KÖRBER TIVADAR

A VILÁGZENEKAR DEBRECENBEN

Az Ifjú Zeneművészek immár kilencedik alkalommal, 2009. július 21-30. között megrendezett Nyári Akadémiájának profilja új elemmel bővült ebben az évben. Ezt azért is érdemes elöljáróban kiemelnünk, mert a gazdasági válság ellenére nem visszalépés, hanem jelentős előrelépés történt. Az újdonság az volt, hogy Debrecenbe „költözött” a Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekar, alapító karnagya, Vásáry Tamás vezetésével. Kétheti intenzív és jó légkörű próbamunka után nagysikerű hangversenyt adtak az Akadémia zárásaként, előbb Szatmárnémetiben, majd Debrecenben, a Kölcsey Központ kitűnő akusztikájú hangversenytermében, a következő napokban pedig Balatonfüreden és Budapesten, a Szent István Bazilikában. Előadásukban elhangzott Kodály: Kádár Kata-balladája és a Háry-toborzó, Horváth Ádám szólójával, Érdi Tamás előadásában Liszt: A-dúr zongoraversenye és Csajkovszkij 5. szimfóniája. A próbák két hete alatt Vásáry összeérett, jól hangzó, muzikális együttest formált a mintegy nyolcvan fiatalból.

A zenekar létrehozásáról és eddigi, hároméves történetéről az alapítót kérdeztem.

– Általában nekem mindig a legvadabb ötleteim szoktak bejönni. Amik olyan természetesek lettek volna, azok sose sikerültek. Ez pontosan ilyen volt. Érdi Tamásnak az édesanyja, Érdi Márta, aki a Duna Televíziónál dolgozott, kapott egy kitüntetést Kecskeméten négy évvel ezelőtt az Európa Jövőjéért Egyesülettől. Mondta Márta, hogy menjek el vele Kecskemétre. És ahogy mentünk, eszembe jutott, hogy hát Kodály Zoltán az ifjúság nagy tanítója volt, kézenfekvő, hogy kellene egy világifjúsági Kodály-zenekar. És hol? Természetesen Kodály szülővárosában. Már az autóban tudtam, hogy erre azt mondják majd, ez gyerekes dolog, most mindenre kevesebb a pénz, mint korábban volt. „De azért említsd meg az egyesület elnökének, Farkas Gábornak, nagyon érdekes ember, vállalkozó szellem!” – mondta Márta. Már hallottam is, hogy erre most nem lehet pénzt szerezni. Ezzel szemben azt válaszolta: „Hát megcsináljuk!” Meg is szervezte, és harmincnégy nemzetből jöttek el gyerekek. Az első évben csak a közelbe mentünk el, Galántára, de a második évben már eljutottunk Brüsszelig, a Grande Palace-on volt a záróhangversenyünk, előtte Neerpeltben, egy olyan helyen, ahol minden évben ifjúsági fesztiválokat rendeznek. És soha olyan siker nem volt, mint a mienk.

Jött volna tavaly a harmadik, de akkor már más volt a polgármester Kecskeméten, mint az előző két évben. Ő megszavazta ugyan nekünk az összeget, de a költségvetési tárgyaláson a helyi zenekar részéről kijelentették, hogy ők jobban megérdemelnék, mint mi, és valaki, akinek a nevét nem akarom megemlíteni, küldött egy levelet, azt írta benne, hogy ez a zenekar nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. De hát miért nem váltotta volna be? Mindenütt telt házak előtt játszottunk, nagy volt a siker, maga Kodályné Sárika azt mondta, hogy ilyen szép Kodály-előadásokat még nem hallott. És az illető, aki a levelet írta, maga is részt vett ezeken a koncerteken és el volt ragadtatva… Aztán egy év múlva egyszer csak ott van ez a levél! Magyarul: megfúrták az egészet! A polgármester erre azt mondta, hogy itt helyben nincs egységes vélemény, a helybeli zenészek ellene vannak a zenekar működésének. Amikor ez a tudomásomra jutott, megmondtam, hogy nem akarok tovább ilyen ellenszélben ott dolgozni, köszönöm, ebből nem kérek. Ráadásul Farkas Gábort is megtámadták, hogy amatőr szervezés, amit csinált. Pedig hát heroikus munkával, csodálatosan meg volt szervezve.

Akkor az én okos feleségem, aki negyvenegy évvel fiatalabb nálam, azt mondta: „Igaz, hogy Kodály Kecskeméten született, de te meg Debrecenben születtél és ott megbecsülnek téged.” Ezek után tavaly nyáron meg voltunk híva a virágfesztiválra, mind a ketten zsűriztünk, utána nagy fogadás a Bikában, ott voltak a város vezetői, a polgármester, a polgármester-helyettes, Somogyi Béla, a kulturális ügyek vezetője, és Duffek Mihály is, a Zeneművészeti Kar dékánja. Ott bedobtam az ötletet. A legnagyobb örömmel fogadták, az egyetemnek éppen erre van szüksége – mondták –, úgyhogy a dolog elindult volna, ha nem jön a gazdasági válság. Akkor úgy nézett ki, hogy az egészből nem lesz semmi, de az egyetem fölvállalta, hogy ők ezt élve-halva megcsinálják. Meg is csinálták, és azért a város is besegített: a balatonfüredi és a budapesti koncertnek a szponzoráláshoz hozzájárultak. És ígéretünk van, hogy jövőre megint visszaáll a Világzenekar, mert most pillanatnyilag „túlélő periódusban” van abból a szempontból, hogy nem lehet igazán a Világzenekar profilját képviselni, amikor csak három külföldi tagja van az együttesnek, abból is kettő kinti magyar. Ezzel szemben sokkal jobb a zenekar, mint az előző kettő volt, mert a magyarok a legjobbak.

– Milyenek a próbák során szerzett tapasztalatai a jelenlegi együttesről?

– A tapasztalataim a legpozitívabbak. Most, hetvenöt éves fejjel azt mondhatom, hogy egész életem során a két legszebb és legkellemesebb feladat, amiket éppen most csinálok. Az egyik Kodály összes dalainak a felvétele a Hungaroton számára, kilenc énekessel. E nagy feladat befejezése után nem azt érzem, milyen jó, hogy túl vagyok rajta, hanem sajnálom, hogy vége. Ugyanígy vagyok ezzel a zenekarral is. Olyan élvezet ezekkel a gyerekekkel dolgozni, hogy el se tudom mondani. Olyan figyelem, olyan odaadás van bennük, intelligencia, szív, emberi kedvesség, amilyet eddig még soha nem tapasztaltam. Mindig is szerettem fiatalokkal dolgozni és mindig elvállaltam fiatal zenekarokat (nemrég Londonban volt hangversenyem a Londoni Szimfonikusok ifjúsági zenekarával), de ezek olyanok, hogy ha például leállok és csak – mondjuk – az első hegedűsökkel dolgozom egy ideig és addig a többieknek semmi dolguk nincs, ezek nem unatkoznak, mint más zenekaroknál történni szokott, nyugodtan ülnek és figyelnek, hallgatják és tanulnak belőle. Ehhez kell egy belső intelligencia, akarás, lelkiség. A legnagyobb öröm ezekkel dolgozni. Úgy szeretem őket, mintha a saját családom lennének.

– Egy fiatal karmester-asszisztenst is bevont a munkába.

– Igen, ő Hámori Máté, a volt miniszternek, Hámori Józsefnek a fia. Őt már régóta ismerem, jóba’ vagyok a szüleivel. Zeneszerzést tanult és zongorát, meghallgattam és azt tanácsoltam neki, hogy legyen karmester! Mert nem lehet ma megélni zeneszerzésből meg zongorázásból, mind a kettő túlságosan „emberevő” pálya. Karmesterre viszont mindenütt szükség van, és az, hogy valaki jól zongorázik és a zeneszerzéshez is ért, nagyon jó alap ahhoz, hogy jó karmester legyen belőle. Kérdés, van-e kedve és tehetsége hozzá. Ezt én felvetettem náluk, hogy próbálja meg, elképzelhető, hogy Máténak tehetsége és kedve is van hozzá. Most márciusban volt Londonban egy karmester-verseny, ezen Máté tulajdonképpen a harmadik lett, bár nem kapta meg hivatalosan a harmadik díjat, de a pontszámok szerint ő lett a harmadik. (Hogy miért nem kapta meg? Ennek belső „diplomáciai” oka volt, egy francia lánynak adták, mert – úgymond – ez most „jót fog tenni a versenynek”.) Amikor Hámoriéknál voltam (egy alkalommal egyszerre két elnök is ott volt: Mádl Ferenc és Sólyom László is), természetesen a szülőkkel beszélgettem meg a vendégekkel. Mátét itt Debrecenben ismertem meg igazán a munka során: kiváló ember, nagyon együtt érezzük a zenét, értékes, okos, kulturált valaki, remek karmester lesz belőle. Ez is hozzájárul, hogy jól érzem itt magam.

Talán a Világzenekar vonzerejének is köszönhető, hogy a hallgatók létszáma ismét növekedett: az előző évi 106-tal szemben 134-re (több mint 25%!) emelkedett. Túlnyomó többségben természetesen a magyarok voltak (114), utánuk a Romániából érkezettek (8), majd a spanyolok (7) következtek. Ami a hangszerek szerinti megoszlást illeti, a hegedűsöket (27) a trombitások (19) következtek, általában magas volt a rézfúvósok aránya.

A Világzenekar működése az időtartamot is megnövelte: maga az Akadémia – a korábbi évekhez hasonlóan – tíznapos volt, a zenekari próbák azonban négy nappal korábban kezdődtek, és a Debrecenen kívüli vendégszereplések ehhez további két napot adtak hozzá. Az első napokban két, majd – a mesterkurzusokkal párhuzamosan – napi egy rendkívül alapos, intenzív próbát tartott a zenekar.

Vásáry Tamás személyisége, sokoldalú, gazdag művészi tapasztalatai, az általa előkészített és vezényelt zenekar hangversenyeinek megérdemelt, nagy sikere egyik legfontosabb tényezője volt az idei rendezvénynek. Mind szakmailag, mind emberileg nagy nyeresége volt az Akadémiának.

A mesterkurzusokat vezető művésztanárok közül a legtöbben (Kapás Géza, Lissauer Péter, Zs. Szabó Mária – hegedű, Nagy Sándor – mélyhegedű, Gyöngyössy Zoltán – fuvola, Hadady László – oboa, Szatmári Zsolt – klarinét, Keszler György – fagott, Horváth Bence – trombita, Fejér András – harsona, Szabó István – ütő) visszatérő munkatársai a debreceni nyári kurzusoknak. És természetesen köztük kell megemlíteni Duffek Mihályt, a Zeneművészeti Kar dékánját, az Akadémia igazgatóját, aki mindezek mellett a zongorakurzust vezette. Részvételük bizonyítja, hogy jó véleményük van az Akadémia légköréről, lehetőségeiről, eredményeiről. Ugyanakkor a tanári gárdában új arcokkal-nevekkel is találkoztunk: Mérei Tamás a gordonkások mestere volt, Erdei Péter (kürt) Ausztriából, a belga Jeroen Berwaerts (trombita) Németországból, Igor Lešnik (ütő) Horvátországból érkezett.

Kiváló, sok esetben a főtárgy-tanárokéval egyenlő értékű munkát végeztek a zongorista-korrepetitorok (Böszörményi Judit, Kancsár Vera, Király Márta, Richter Edit, Sarkady Katalin, Váradi Judit) mind a tanítási órákon, mind a hangversenyeken.

Esténként az Akadémia tanárai tanárok léptek fel a Zeneművészeti Kar (korábbi nevén: Konzervatórium) Liszt-termében. Az ünnepélyes megnyitó percei után – melyen dr. Fésüs László rektor, az Akadémia fővédnöke és Duffek Mihály köszöntötte a megjelenteket – Mérei Tamás gordonkaestje magasra tette a mércét, s – tegyük hozzá – ezt a további hangversenyek szereplői sem „verték le”. Frescobaldi, Francoeur és Chopin szonátái után Popper Dávid: Magyar rapszódiáját tolmácsolta káprázatosan könnyed virtuozitással.

Matuz István huszadik és huszonegyedik századi szólóművekből állította össze műsorát, ezek között két, immár klasszikusnak számító művet, Jolivet és Varèse darabjait adta elő, majd három mai (Hollós Máté, Madarász Iván, Szigeti István) és egy – sajnos már – tegnapi magyar szerző, Legánÿ Dénes darabja hangzott el. Azt szinte hangsúlyozni se kell, hogy Matuz tökéletesen megfelelt a művek különleges hangszeres kihívásainak. A ráadás, Bach szólópartitájának Sarabande tétele üdítő feloldásként hatott.

A másik fuvolás fenomén, Gyöngyössy Zoltán változatos műsora Bachtól Mozarton, Paganinin, Kurtágon és Holligeren át Schumannig ívelt, közben megszólaltak saját kompozíciói is: zenész-kollégáinak, -barátainak írt „hommage”-ok. Mindkét művész – túl a tökéletes technikai megoldásokon – a kompozíciók valóságos zenei értékeit is meggyőzően tárta fel a koncertek hallgatósága előtt.

A doktoriskolát végző ifjabb Duffek Mihály fagottművész édesapja társaságában egy eredetileg orgonára írt Bach-triószonáta kiegyenlített, stílushű előadásával kezdte műsorát. Elgar és Osborne egy-egy darabja után kellemes hatású volt Vaughan-Williams hat „tanulmánya” angol népdalokra. Végül Weber Andante és magyar rondó – gyakran brácsán hallható – kompozíciójának bravúros tolmácsolása tette fel műsorukra a koronát.

Ugyanennek az estnek a folytatásaként Zs.Szabó Mária és Kancsár Vera klasszikusan arányos, szép tónusú interpretálásában hangzott el Mozart Esz-dúr szonátája (Köchel-jegyzék száma 380) és Beethoven: A-dúr szonátája (Op.12, No.2). Műsorukat Fritz Kreisler hat hangulatos, népszerű darabja zárta. Bár játékuk a teremben is uralkodó kánikulai körülmények között is hibátlan és vonzó volt, az est műsorának egésze túlméretezettnek tűnt.

Igen nagy sikere volt a rézfúvós tanárok hangversenyének is. Három művet adott elő Fejér András harsonán, egyet-egyet Erdei Péter kürtön és Jeroen Berwaerts trombitán. Elhangzott többek között Hindemith fajsúlyos trombitaszonátája és Ducas kedvelt Villanelle című kürtdarabja. Az est második részében a Horváth Bence (trombita) és Koppányi Zsolt (tuba) csatlakozásával alakult kvintett Rameau-tánctételeket és három Piazzola-tangót játszott a közönség – közöttük számos rézfúvós-hallgató – lelkesedésétől is inspirálva.

A Világzenekar koncertmestere, Bogáti Bokor Orsolya és Sarkady Katalin Brahms A-dúr szonátájában a mű klasszikus vonásait juttatta érvényre. Romantikus áradással szólalt meg tolmácsolásukban Chausson Poème című műve, majd a hegedűsök kedvelt darabját, Saint-Saëns: Bevezetés és Rondo capriccio-ját sziporkázó eleganciával szólaltatták meg.

A szünet után Nagy Sándor három, a huszadik század első felében keletkezett kompozíciót adott elő. Az Akadémia ez évi hangversenyeinek során másodízben szólalt meg Hindemith zenéje – 2. szólószonáta brácsára –, demonstrálva a nálunk meglehetősen elhanyagolt szerző alkotó művészetének maradandó értékeit. A műhöz méltó szép előadásban hangzott el Britten: Lachrymae című variációsorozata. Záró számként Bernstein kevéssé érdekes Szonátáját tolmácsolta a művész, az utóbbi kettőt Böszörményi Judit közreműködésével.

Hadady László oboahangversenyének első részében Telemann és Vivaldi egy-egy szonátáját adta elő könnyed hangvétellel, világosan frazeálva. Pasculli: Hommage à Bellini című, a bel canto világát idéző művét angolkürtön szólaltatta meg. A második rész ifjabb Duffek Mihály csatlakozásával a kamarazenélés jegyében állt. Két, nálunk gyakorlatilag ismeretlen szerző (Milde, Lalliet) darabjai után a húszas évek francia neoklasszicizmusának reprezentáns kompozíciója, Poulenc oboára, fagottra és zongorára írt Triója hangzott el szellemes, hatásos tolmácsolásban. Zongorista partnerük Böszörményi Judit volt.

Nagy hangszer-apparátus borította be a pódiumot Igor Lešnik, a SONUS Ütőegyüttes (művészeti vezetője Szabó István) és a Nyári Akadémia ütős hallgatóinak hangversenyén. A fő szereplő természetesen a horvát vendégprofesszor volt, hangszerének-hangszereinek kiváló megszólaltatója és megszállottja. Többnyire az ő művei és átiratai hangzottak el, ez esetben azonban nem is elsősorban a művek adták az élmény lényegét – bár fantáziával voltak felépítve –, hanem a briliáns és jó hangulatú előadás. Volt a koncertnek határozott „show”-jellege is, ami jól illett a felhangzó zenéhez és nagyban hozzájárult az est sikeréhez.

A Nyári Akadémia pedagógiai céljával összefüggésben szinte valamennyi hallgató délutáni tanszaki koncertek keretében adott számot felkészültségéről (ezek látogatottsága természetesen sokkal kisebb és színvonala is változó volt). Meglepetést okozott a spanyol zongoristák jó szereplése, jóval megbízhatóbb színvonalon szólaltatták meg műsorukat (Bartók-, Prokofjev-, Szkrjabin- stb. műveket), mint korábban itt járt honfitársaik.

A székhelyen kívül ebben az évben is voltak hangversenyek a közeli helységekben: Nyírbátorban, Vaján és Nádudvaron. Ezeken a helyeken kisebb együttesek léptek fel.

Az esti hangversenyek – beleértve természetesen a Világzenekar minden szempontból a legmagasabb mércével mérhető zárókoncertjét – nyilvánosak voltak mind Debrecen város zenekedvelő, zene iránt érdeklődő polgárai, mind az egyidejűleg zajló Debreceni Nyári Egyetem külföldi résztvevői számára. Ezzel a Nyári Akadémia jelentősége túlnőtt az épület falain: hozzájárult a város nyári zenei kínálatához, egyszersmind szélesebb körben reprezentálta a magyar felsőfokú zenepedagógia mai állapotát és eredményeit.