Olvasni jó – vallja a felnőtt-világ egy része, ám erről az
ifjak közül csak kevesen vannak meggyőződve. „Szoktatás kérdése” –
könnyen elintézhető ezzel a sommás megjegyzéssel sok, a gyermekek (tehát,
a közeljövő felnőttjei) személyiségfejlődését befolyásoló tevékenység
(megléte vagy hiánya). És, valljuk meg, van ebben igazság. A példa lehet
„ragadós”; a jó és a rossz egyaránt. Viszont, bármelyik csábíthat követésre
csakúgy, mint valamiféle zsigeri ellenállásra, bármely életkorban felhorgadó
„dackorszaki” tünetekre. Gyermek elhatározhatja, hogy szülei mesterségét (foglalkozását,
munkáját, hivatását) fogja választani, ha nagy lesz – vagy épp
ellenkezőleg, bármi mást, minél inkább különbözőt, sőt, ellentéteset
azzal.
Így van ez a többé-kevésbé
szabadidős tevékenységekkel is, például az olvasással. Beleszületve,
valaki „belenőhet” a betűk bűvöletébe – vagy kerülhet a
modernebb tájékoztató és informatikai eszközök vonzásába. Hogy mennyire képes
pótolni az olvasmányélményt bármilyen más szemléltetőeszköz, erről
nem érdemes vitát nyitni. Hasonlóképp arról sem, hogy honnan „érdemes” tudást,
információkat szerezni.
Napjainkban, amikor
kétségkívül vannak a könyveknél hatékonyabb/ gyorsabb tájékoztató eszközök, az
írásbeliség elkötelezettjei számára komoly feladat az újabb, ifjú
olvasóközönség meghódítása.
A hódítás lehet
művészet! És érdemes a művészetek területével, a művészet területén
hódítani. Ez a feladata mindazoknak, akik arra vállalkoznak, hogy gyermek- ill.
ifjúsági ismeretterjesztő műve(ke)t írjanak. Ezt várnánk attól a
szerzőpárostól is, amely ráadásul egy komoly könyv-típus, a lexikon népszerűsítésére
vállalkozik. A német kiadványt R. Keresztény Gyöngyi és Reviczky Béla
fordításában, Reviczky Béla szerkesztésében és kiegészítéseivel, a Rózsavölgyi
és Társa jelentette meg.
Kemény/vastag borító, fényes
és színes, nehéz papíron, sok ábrával – olyan, mint a napjainkban divatos (trendi)
kiadványok jelentős része. Imponáló, s a borító hátoldalának kiemelt információi
ismeretében (250 lexikoncikk, 200-nál több rajzos és fényképes illusztráció)
akár arra is gondolhatunk: megéri az árát (mert kár lenne tagadni, ez is
szempont!).
Az a szülő (rokon,
ismerős), aki beleolvas Peter Schreier ajánló soraiba, könnyen arra a
meggyőződésre jut, hogy érdemes megvenni a könyvet; az énekes által
leírt – valós vagy képzeletbeli – gyermekszáj-kérdések hatására szívesen
áthárítja a zenei felvilágosítás feladatát. A szakmabeli is feljogosítva érzi
magát Schreier példáján – a „civil” szülő pedig, épp az ajánlás hatására,
úgy érezheti, hogy ez a könyv maga az üdvözítő megoldás.
Régi rossz tapasztalat, hogy
vannak olyan tevékenységek, amelyekhez saját bevallása szerint „mindenki ért”.
Ezek közé tartozik az oktatás/nevelés megannyi feladata. Pontosabban, az, hogy
mit kellene „másképp” csinálni…
Kétségtelen, hogy hálátlan feladat tankönyvet írni, s ennek fokozott
alakja a lexikonírás. És még tovább fokozott alakja: megcélzott közönségnek
szánt, ismereteket adó, információközlő olvasmány összeállítása.
Nincs „átlag-gyerek”, s ha
volna is: épp a képzeletbeli átlagtól a legkülönbözőbb irányokban és
mértékben eltérő gyermekközönség jelenti a potenciális olvasótábort. Aki érdeklődő,
s akinek épp ezzel kellene felkelteni az érdeklődését. Aki már rendelkezik
alap-ismeretekkel, s akinek az agya: viasz, tehát, azt (és csak azt) fogja
rögzíteni, amit itt olvas…
A művészeti nevelés
hatékonyságának egyik sarkalatos pontja az életkori sajátosságok
figyelembevétele. A gyermek fő tevékenységi formája a játék – tehát,
vegyük játékosra a figurát… De a gyerek nem mindig díjazza ezt. Tehát, a
komolytalankodás többet árt, mint használ! A gyermekeknek szánt zenei
lexikonban hemzsegnek az ilyen példák.
Aki járt iskolába, vélhetőleg találkozott
a „jó” és a „rossz” tanár megannyi változatával. És ha azt vizsgálnánk,
mitől tartanak valakit „rossz”-nak (bár a gyerek aligha tudja
megfogalmazni), minden bizonnyal feltűnne a szempontok között az, hogy az
illető nem tud életszerű kapcsolatba kerülni a fiatalokkal. Nem
ritka, hogy valaki – akár tényleges gyermekismeret hiányában - fiktív
gyerekeket tekint megcélzott olvasóközönségének. Ettől légüres térbe kerül
mindaz, amit leír. Az ilyen anyagok nincsenek alávetve gyakorlati kontrollnak,
s visszajelzés híján a szerző sohasem fogja megtudni, milyen
lehetőségeket hagyott ki. Oktatásra, tanításra, nevelésre.
52
Aki járt iskolába, vélhetőleg találkozott
a kedvelt és rettegett tanárok megannyi változatával. S olyanokkal is, akik
elszántan törekednek a népszerűségre. Tény, hogy a szeretett tanár
„kedvéért” néha hihetetlen dolgokra képesek a diákok – de nincs annál rosszabb,
mint amikor valaki az áhított népszerűség kedvéért bármit feláldoz.
Például, tantárgya komolyságát. A vicces, jópofa tanár (akitől nem kell
tartani) ideig-óráig akár népszerű is lehet, de a gyerekeket nem lehet
hosszútávon becsapni. Láthatatlan antennáik működnek, s „vevő”-jüket
olyan irányba fordítják, ahonnan másmilyen „adás” érkezik (értékes, érdekes,
vagy épp szokatlan-újszerű…).
Mindezek a gondolatok a
gyerekeknek szánt Zenei lexikon forgatása közben szinte állandóan ott
kísértenek! És két elgondolkodás vagy bosszankodás közben mindegyre
ritornellként visszatér az álmélkodás: erről a munkáról írta Schreier,
hogy „már órák óta a legnagyobb élvezettel bújom ennek a kedves kis lexikonnak
a levonatát”???!
A lexikon annyiból – és csak
annyiból – lexikon, hogy címszavakat tartalmaz, abc-rendben. Hogy mit tart fontosnak
a szerzőpáros, és mi az, amit feltűnő hiányként regisztrál felnőtt/
pedagógus, részben szubjektív megítélés kérdése. Azt viszont ténykérdés: a
lexikon igényű kiadványnak lényeges adatokat, összefüggéseket kell tartalmaznia. (Ha úgy tetszik:
kell tartalmaznia lényeges-fontos adatokat, összefüggéseket is.) Itt látom az
írók szemléletmódjának a veszélyességét: a vicces (érdekesnek szánt?) adalékok
többsége megmarad a látszatvilág jelenségeinél. A helykihasználás érthetetlenül
és elfogadhatatlanul aránytalan. Nyilvánvalóságokra bonyolult utalásrendszert alkalmaz
(rossz formalista mentalitással), míg a gondolkodva olvasót a legnagyobb
kételyek között hagyja.
Ha egy-egy érdemi címszó-szöveg elolvasása
után feltettem a kérdést: „mit tudtunk meg mindebből?” – bizony, a válasz
soványka maradt. Olyasmiket, amikkel napjainkban a gyerekek (akik egy része sok
időt tölt a TV előtt, s korántsem lakatlan szigeten nőnek fel,
elzártan az áldásos-átkos technikai vívmányoktól) anélkül is tudnak, hogy ezt
tudásként élnék meg (voltaképp nem is nevezhető, a szó nemes értelmében,
tudásnak!).
A szerzőpáros, gyermekek
számára írott korábbi (magyarul is megjelent) könyvének két
gyermek-szereplőjét is belerángatta a lexikonba. Nincs az a kiagyalt tanmese,
amelynek szereplői ilyen mértékben nélkülöznék az életszerűségnek a
leghalványabb árnyékát is. A tudálékos Frici és Klári kölcsönösen „megosztja”
értesüléseit a másikkal, szócikkenként más-más felállásban; néha egyikük,
máskor a másikuk próbálja elkápráztatni „pajtását” bennfentességével (mivel
a lexikon eleve nem végigolvasásra szánt könyv, nem is remélhetjük, hogy
kiolvasása után közelebb kerül hozzánk a két statiszta, a szerzők
szócsövei). Szereplésüktől egy-egy szócikk akár olvasmányosnak is
tűnhetne – csak épp a „keretjáték” elveszi a terjedelmet az odakívánkozó
mondanivalótól.
A mai fiatalok: korunk
gyermekei, szüleiknél jártasabbak a technikai újdonságok világában. Aligha
várható tőlük, hogy egy kiadvány művészeti „rovargyűjtemény”
felkeltse érdeklődésüket. A játszva-tanulásnak megvan az a veszélye, hogy
„átmegy hülyéskedésbe” – amit a jóérzésű gyerek előbb-utóbb megun. A
gügyögős művészeti adalékokat joggal tekinti komolytalanságnak – s
inkább erőt-energiát nem kímélve foglalkozik olyasmivel, ami kihívás a számára.
Szelleme, nyiladozó értelme számára.
Adva vannak gyerekek: zenei
ismeretek nélkül, felkelthető érdeklődéssel. És adott egy könyv,
amin a szakmailag felkészült felnőtt akár még szórakozhat is. Hogy a gyerek
élvezze, felnőtt-közreműködőre lenne szükség. Aki megmagyarázza
a poénokat. Bár kérdés, hogy tekinthető-e viccnek, amihez lábjegyzet
(ezúttal: kommentár) szükséges.
Arra kellene bíztatni a
szerzőket, kiadókat, s mindenkit, aki felelősséggel, tevőlegesen
részt vesz abban a hosszú folyamatban, amelynek eredményeként kiadvány jelenik
meg, hogy olvasható olvasmányokat
kínáljanak megcélzott olvasóközönségüknek, olyasmit, amit érdemes elolvasni.
Amiről utólag az derül ki, hogy megérte!
Addig marad a kiszámíthatatlanság,
a feleslegesen kidobott pénz (a kiadvány létrejöttéig, s amíg a példányok elfogynak)
– és a provincializmus. Abban az országban is, amelynek annakidején egészen más
jövőt álmodott Kodály!
|