Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

BACH D-MOLL CSEMBALÓVERSENYÉNEK TÉMÁI

A

klasszikus és romantikus zene témáinak retorikája általában kérdés-felelet viszonylaton alapul. Ennek keretében a motívumok „drámai” ellentétben állnak egymással: hangzatfelbontások skálamenetekkel feleselnek, markáns dallamok jelzésszerűekkel. Ezzel ellentétben a barokk szívesen épít gondolatritmus vezérelte asszociatív témákat, amelyek egy-egy alakzat fejlesztése-kimerítése nyomán szervesen vezetnek tovább, mígnem zárlattal varrja el a folyamatot a zeneszerző. Lássunk erre példákat Johann Sebastian Bach d-moll csembalóversenye tételeinek éléről.

A kezdet 6 ütemnyi témája (záró leütése, a tonika már egyben a következő formaegység indítása) kétütemes témafejjel nyit. Az első ütem némiképp magányos marad, erőteljes szinkópája nem kerül ismét elő a témában, csak annak későbbi szekvenciázásában. Ez a nyitóütem olyan, akár egy fanfár, vagy kicsiben mint afféle operanyitány, amely nem a későbbi áriák hangulatkeltő tartalomjegyzéke, hanem pusztán a színjáték elején hivatott csendet teremteni a nézőtéren. A témafej kifeszítette oktávot azután Bach hármashangzatok szekvenciájával járja be fokról-fokra lefelé. A harmadik már négyeshangzattá bővül, így megtámaszkodik a dominánson. Onnan dobbant vissza a hármashangzat-sorozat első tagjára, amelyet immár fölfelé, s nem hangsor-, hanem akkordfokonként szekvenciáz. Megint háromszor, hiszen ekkor éri el az ötödik fokot, amely immár nem áll disszonáns viszonyban az alant őrzött orgonaponttal. Ezért tovább kell lépni: sűríteni kezd. Már nem három, hanem két hangonként szekvenciáz: a 4. ütem második nyolcadának tercét lépdelteti lefelé egészen a következő taktus élén elérendő ötödik fokig, ami afféle át nem hágható oldalvonalként szabja meg a játéktér határát. A duodecimányi legördülésből csak fölfelé vezethet az út: egy oktávnyi skálamenet végén megérkezünk a nyitóütem első negyedén hallott anapesztusig. Ezt is szekvenciázza, bár már csak egyszer, de azon a ponton először érkezik alterált hangra: a nápolyi alapra. Mi más marad hátra, mint az így keletkező kis szekund szekvenciája előbb kétszer nyolcadokon, majd lelassítva az apróhangok szaporaságából érezhető sietséget, negyednyi területeken, s e zergeugrásokkal talál vissza a tonikára.

A második tétel témája nem mentes az ellentétektől, de nem azok kiaknázásából építkezik. Már a hármashangzat-felbontásra is kontrasztként felel a váltóhangos második ütem, de azon belül még egy irányváltással is találkozunk, hiszen az előkés visszafordulás dallami elemként hat. A leglényegesebb azonban az 1. ütem hármashangzatának a 2. elején érkező szeptimmel való összekapcsolódása. Így keletkezik egy nyilvánvaló I. fokú hármashangzatból végül VI. fokú szeptim a két taktus fülünkben történő összeadódásával. Ez a szeptim élteti a 3. ütemben induló szekvenciát, s így lesz II. fokú akkordból VII. szeptim, VII. fokú hármashangzatból V. szeptim, domináns alaphelyzetből III. fokú szeptim. Ez már nem fokozható, tehát visszanyúl a váltóhangos motívumhoz, s abból ugrik föl oktávot. Mivel az imént említett III. fokú négyeshangzatból a szeptimet kiemelve tonika árnyképét érzékelhetjük, a felugró oktáv B-t és G-t tesz hallhatóvá, ám a váltóhangos elemmel színezve: ezt szolgálja a Fisz megjelenése. Az így keletkező tonikai kötélre felfüggesztve emelkedik a VI. fokig – amelyen már a 2. ütemben is lecövekelt –, onnan fordul vissza a hármas- (négyes-) hangzatos anyaghoz. S hogy a 9. ütem második felén hallott, a váltóhangos kezdet miatt nem ismeretlennek hatott, noha a téma eddigi folyamán még nem szerepelt fordulat se maradjon „idegen test”, annak szekvenciájával kanyarodik a témát lekerekítő zárlatra.

A versenymű harmadik tételének témája ugyanilyen asszociatív szerkesztésű, de annak elemzését már az Olvasóra bízom. Aki talán felismeri ebben a gondolkodásmódban az ismert játékot, melyben a kimondott szó második szótagjából kell kreálni az újabbat. Például: tokány, kánya, nyafog, fogoly, golyva stb. Csak egy a különbség: a zenemű nem motívumok sorjázása, hanem azok megmunkálása: formába helyezése, harmóniák felépítése és egymással viszonylatba hozása, továbbá gazdálkodás a műalkotás adta-kívánta idővel. Nem puszta játék, hanem – szavakra nem fordítható – beszéd. Annak pedig szavak nélkül is tartalma van.