban; vagy mégsem?!
4. „Túl a csillagsátoron”
Nem említettem, de nyilvánvaló, hogy zenehallgatási feladványnál a stílusjegyek, megfelelő korszakba helyezés, műfaji behatárolás elemzése elengedhetetlen. Valahányszor sor került rá, mindannyiszor meglepett, hogy milyen egyszerű a gyerekeket „megvezetni” a kilencedik szimfónia negyedik tételének azzal a korál-ima részletével, melyben Schiller szavaira „ihr stürtzt nieder Millionen?” /Térdre hulltok, milliók?/ valóban térdre ereszkedik ez a zenébe öntött katedrális és önfeledt mámorát megszakítva csitul bensőséges, könnyes ünneppé.
„Ahnest du den Schöpfer, Welt?” /Sejted a Teremtőt, világegyetem?/ „Such ihn übern Sternenzelt” /Keresd túl a csillagsátoron (!)/ „Über Sternen muss er” – korábban: „ein lieber Vater” – „wohnen” /„Túl a csillagsátoron kell hogy Ő” – „egy kedves Atya” – „lakjon”/ . Amennyiben nem ismerik fel azonnal magát a művet, úgy a magasan vibráló, meghatott „Sternenzelt” /„csillagsátor”/ énekkari szólamok, az univerzumot átfogó, a zenekari mennyboltozattal bekeretezett, csillagragyogással felékesített Istentisztelet, legtöbbször requiemi hangulat asszociációját kelti bennük és fel sem tűnik számukra a német nyelv. Nagy megdöbbenést tudunk okozni tanítványainknak akkor, amikor úgymond lerántjuk a leplet a műről, például úgy, hogy tovább hallgatjuk és a felgyorsított, átritmizált korál – „Seid umschlungen Millionen” / „Embermilliók, átkarollak”/ – és az ujjongó, harciassá alakított örömóda egybeolvadása azonnal rádöbbenti növendékeinket korábbi tévelygésükre.
Ez a szándékos „ravasz” „megtévesztés” igen csak hasznos lehet; egyrészt azért, mert felszínre hozza a beethoveni örömzenét fűtő katlanmélyből azt a hálaérzetet, ami ennek a remekműnek sok más alkotás mellett a leglényege, s amúgy rámutat arra, mennyire felületes az ismeretük még egy ilyen „slágerdarabról” is és ez a tudat szerénységre int. Erre pedig nagy szükség van. Természetesen nem a megszégyenülés a cél — még véletlenül sem (!), hanem a katharzis! Jaj, a katharzis nagyon kell az ének-zeneórán!
A fent idézett hálaimádság rokon a 10 évvel korábbi Fidelio zárófináléjának időmegállító áhítatával; Florestan bilincslevételével – felesége Leonora nyithatja fel férje bilincsének zárját –, azt követően pedig ugyanott, Schiller szavaival (az Örömódából kiragadva) féktelen, felszabadult ováció oldja fel a megrendült szertartást és így, a hangnemében azonos – C-dúr – karfantáziával együtt elővetíti a kilencedik szimfónia kiforrott, felszabadult, himnikus örömódáját. A hálaének, háladal amúgy sem hiányzik Beethoven költészetéből, így aztán a kilencedik ilyen indíttatású előkészítése talán a legfontosabbat árulja el azonnal erről a méretében is monumentális alkotásról, mi több, magáról a komponistájáról. Az emberiséget testvérként magához ölelő muzsika extázisát poklok tüzét megjárt heroikus erő táplálja. Az önnön tragikus sorsának béklyóiból kitörni képes Beethoven toporzékoló, forrongó, öröklángoló, soha meg nem nyugvó lelke meg kell, hogy érintse erre fokozottan fogékony fiataljainkat! Az, aki muzsikus létére, visszafordíthatatlanul romló hallása, majd teljes megsüketülése, magányba taszítottsága ellenére csakazértis örömre szólít; legyőzhetetlen!
Ez a dac építette fel a kilencedik szimfóniát. Végig követhetjük benne a vajúdás gyötrelmes folyamatát, a megszenvedett születésen át a beteljesedésig.
A zárótétel színpompás forgataga és az abból kilépő köszönet megindító melegsége tudatosíthatja bennünk, hogy itt nem valamiféle – elnézést (!) happy – még rosszabb: pozitív életszemlélet – jókedvűség kerekedik felül, hanem acélból kovácsolt akarat, minden baj fölé emelkedő, a világmindenséget magával sodró belső szabadságtudat ér célegyenesébe. A maga álmodta oltár előtt mond hálát a Mindenhatónak és invitálja földi társait a közösen megélhető örömünnepre. Az ötödik szimfónia végére vitathatatlan a győzelem, a kilencedik szimfónia megtalált öröme mellett, vagy inkább felett ott mosolyog a gyengéden szelíd hála megindultsága is, a kemény vadóc gyermeki meghúzódása, az egyetemes öröm birtoklója nem felejti el, hogy ő is esendő.
A negyedik tétel előrehozott korál-részlete, annak megilletődöttsége; -- a kilencedik szimfónia egészének formai és tartalmi elemzése előtt -- egyfajta „belépőkártya”, ami azonnal kiragad valami meghatározót a műből; előretolt jelzés; hogy egészen másról szól, mint amit sokan – túl sokan – tulajdonítanak tévesen neki, s meghatott ütemei alatt felkelti a jogos gyanút; hogy tanítványainkkal együtt mostantól nagy kalandok elé nézünk.
Fékevesztett tombolás és mélységes tiszteletadás; ez Beethoven egyik hagyatéka az utókor számára. Ebbe kell beavatni növendékeinket! Az első tétel: A–E nyitott, kongó, feszült, üres, az űrben lebegő „talánykvintje” egy teljes életutat jár be a zárótétel megoldást kínáló végkifejletéig (d-moll-B-dúr-D-dúr). A II. tétel vad scherzo; míg a III; lírai magába fordulás. Az utolsó tétel elején felsorakoztatott korábbi tételek megidézett témáinak, a csellórecitatívók „ítélőszéke” elé állítása – mely később a Beethoven szavait éneklő bariton szólista dallama – majd az általuk először durva (első és második), majd visszafogottabb (harmadik), de azért határozott elutasítása; a cselló uniszonók ezt követő rövid, türelmetlen követelődzése után úgy kel életre az örömóda végletekig egyszerű, kristálytiszta, szinte már naiv dúr-periódus motívumának dallamtöredéke, úgy bújik elő a „zenekari tárgyalóterem” sarkából, mint egy pajkosan kikandikáló huncut kisgyerek. – Kerestek? – Itt vagyok! Megszülettem!
A témakibontás folyamatába szívesen avat be Beethoven máshol is. Ennek játékos példája az első szimfónia utolsó tételének fel-felkapaszkodó skáladallama, míg az egyik legdrámaibb megjelenése; az Op. 111-es c-moll zongoraszonáta nyitótételének félelmetes mélységű bevezetéséből settenkedő; ugyancsak felfelé igyekvő ördögien sötét, tömör főtémája. Visszatérve a kilencedik szimfónia „újszülöttjéhez”, „ő”; – hogy a közelmúlt egyik rémesen színvonaltalan dezodor reklámját ferdítsem – elnézést kérek – több mint bizonyíték; ígéret! Igen, ígéret, mert az ígéretnél nincs több, az ígéret a jövő. Az öröm dallamát egy sokszorosan sebzett; boldogtalan sorsú művészember kereste; hadat üzenve minden rossznak; minden keserves bajnak, kitartóan és ellentmondást nem tűrve évtizedeken át, megállíthatatlanul.
Rátalált!
(folytatjuk)
Béres József: Szép
magyar ének
Gyermekdalok,
népdalok,
népies és
zeneszerzői dalok, egyházi énekek
Ára: 4800 Ft a
könyvesboltokban, ill. közvetlenül a kiadótól 3800 Ft + futárszolgálat (email: enekeskonyv@beres.hu)
További információ:
www.beres.hu