A magyar zene követei Nagy-Britanniában

Beszélgetés Szervánszky Valéria zongoraművésznővel

Szervánszky Valéria zongoraművész-tanár a budapesti Zeneakadémián Kadosa Pál, Kurtág György és Rados Ferenc növendéke volt, majd tanulmányait a hannoveri Zeneművészeti Főiskolán Hans Leygraf osztályában folytatta. Tanított a budapesti Zeneakadémia kiemelkedő tehetségeket felkaroló Előkészítő Tagozatán, a tokiói Musashino Zeneakadémián, valamint számtalan mesterkurzuson San Franciscótól Pekingig. Japánba rendszeresen visszajár, ahol háromszor egy évben hosszabb kurzusokat tart. Férjével, Ronald Cavaye angol zongoraművésszel 1979 óta ad kétzongorás hangversenyeket, akivel több hanglemezfelvételt készítettek együtt. Felvették Kurtág Játékok című sorozatából az 1-4. köteteket, Stravinsky Tavaszi áldozatának kétzongorás változatát, valamint Mozart Esz-dúr versenyművét két zongorára (K. 365). 2007-es japán hangversenykörútjukra különleges zenei csemegével is készültek: Saint-Saëns átiratában Liszt h-moll szonátájának kétzongorás verzióját adták elő.

— Családodban szinte mindenki muzsikus. A www.szervanszky.info weboldalon látható nagynénéid-nagybátyáid egy kivételtől eltekintve mindannyian a zenei pályát választották, köztük Szervánszky Endre kétszeres Kossuth-díjas zeneszerző és Szervánszky Péter hegedűművész, akinek nevéhez fűződik Bartók 2. hegedűversenyének magyarországi bemutatója Ferencsik János vezényletével 1944-ben. Szervánszky Sára a Rádiózenekarban játszott, Judit pedig a Magyar Állami Operaház zenekarában. Édesapád szintén muzsikus volt, mielőtt végleg elkötelezte volna magát a festőművészet mellett, édesanyád pedig zongoraművész-tanár. Ebből egyenesen következett, hogy Te is a zenét választod élethivatásul?

— Egyáltalán nem. A bátyám csellózni tanult, és miután letette az utolsó csellóvizsgáját, betette a hangszert a sarokba, szerintem azóta is ott van. Én három éves koromtól tudtam, hogy zongorázni akarok, négy évesen kezdtem tanulni. Édesanyám otthon tanított zongorát, és arra lett figyelmes, hogy miután elmentek a növendékei, lepötyögtem az órán játszott darabokat. Jó hallásom volt, és már kicsi koromtól érdekeltek a harmóniák, tehát nem csak egy-egy szólam, hanem a zene egésze. Ezért választottam a zongorát, valamint azért is, mert nálunk havonta egyszer vasárnap délutánonként kamarazene-délutánok voltak. Rengeteg trió, kvartett elhangzott ezeken az összejöveteleken, és úgy éreztem, hogy mindig több volt a vonós, mint a zongorista. Mivel édesanyámra mint zongoratanárnőre nem hallgattam (minden más kérdésben igen!), ezért beíratott az ország egyik legjobb zongoratanárnőjéhez, Komjáthy Aladárnéhoz, akinél tizenkét éves koromig tanultam. Innét egyenes út vezetett a Zeneakadémia Kivételes Tehetségek osztályába, ahol először Gát József volt a zongoratanárom. Csak később kerülhettem Kadosa Pálhoz, majd Kurtág Györgyhöz és Rados Ferenchez, Mihály Andrásnak pedig kamarazene-növendéke voltam. A Zeneakadémián válogatott tanárgárda volt akkoriban, mindenki tanított mindent és mindenkit, egymás óráit hallgathattuk — paradicsomi állapot volt.

— Hallottam olyan véleményt, hogy könnyű volt Kadosa Pálnak, aki tanszakvezetőként a legjobb tanítványokat válogatta ki magának a felvételin…

— Ez nem igaz. Nem akarta felvenni a legjobbakat. Sőt, ellenkezőleg, mindig vonakodott. Kadosa ugyanis óriási felelősségnek tartotta a tehetség gondozását, ami nála nem fejeződött be a zongoraórával. Ő tanítani szeretett, és nagyon szerette a növendékeit. Tudta, hogy egy karrier kialakítása nemcsak zongoraórákból áll, azonban soha nem szólt a növendékei érdekében.

— Hogyan fogalmaznád meg, milyen pedagógus volt Kadosa Pál?

— Egészen kivételes szellemi kisugárzása volt. Végtelen szeretetet érzett minden növendéke iránt. Már hétfőn nagy jelentősége volt annak számomra, hogy nekem pénteken 3-kor zongoraórám lesz. A zongoraórákon mindig a maximumot adta. Mikor bementem az órájára, azt éreztem, hogy ott van, és azért van ott, amiért bementem hozzá. Órái mindig szeretetteljes, nyugodt légkörben folytak. Nála nem volt sztárnövendék, kivétel nélkül minden tanítványát egyformán szerette. Ezt mi, tanítványai pontosan éreztük, és ez rendkívüli inspiráció volt számunkra. Tanítása inkább a művészképző mesterkurzusára emlékeztetett. Részletekbe nem ment bele. Például ujjrendet nem tanított. Ha mégis mutatott ujjrendet, az olyan nehéz volt, hogy csak ő tudta lejátszani… Ha azt mondta valamire, hogy „jó”, akkor az tényleg jó volt. Már az is dicséretnek számított, ha azt mondta „Ez majd jó lesz.” Egy óránál soha nem tartotta tovább a zongoraórát. Volt, hogy csak egy darabot, vagy csak egy tételt vettünk át ez idő alatt. Addig dolgoztunk rajta, amíg nem sikerült. Ilyenkor az „Ezt még gyakorolni kell” azt jelentette, hogy az adott darab még messze volt a megoldástól.

Mikor Kurtág György a tanársegédje lett, új távlatok nyíltak meg számomra. Akkor valami elindult bennem, amit addig még sohasem tapasztaltam. A zene mindig nagy hatással volt rám, mindig varázslatos légkörbe kerültem, akár mások játszottak, akár magam keresgéltem a megfoghatatlant egy-egy új kompozícióban. Amikor Kurtág növendéke lettem, órái túlszárnyaltak mindent, amit addig tudtam és éreztem a zenéről. Köteteket tudnék megtölteni, ha leírnám, mi minden történt a Kurtág-órákon. Ettől kezdve minden átváltozott és felemelkedett egy magasabb szintre. Minden zongoraóra egy külön világot jelentett. Amikor ott volt a teremben, valami egészen új világ kezdődött. Pedig sokat szenvedtem az óráin, mert hallottam, hogy mit akar, mit kér tőlem, de nem tudtam megvalósítani.

— A diploma után hogyan folytatódott a pályád?

— A Filharmónia szólistája lettem. Aztán anyai nagybátyám meghívására (aki a Deutsche Gramafonnál volt hangmérnök) kimentem egy nyárra Hannoverbe. Míg ő dolgozott, addig én bejártam gyakorolni a hannoveri Hochschule-ra. Egyszer összefutottam egy kedves ismerősömmel, Simon László zongoraművésszel, aki akkoriban Hans Leygrafnál tanult a Hochschule-n. Megkérdezte, nem volna-e kedvem beülni egy órájára. Leygraf pedig felajánlotta, hogy meghallgat. Miután erre is sor került, a professzor ösztöndíjat kínált, hogy tanulhatok nála. Akkor még nem tudtam, hogy az utolsó percben kínálkozott a lehetőség, hogy bekerülhetek hozzá, mivel ahogy később egyre híresebb lett, szinte lehetetlen volt az osztályában helyet kapni. Őszintén szólva nem akartam nála tanulni. Azt gondoltam, mit adhat ő még nekem Kadosa, Kurtág és Rados után. Kurtág azonban ragaszkodott hozzá, hogy menjek. Addig gondolkodtam, míg két hónappal később kezdtem el nála a tanévet. Eleinte nagy ellenállásom volt vele szemben. Ő ugyanis más úton haladt, mint addigi professzoraim. A szép hangot Kurtág is megkövetelte. Sokszor ráirányította a figyelmemet, ha valami durvára, vagy csúfra sikeredett, vagy ha valami nem úgy szólt, de ő nem mondta el, hogy hogyan kellene azt a bizonyos szép hangzást létrehozni. Leygraf azért volt nagyon fontos számomra, mert megtanította, hogyan kell használnom a kezeimet.

Abból indult ki, hogy mindennek az az alapja, hogy tudatosan kell használni a test mozgásmechanizmusát. Minden mozdulatnak megvan a maga természetes lehetősége. Jó lett volna, ha mindezzel nem huszonévesen, hanem tizenhárom évesen találkozom. Hannoverben hat hónapig kizárólag ujjgyakorlatokat gyakoroltam, darabokat nem. Hosszú folyamat volt, míg megértettem és elfogadtam Leygraf tanításának lényegét. Hat hónap után kezdtünk el darabokat tanulni. Két tanévig tanultam Leygrafnál, 1972-75 között. Rengeteget profitáltam a nála tanultakból, a mai napig használom a módszerét és gondolatait a tanításban.

— Aztán visszatértél Magyarországra…

— Igen. Otthonról kaptam egy levelet, amiben Máthé Klári néni üzenete is benne volt: szüksége van egy tanársegédre a Kivételes Tehetségek Osztályában. Gondolkodás nélkül, örömmel mentem.

— Kik voltak a tanítványaid?

— Csoba Tünde, Pertis Attila, Devich Hanna, Kovalszky Mária, Kecskés Balázs. Néha meghallgattam Csalog Gábort és Szokolay Balázst is, akik már nagyfiúk voltak akkoriban. Nagyon boldog időszak volt ez az életemben. Már csak azért is, mert Perényi Miklós, Onczay Csaba és Keönch Boldizsár korrepetítora is voltam, s megesett, hogy Perényi néha megállította a növendék játékát, hogy „ezt inkább így csináljuk” és például a Dvořák-koncert egész tételét eljátszottuk együtt az órán. Hát kell ennél nagyobb boldogság, mint Perényivel együtt muzsikálni?

— Hogyan kerültél ki Japánba?

— Ez is németországi tanulmányutammal hozható kapcsolatba. Itt ismerkedtem meg ugyanis Ronald Cavaye-jal, aki szintén Leygrafnál tanult és akivel nemsokára összeházasodtunk. Mikor egyszer hallotta Schiff Andrást játszani, azt mondta, oda akar menni, ahol Schiff tanult. Így Kadosa-növendék lett, és mivel nem hivatalos formában Kadosának is tanársegédje voltam, én is tanítottam őt. Az akkori politikai viszonyok között azonban Ronald nem maradhatott hosszú távon Magyarországon, ezért zongorát sem taníthatott (bár angol nyelvóráival messze többet keresett, mint én, mégsem ez volt a célja). Ekkor kaptunk meghívást a tokiói Musashino Zeneakadémia zongora tanszakára tanítani.

— Addigra már nagy tapasztalatra tettél szert a tanításban.

— Mikor Japánban beírtam a foglalkozás című rovatba, hogy én zongoraművész- és tanár vagyok, azt mondták a japánok, húzzam ki, mert én ott háziasszony leszek… Hosszú, kitartó munka eredményeképpen értem el, hogy elfogadtak a férfiakkal egyenrangúnak. A gyerekek is mások voltak, mint Magyarországon. Mintha kis ólomkatonák lettek volna. Rendkívül merevek voltak, gyorsan és hangosan játszottak. Csapkodták a zongorát, mintha harcolnának a hangszerrel. Ha kérdeztem tőlük valamit, nagyon megrémültek, mintha valami csínytevésen kaptam volna őket. Nem voltak hozzászokva a tanár-diák párbeszédhez. Iszonyatos szabályok szerint kellett dolgozni, amelyek pontosan meghatározták, hogy mit lehet és mit nem.

Mondok két példát. Van a zeneakadémián egy tantervileg előírt Czerny-etűd kötet, amihez kapcsolódik egy lista, hogy melyik etűd megtanulása után melyik Mozart- vagy Chopin-darabot lehet tanítani. Volt egyszer egy kis tanítványom, akivel gyönyörűen megtanultuk Schumann Arabeszkjét. Mivel azonban még csak a 8. etűdnél jártunk — és a Schumann-Arabeszket kizárólag a 35. etűd után lehetett tanítani (és én ezt nem tudtam) — annak ellenére, hogy nagyon szépen játszotta, nem vihette a gyerek a vizsgára a darabot. Egy másik eset: A vizsgadarabokat már egy fél évvel előbb le kell adni. Hogy-hogy nem, az egyik kislány éppen nem volt ott, mikor be kellett írnom a vizsgaanyagát. Csak később derült ki, hogy azt a Czerny-etűdöt, amit megjelöltem, nem tudja lejátszani, mert túl kicsi a keze. A merev szabályok pedig nem engedték, hogy megváltoztassam a műsort… Japánban tömegtermelés folyik. A Musashino Zeneakadémián ezerkétszáz főiskolás hallgató tanult zongoraszakon, egy-egy évfolyamon háromszáz. Érdekes módon a tananyagban Haydn-szonáta nem szerepelt, Mozart is csak ritkán, a Beethovenekből pedig inkább csak a gyors tételek. A teljes klasszikus repertoárt, valamint Bartókot, Webernt, Schönberget is mi kezdtünk el tanítani a férjemmel. Nem csoda, hogy megkönnyebbülést éreztem, mikor kislányommal várandós lettem a második ott töltött év végén, és születése után már nem is mentem vissza oda tanítani. Helyette kurzusokat vezettem tanárcsoportoknak, ahol nagyon igényes műhelymunkát végeztünk. Volt egy kb. száz fős állandó hallgatóságom, akikkel átvettük Bach Két- és háromszólamú invencióit, a teljes Wohltemperiertes Klavier-t, végig elemeztük Bartók Mikrokozmoszának mind a hat füzetét, Kurtág Játékok sorozatának első négy kötetét. Minden darabot előjátszottam, majd kielemeztük, megbeszéltük. Miután a gyerekeimnek iskolát kellett választani — és mivel Magyarországon nem kaptunk megfelelő munkát — Angliában telepedtünk le, de a mai napig visszajárunk férjemmel tanítani, hangversenyeket adni. Japánban jó élni, csak kategorizálják az embert.

— Japánban és Angliában Kurtág Játékok sorozatának egyik leghivatottabb előadója vagy, a sorozat számos darabjának ősbemutatója a nevedhez köthető. Hogyan kerültél kapcsolatba e művekkel?

— Mikor még Kurtág tanítványa voltam — 1967-től kezdve tanított engem—, akkor még nem voltak Játékok. Azonban ő voltaképpen a tanítási módszerét komponálta bele a Játékokba. Már akkoriban segítségül hívta a tenyér- és könyék használatát. Emlékszem, egyszer problémám volt Chopin cisz-moll scherzójának akkordos részével. Nem akart úgy szólni, ahogy ő szerette volna. Túl merev, túl erős volt. Kurtág segített, mikor azt mondta, játsszam tenyérrel. Pillanatok alatt rátaláltam a megoldásra. A segítségnyújtás kölcsönös lett az évek folyamán. Mikor Kölnben volt rádiófelvétele Mártának és Gyurinak, kérték, ha tudom, hallgassam meg őket, szóljak hozzá. Hannoverből utaztam oda, mert meg akartam hallgatni a darabokat és mert tudtam, hogy megbecsülik a zenei hozzászólásaimat. Mindig fontos volt számukra, hogy mit mondok nekik. Mártával egyébként már korábban is meghallgattuk egymás műsorait. Mikor Márta és Gyuri később CD-re vette a Játékokat, a zenei rendező és a hangmérnök mellett én is ott ültem a stúdióban. Én voltam a „cenzúra”, a billentéstől a hangzásig bezárólag mindent véleményeztem. A Szálkák című, eredetileg cimbalomra írott művet az én kérésemre írta át Kurtág zongorára 1976-ban. Rengeteg előadást tartottam már a Játékokról Japánban, ahol nagyon népszerűek ezek a kompozíciók: ott már a ’80-as évek elejétől ismerik ezeket a darabokat. Legutóbb 2006-ban Párizsban beszéltem a Játékokról a Kurtág 80. születésnapjára rendezett fesztiválon, nemzetközi hírű zenetörténészek társaságában. A magyar zenetudományt Farkas Zoltán, Halász Péter, Laki Péter és Wilhelm András képviselték.

— Japán mellett rendszeresen, évente tartasz kurzusokat Prussia Cove-ban (Cornwall) is. Ezt a mesteriskolát valamikor Végh Sándor alapította, Schiff András, Kurtág György is tanított ott. A magyarok közül manapság Rados Ferenc Takács-Nagy Gábor és Keller András nevét olvashatjuk az ott tanító tanárok névsorában.

— Igen. Ez minden évben csodálatos szellemi műhely számomra. Amit át lehet adni a magyar „ősatyáktól” — Bartóktól, Kodálytól és Weinertől — azt Kurtág örököseként megpróbálom továbbadni a fiataloknak. Egyfajta csodakútból merítek, ahol leásunk egészen a gyökerekig. Együtt analizáljuk a műveket, miből áll az adott tétel. Zenét tanítani és játszani csak úgy lehet, ha értjük, miről szól a darab. Ez olyan, mint egy építkezés, csak biztos alapokra lehet építeni. Most pontosan ezt szeretném csinálni: Kurtág szellemiségét folytatni. Leghőbb kívánságom, hogy tovább tudjam vinni az általa megkezdett munkát, meg tudjam őrizni mindazt a zenei kincset, amit tőle kaptam négy évtizeden keresztül.

— A legutóbb Prussia Cove-ból visszatérve három újság (Daily Mail, Evening Standard, London Lite) is megírta, hogy milyen kalandba keveredtél nyolc cselló miatt…

— Egy utálatos kalauz azt akarta, hogy az egyébként üres vonaton a kurzus csellistái fizessenek a csellók után is jegyet. Ezt felháborítónak és igazságtalannak tartottam, és felajánlottam, hogy inkább állok Londonig, de az egyébként igen értékes csellók „ülni” fognak. Erre a többiek — a nem zenész útitársak — is szolidárisak voltak, és ők is felálltak. Egy ideig állt miattunk a vonat, majd a következő állomáson három rendőr szállt fel. Mikor elmagyaráztuk nekik az esetet, a rendőrök csak annyit mondtak, hogy itt nekik semmi dolguk. A kalauzt egyébként a négyórás út alatt többet nem láttuk… Néha ilyesfajta határozottságra is szüksége van egy zenetanárnak.

Kovács Ilona