Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

SCHUBERT: VÁNDOR ÉJI DALA

Johann Wolfgang Goethe Wanderers Nachtlied (Vándor éji dala) című nyolcsoros verse egyszerűnek látszik, de szinte lehetetlen feladat elé állítja a fordítót. Leggyakrabban Tóth Árpád magyarítását szokták idézni, álljon itt is ez:

Immár minden bércet

Csend ül.

Halk lomb, alig érzed,

Lendül:

Sohajt az éj.

Már búvik a berki madárka,

Te is nemsokára

Nyugszol, ne félj...

A 19. század zeneszerzői közül többeket megihletett ez az egyszerű költői kép köntösébe öltöző, ám abban csiklandóan rejtőzködő halálköltészet. Közülük az első Franz Schubert volt.

A nyugalom zenében aligha írható le pontosabban, mint a dal zongora bevezetőjében halljuk. A basszus csupán a tonika–domináns ingamozgásig lendül ki. Az első ütem altjában és basszusában tonikai orgonapont sugall mozdulatlanságot, s ez „veszi élét” a váltóhangos szubdomináns akkordnak is. A második ütem a darab kulcsa. Itt I. fokú kvartszext és V. fokú szeptim közé látszólag bonyolult harmónia ékelődik, de nem érdemes ízlelgetnünk a domináns basszus fölött fölsejlő emelt negyedik fokú szeptimet, hiszen átmenő megjelenése csak az aláhajló kromatikát szolgálja. Tehát legalul az inga, legfölül a diatonikus lefelé lépés, középen pedig a kromatikus ereszkedés készíti elő a „minden hegycsúcson nyugalom van” közlést.

Csakhogy a verssorok, s a bennük foglalt szóbeli tartalom nem a zene kétütemességének szerkezetét követik. Az idézett első mondat mindössze másfél ütemet foglal el. A nyugalmat itt végig basszus orgonapont fejezi ki, s hogy e nyugalom ne unalom legyen, a 3. ütem második felében átvonul akusztikus horizontunkon a domináns. Nemcsak az akkord áll az V. fokú szeptim hangjaiból, hanem belső szólamát meg is mozdítja, az énekkel pontos ellenmozgásban. A 19. század „minimal art”-ja ez... „A fák tetején alig érzel lehelletet” – mondja egy, az eddigi másfél ütemnyinél hosszabb, két és fél ütemes szöveg. Itt kezd remekelni Schubert. A kezdő ütemben tonikai orgonapont fölé rejtett IV. fok itt, a 4. ütemben szext fordításban lép elénk, s az énekszólammal való párhuzamossága folytán kihangsúlyozódik. Lám, ez az allen Wipfeln szöveg nem is más, mint a bevezetés dallama. A basszus is nyugalmat árasztóan lefelé lépeget, szextpárhuzamban a melódiával. Az 5. ütem elején azonban nem sima VII. fokú kvartszextre érkezünk, hanem szűkítettre. Ez a kromatika a 2. ütem félhangos aláhajlásának következménye. És Schubert használni kezdi: az „alig érzel lehelletet” szavak alatt felbontásban mozdítja meg a hangzatot. A 6. ütem elején emelt IV. fokú szűk szeptimre csúszik át, a dominánst közelítő kromatikával. A nyolcad-, sőt, tizenhatod-lüktetés valamint a fölfelé kúszó, ezzel feszültséget teremtő kromatika azt a lehelletet jeleníti meg, amit nem érzünk – de amiként a szöveg is kimondta, minek a hiányáról beszél, a zenének is ki kell azt fejeznie.

Újabb szövegi közléshez érkezünk: „a madarak hallgatnak, hallgatnak az erdőben”. Ehhez nagyon alkalmas kísérő anyag az iménti nyolcad-tizenhatod eltolás. Ritmikailag mozgásban tartja a zenét, miközben a harmónia „áll”. Nemcsak azáltal áll, hogy két-két negyed valóban azonos a következő két ütemben, hanem azért is, mert a domináns szeptimet orgonapontos I. fokú kvartszexttel váltogatja, ami nem nagyobb „akció”, mint a nyugalomban lévő ember be- és kilégzése. Hol tartunk e formarésznél? Ha négysoros népdalban gondolkodunk, a 3. sornál. Ott, ahol valami másnak kell történnie, mint az addigiakban. Ezért hallunk az eddigiektől eltérő – bár azoknak nem ellentmondó – dallamot. De mivel nem népdalban vagyunk, nem visszatérés következik, hanem valami egészen új. „Várj csak, várj csak, nemsokára nyugszol te is” – mondja Goethe vándora. Ez a „várj csak” drámai gesztus a dalban. Ezért szólal meg olyan akkordon, amilyen eladdig nem volt hallható: VI. fokon. (Lám, hogyan lehet egy alaphangzatot is kispórolni, hogy kellő időben frissen hasson!) A feszültség azáltal is fokozódik, hogy az első „warte nur” alatt a zongora ellenmozgásban szól, majd hogy disszonancián (V. szeptim) szekvenciázza a „warte nur” dallamát, amit követően a „balde” (nemsokára) szóra az addigi lehajló trichord fölfelé indul, s a csúcshangon (egész dalunk legmagasabb pontján) koronán meg is áll. A második „várj csak” és a „nemsokára” alatt kürtkvintek fejezik ki a természet nyugalmát. A „balde” koronája után a „ruhest du auch” (nyugszol te is) szavak alatt pedig mi mást hallanánk, mint a zongora bevezető második ütemének nyugalom-zenéjét. Az egész „warte nur” szakasz megismétlődik. A kapcsolódásnál apró finomság: a 11. ütem első és második felének zongora dallama azonos, csak előbb a kürtkvint emelkedő változatával harmonizálva, aztán ismét a VI. fokkal. Ezek az alig észrevehető kapcsok nemcsak elemzés, hanem puszta hallgatás során is jelentősen hozzájárulnak a kompozíció szervességéhez. S vajon mi csendíthetné ki a Vándor éji dalát, mint a lényeget hordozó harmóniasor.

Liszt is érzékletesen festi a nyugalmat, de „epikusabbá” bővíti e Goethe-vers megzenésítését, akár A thulei királyét. Schubert tömörsége felülmúlhatatlan. A nyelvek közti átjárásban nagy költők és műfordítók bicskáját is kicsorbító noktürn-poézist a zenébe kongeniálisan emeli át.