Varró Margit: Az élő zongoratanítás
módszere
és pszichológiája*
|
Z |
ongoristák, pedagógusok! Meteorit érkezett francia földünkre… csak épp 80
év késéssel! Ennyi ideje ugyanis, hogy megjelent Varró Margitnak, a neves
magyar zongoraművésznek és zenepedagógusnak Az élő zongoratanítás c. műve (1929), mely többszöri
átdolgozás és több német kiadás (a hatodik kiadás a ’90-es évek közepén jelent
meg) ellenére franciául mindeddig nem volt hozzáférhető. A mű most
elkészült, francia kiadása még így is az újdonság erejével hat, a szerző
személyes üzenete ennyi év távlatából is hihetetlenül modern szemléletet képvisel.
Bárcsak ez a meteorit új fényt és inspiráló viták sokaságát eredményezné
zeneoktatásunk sokszor merev, zárt világába!
Vajon mi teszi olyan
értékessé ezt a 20. századi, két világháború közti Magyarországról
„elpostázott” és hozzánk csak a 21. század első évtizedében megérkezett
üzenetet ? Először is a valamirevaló zenepedagógiai munkák ritka volta. Ha
jól körülnézünk a könyvtárakban, mit találunk a zongoraoktatásról? Először
is David Crombie fantasztikus könyvét a zongoragyártásról, vagy lélekemelő
beszélgetéseket híres zongoristákkal, mint Gieseking, Richter vagy Brendel,
ezenkívül néhány írást a Mozart- vagy Bach-játékról, kézikönyveket a repertoárról, mint Lucette Descaves Un nouvel Art du Piano, vagy a
Fayard-nál megjelent Indispensables de la
musique című műveket,
valamint Le Paino du 20čme
sičcle című írást a 10 ans avec…
sorozatban. Haszonnal forgathatjuk még Claude Helffer zenei elemzéseit, de ha a
zongorapedagógia területét nézzük, a kínálat enyhén szólva hiányos. Még ha
találunk is néhány értekezést a mai zongorajáték technikájáról, mi,
zongoratanárok eléggé magunkra vagyunk hagyva, nem lévén a kezünkben más, mint
Fassina rövid Lettre ŕ un jeune Pianiste-je,
vagy Neuhaus L’art du piano-ja (A
zongorajáték művészete), ez utóbbi kifejezetten a „nagyokról” és a
nagyoknak, vagyis a művész-jelöltek számára szolgálván útmutatóul.
Varró Margit a
zongorista növendékek valamennyi korosztályával foglalkozik, és a zongorajáték
minden területét érinti. A három részre (A zenei érzék és értelem nevelése; A
zongoratanítás technikai része; A zeneoktatás lélektani vonatkozásai) és 95
fejezetre tagolt könyv kitér a zenei hallás, a memorizálás, a kottaolvasás, a
kritikus fül, a gyermeki találékonyság, a különböző játéktechnikák, az
előkészítő gyakorlatok, a helytelen mozgások és kijavításuk
témakörére, a hangszerhasználatra, a serdülők és a szülők
hozzáállására, az egyéni- és csoportos oktatásra, a lámpaláz és az önbizalom
kérdésére – hogy csak néhányat említsünk.
Röviden
szólva ideális útmutató a szakmai képzéshez, melyet minden jövendő
zenetanárnak ajánlott alaposan áttanulmányoznia! Természetesen elsősorban
a zongoristáknak és a zongoratanároknak szól, de az első rész, mely a
zenei érzékkel és intelligenciával, valamint a harmadik, amely a zenetanulás
pszichológiájával foglalkozik, kivétel nélkül minden zenepedagógus
érdeklődésére számot tarthat.
A
zeneoktatás minden területét kimerítően tárgyaló, elmélyült tanulmányt tartunk
tehát a kezünkben, komoly ismeretanyaggal, tudományos (jórészt német) referenciákkal,
mely ugyanakkor egy eleven, inspiráló, humort sem nélkülöző mű (külön
felhívnám a figyelmet a növendékek szüleiről szóló fejezetre!), benne
zongoraórák részletes leírásával, egyes növendékek sokoldalú jellemrajzával,
kísérletezések, gyerekekre vonatkozó észrevételek és tanári vélemények
bemutatásával.
A gyakorló tanárok magukra
ismerhetnek benne. Van-e olyan tanár, akinek ne lenne szemtelen növendéke, vagy
olyan, aki a tanár kezét kémlelve akarja megtanulni a darabot, meg akarván
spórolni a kottaolvasás fáradalmát, nem beszélve az olyan gyerekről, aki
nem hallja magát, miközben játszik, vagy akit nem érdekel a játék technikai
része, vagy a felnőtt növendékről, aki a tanárt csak tesztelni akarja
a legkülönfélébb kérdéseivel? Mindennapi gyakorlatunk ilyen közeli bemutatása
megerősíthet bennünket abban, mennyire nem vagyunk egyedül! Abból a
bátorságból, amellyel Varró Margit nyíltan rámutat a technikai vagy
pszichológiai problémákra (ez utóbbinak különösen nagy teret szentel), és abból
a hatalmas energiából, amit bevet azok megoldására, hatalmas inspirációt
meríthetünk, mert – ahogy elterjedt róla –, „javíthatatlan tanuló” Varró Margit
számára egyszerűen nem létezett!
A módszer folyton
mozgásban van, fejlődik, a tanár folyamatos és állandó felelősséget
érez a tanítvány sikereiért, kudarcaiért. Sorsukat a zongoraórán kívül is követi:
ismeri ízlésüket, egyéb elfoglaltságaikat, családjukat, és viselkedésüket ebben
a kontextusban értelmezi. Érdekli a jellemük, problémáik, figyeli, hogyan
reagálnak a kottakép megszólaltatására, az elméleti magyarázatokra, a tanár
testmozgására, a technikai megoldásokra. A szerző elemzi a zene
különböző szintjeit (motoros, auditív, vizuális, logikai), melyek a
zongorajáték folyamán jelen vannak, ezeket külön és együtt is számba veszi,
hogy rámutasson a tanítvány játékában fellelhető gyenge pontokra.
A könyv külön
foglalkozik a felnőtt és a magasabb osztályokba járó növendékekkel,
(minden játékelemre külön repertoár-listát állítva össze), valamint a
serdülő korosztállyal, akikhez Varró Margit különös szenvedéllyel
kötődik. Ami azonban a leginkább megragadja az olvasó figyelmét, az a
kezdők tanításának szánt fejezet. A kezdőkkel való foglalkozást nem
mint valami szükséges rosszat, hanem mint örömteli munkát, valódi
művészetet állítja elénk: „Elterjedt
az a téves felfogás, hogy a kezdő növendékeknek bármilyen tanár megfelel;
ezért le kell szögeznünk, hogy önmagában az ismeret nem tesz alkalmassá egy
tanárt gyermekek tanítására, ha az nem
párosul megfelelő pedagógiai érzékkel” (147.o.)
Varró Margit tanítási
módszere alapvetően a hangszerjátékra vonatkozik, ami azonban szorosan
összekapcsolódik a hallás, az éneklés, a zeneértés művelésével. A zenei
nevelés ezen területei tökéletes egyensúlyban kell, hogy legyenek egymással: „a zongoratanítást, csakúgy, mint bármely
más hangszer tanítását mindenekelőtt mint zenetanítást kell
felfogni... A gyermeknek értenie kell,
mit játszik, vagyis előbb zeneileg tökéletesen értelmeznie kell azt, amit
azután a hangszeren „reprodukál. Ha nem így lenne, akkor csak zongorázna, de
nem muzsikálna” (4.o.)
Az éneklés, a zenei
figyelem, a találékonyság, a hangszerrel és a saját testtel való ismerkedés, a
helyes ülés, a hangszerkezelési játékok, – mindezek együttesen, mint auditív
tanítási módszer megelőzik a kottaolvasást. Így „még mielőtt kottát kezdene olvasni, kénytelen állandóan a
memóriájára hagyatkozni, s így időben kialakul a zenei
emlékezőképessége” (7.o.) Ez a jól kialakított, stabil zenei memória
kerül előtérbe a tapasztaltabb növendékek tanítási módszereit tárgyaló
fejezetben. „Mindaz, ami pusztán
mechanikusan lett rögzítve, se nem tartós, se nem megbízható, és nem tud
beépülni. A darab technikai megvalósítását meg kell, hogy előzze egy
szellemi inkubációs szakasz”(141.o.), amelynek során a művet
megértjük. A művész „mindig
belülről kifelé halad az alkotó vagy interpretáló folyamat során” (144.o.)
Ez fontos figyelmeztetés mindazoknak, akik mohón, csak az ujjukkal tanulják meg
a darabot, vég nélkül, értelmetlenül ismételgetve azt.
Túlzás a technikával
ennyit foglalkozni – mondják azok, akik türelmetlenek. Varró Margit sajnálattal
állapítja meg a képzés ilyenfajta hiányosságaival kapcsolatban: „mindig elcsodálkozom, ha azt látom, hogy a
tanár nem tartja fontosnak a lelkiismeretes technikai munkát, hiszen manapság
még egy valamirevaló sportedzőtől is elvárják, hogy magyarázza el a
tanítványának: egy adott mozgást mely izomcsoportok közreműködésével és
mennyi energiaráfordítással képes véghezvinni” (122.o.) Varró magyarázatai
világosak és érthetőek. A kar, a kéz és az ujjak lazaságának vagy merevségének
a szerepét taglalja a különböző játékmódok során, még ha sajnálatos módon
a grafikus ábrák nyomdailag nem mindig élesek, megnehezítve ezzel egy kissé a
tartalom megértését. Úgy a fiatalabb, mint az idősebb tanulók esetében könnyebben
érthető a technika gyakorlati alkalmazásáról szóló rész, amelyben azt
állítja, hogy a hang belső elképzeléséből kiindulva „a hangzás megjelenítésének, a mozgás
érzékelésének és a mozgás képének kezdettől fogva egyetlen globális
egységbe kell összeolvadnia” (81.o.)
A könyv olvasásakor az
alábbi kérdések merülnek fel újra és újra az olvasóban. Hogyan tudta Varró
Margit a tanítványit ilyen rövid idő alatt ilyen magas szintre eljuttatni?
Hogy tudott annyi elméleti tudást, kottaolvasási és technikai ismeretet átadni
nekik az első években? Vajon heti hány órában tanította őket? Elég,
ha egy pillantást vetünk az első évekre előirányzott technikai
gyakorlatok színvonalára, az ezt taglaló negyven oldalra (valódi kincsesbánya,
melyben ki-ki kedvére csemegézhet), hogy belássuk: a gyakorlatok mennyire
komplexek. És arra is rájövünk, hogy Varró Margit hetente legalább 2-3
gyakorlatot végeztetett mindegyik csoportból, ami – ha jól összeszámoljuk –,
összesen heti húsz gyakorlatot jelent! Ugyanúgy, a függelékben található,
tanévre lebontott repertoár-lista sokkalta gazdagabb, mint a mai elvárásaink.
De az itt-ott elejtett szavakból megtudhatjuk: van olyan tanítvány, aki napi
egy-másfél órát gyakorol otthon, egy másik növendék hetente kétszer jár órára,
megint másik 2-3 vagy még ennél is több órán át gyakorol naponta!
Rádöbbenhetünk, mekkora a különbség az akkori és a mai kor között, és hogy
azóta mekkora társadalmi változásokon mentünk keresztül! Számításba kell venni
ezen túlmenően a magyar zeneoktatási hagyományokat, úgy az iskolai, mint
az iskolán kívüli zeneoktatásét, továbbá azt, hogy az anyák többsége nem
dolgozott és több időt szenteltek a gyermekeiknek, hogy nem volt ekkora
kínálat a szabadidős tevékenységekben, mint manapság, és hogy a zenei
műveltség alapvetően egy magasabb, tanultabb társadalmi réteg
kiváltsága volt.
Természetesen néhány
módszertani alapvetésen az idő túlhaladt, ezekkel nem lehet mást tenni,
mint a jelen helyzetre adaptálni őket. Szerencsére ma már szinte egyhangúlag
kétségbe vonhatjuk Varró Margitnak azt a véleményét, miszerint nem tanácsos
egyszerre tanítani a violin- és a basszus-kulcsot. Azt is meglepő ma már
hallani egy ilyen sokoldalú pedagógus szájából, hogy bizonyos gyakorlatok, mint
pl. a skálák untatják a gyerekeket – hisz nem épp a mi dolgunk, hogy érdekessé
tegyük azokat a számukra? Ugyanakkor
nekünk furcsa, hogy Köhler, Schmitt és Gurlitt rövid gyakorlatai mellett
voksol, melyeket ma már nem tartunk elég változatosaknak. Varró lelkes csodálója volt Bartóknak,
akivel közösen egy modern, haladó zenepedagógiai módszer kidolgozásán
fáradozott. Ma már természetesen sokkal nagyobb a választék a pedagógiai
anyagban, és élnünk is kell vele, hogy megtaláljuk minden növendéknek a hozzá
illő stílusú és színvonalú darabot. Hány és hány tanár van még ma is, akik
a könnyebb utat választva ugyanazt a gyűjteményt lapozgatják éveken át! A
tanárnak – mondja Varró Margit – „igyekeznie
kell felkutatni a létező zenepedagógiai anyagok között a
legmegfelelőbb darabokat. Ez természetesen többletmunkával jár, de nem
fölösleges, amennyiben megvan az a haszna, hogy a tanár érdeklődését és
motivációját ébren tartja, amely hamar hanyatlásnak indul, ha évekig mindig
ugyanazokat a darabokat hallgatja vég nélkül” (117. o)
Valószínűleg nagyon kritikus
lett volna a mai, kezdőknek szánt kották láttán, melyek tele vannak
mesekönyvi figurákkal, színezni való képekkel, ám hiányzik belőlük a zene.
Joggal feltételezhetjük ezt annak alapján, ahogy az Egyesült Államokból
jövő új zeneoktatási módszereket fogadta: csodálta frissességüket,
gyerekközpontúságukat, de elutasította felületességüket. Varró kitért arra is,
hogy létezik a zenetanulás kezdetének egy optimális életkora, amikor a gyermek
már nem olyan kicsi, hogy csak játszani akar, és nem olyan nagy, mint a
serdülő, akinek energiáját életkori sajátosságai más irányba terelik.
A gyermeki fejlődés
alapos ismeretéből fakadt annak felvázolása, hogyan és milyen ütemben
érdemes az új ismereteket adagolni: „Semmi
sem marad meg olyan mélyen a gyermek emlékezetében és semmi sem lesz olyan
produktív a további asszociatív gondolkodás számára, mint az, amit a gyerek a
saját szellemi erőfeszítése árán,
logikai rendszere számára érthetővé tesz” (178. o.)
A tanítás élvezet volt számára,
ami különösen a közös órák alkalmával volt szembetűnő, melyeket
rendkívül fontosnak tartott az első években. Öröm, ösztönzés, a hallás
csiszolása, autonómia: „A gyerek nem
igazolásra törekszik, ő megtalálni, felfedezni akar, és nekünk ehhez
minden lehető alkalmat meg kell teremtenünk számára”(178. o.)
A gyermek személyiségének a
tisztelete vezérli abban, hogy rábízza a darabok kiválasztását, és mindig
nyíltan beszél vele az előrehaladásáról. „A gyermek csak akkor tesz erőfeszítéseket, ha közeli célt
tűzünk ki és ha az megfelel az örömelvnek”(Freud) (198. o.)
Szédítő élmény visszamenni az
idő hídján, mely összeköti a történelmet a modern korral. Joggal
vetődik fel a kérdés, vajon Varró Margit a 19., a 20. vagy a 21.
századé-e? Ő, akinek életében még dúlt a háború az „ujjak iskolája” és a
„kar iskolája” között, aki közelről ismerte Czerny, Kalkbrenner, Bülow és
Liszt munkamódszerét, meglepően modern szemlélettel, pszichológiai
ismeretekkel rendelkezett, szorgalmazta a külföldön tanítást, és
érdeklődött kora zeneszerzői iránt. Varró Margit számunkra olyan,
mint egy révész. Az először 1886-ban megjelent „Mrs Curwenn’s Pianoforte
Method”-ra hivatkozik, mint amely számára „az
egyetlen olyan zenepedagógiai mű, mely érzi a hivatását és megpróbálja azt
betölteni”(4.o.) Mrs. Curwenn alapelvei tele vannak jó szándékkal: „Tanítsd meg előbb a dolgot, s csak
azután a jelet!” „Tanítsd előbb
a konkrétat, s csak azután az elvontat!” „Soha ne magyarázz el olyasmit a
tanítványnak, amire a segítségeddel maga is rájöhet!” „Juttasd el a tanítványt a megismerés örömére!”(5.o.) Mennyire át tudjuk érezni Varró Margit
helyzetét, amikor így vall: „a
szerző által lefektetett alapelvek lényegében nagyon hasonlóak az én
elveimhez, így nagy örömet okozott, mikor véletlenül rábukkantam a könyvére…”
(5. o.) Varró tanárnő könyvét olvasva mi is hasonló örömet érzünk,
mondanivalóját nem nehéz magunkévá tennünk.
Varró Margit arról
álmodott, hogy létrehozza a zongoratanárok szövetségét (ismét milyen modern
gondolat!), nemcsak a státusz és az esetleges díjazás reményében, hanem a
pedagógiai eszmecserék gazdagító volta miatt is. Felismerve a megvalósulás
nehézségeit, ami a tanárok közötti színvonalbeli különbségekből fakadt (és
ez ma sincs másképp!), feladta tervét, mondván: „mindenki úgy keresi meg a
kenyerét, ahogy tudja”. Varró Margit nagyvonalúságából, közkinccsé tett
ötleteiből valamennyien inspirációt meríthetünk. Bizonyára sokan leszünk,
akik a könyve elolvasása után nagyobb örömmel, komolysággal és intelligenciával
„keressük meg kenyerünket”.
Julia Hodges
(Piano Pluriel, Dijon)
Fordította Erdélyi Ágnes
*
Kis Jenőné dr. Kenesei
Éva fenti tanulmányát és Julia Hodges recenzióját a Zenetanárok Társasága Történelmi Ívek
a magyar zenepedagógiai gondolkodásban című budapesti
konferenciájának (2009. ápr. 4-5.) előzeteseként közöltük. (A Szerk. megj.)