2008. május 7-én, 81 éves korában meghalt a
csodálatos tehetségű, bámulatos virtuozitású gyimesi énekes-prímás,
Zerkula János, és félévvel később, november 2-án követte őt felesége,
Fikó Regina is, aki férjének elválaszthatatlan ütőgardonos társa volt.
Zerkula János 1927-ben, az erdélyi Gyimesbükkön született, muzsikuscsaládban.
Haláláig Gyimesközéplokon élt. A rendszerváltás ideje óta járt Magyarországra
táncházakba és koncertezni feleségével, valamint sógornőjével, Pulika
Gizellával. 1997-ben a Népművészet Mestere díjjal tüntették ki.
A
sors úgy hozta, hogy 2007 júliusában személyesen is találkozhattam az idős
házaspárral. Akkor rendezték meg Csíkszeredában a Régizenei Fesztivált, amelyre
én is meghívást kaptam. Nem sokkal elutazásom előtt Zerkula János kétszer
is fellépett a Művészetek Palotájában, én pedig – minthogy játékát
filmről és hangfelvételekről már ismertem – mindkét alkalommal nagy
izgalommal mentem őt meghallgatni. Élményeimet nem is tudtam magamban
tartani, és lelkendezve meséltem róluk, többek között a régizenész-népzenész
Kobzos Kiss Tamásnak, a csíkszeredai Régizenei Fesztivál egyik vezető
művészegyéniségének. Ő erre azt mondta, hogy ha ennyire kedvelem Jani
bácsit, és ha már úgyis Csíkszeredában járok, hát szívesen elvisz engem a
legendás hegedűs házába, Gyimesközéplokra. Bár ez akkor hihetetlennek
tűnt, néhány héttel később, egy reggelen valóban elindultunk a csöpp
kis faluba. Utánozhatatlan szépségű természeti környezetbe érkeztünk, egy
aprócska, mesebeli házikó elé. Persze, volt némi izgalom, hogy vajon otthon
találjuk-e Jani bácsit, de szerencsére hamar megjelent a lépcsősor
tetején. Engem is épp olyan szeretettel fogadott, mint az általa évek óta jól
ismert és szeretett Kobzos Kiss Tamást, és annak velünk tartó török zenész
barátját, Erdal Salikoglut, aki szintén nem először vendégeskedett az
erdélyi zenésznél. A házban egyetlen pici helyiség volt, réges-régi, szerény
bútorokkal berendezve. Ott feküdt az ágyon a nagybeteg Regina néni, aki férje
muzsikálását és szavait hallva egyre jobban felélénkült, és eleinte szomorú,
fénytelen szemei egyre szebben csillogtak. Jani bácsi mosolyogva ült mellette
az ágyon, sokat nevetett, sugárzott belőle az életöröm. Nehéz volt
elhinni, hogy már 80 esztendős. Úgy nézett ránk, mintha látna és figyelne
bennünket, pedig Jani bácsi már gyermekkorában elveszítette a látását. Nem
kérette magát, szívesen énekelt, hegedült, egész kis koncertet adott.
Először magyar nótákat játszott, aztán népzenét. (Azokban a napokban
rettenetes kánikula volt. Jani bácsi elmondta, hogy soha életében nem
tapasztalt ilyen hőséget a Gyimesben. Aznap is 36 fok volt. A
hegedűje állandóan elhangolódott, és ő hosszan, nagy gonddal hangolta
újra és újra.) Készségesen válaszolgatott a kérdéseimre, és nem zavarta az sem,
hogy bekapcsoltam a magnót. Így tehát ez az egyik legutolsó interjú, ami
készült vele. Különlegessége, hogy Jani bácsi arról is mesél, hogy hogyan
tanított gyerekeket hegedülni, és hogyan kezdte tanítani az azóta nemzetközileg
is jelentős tehetségként számon tartott unokáját, a jelenleg Svájcban (a
fribourgi Konzervatóriumban), a kiváló művész-pedagógusnál, Stuller
Gyulánál tanuló Zerkula Györgyöt. Úgy
érzem, e szerény megemlékezéshez hozzátartozik a következő a hír: a 22
éves Zerkula György a közelmúltban II. díjat nyert a Ruha István Nemzetközi
Hegedűversenyen (első díjat nem adtak ki). Nagypapája, Zerkula János
ezt már sajnos nem érhette meg, de biztosan boldogan és büszkén figyeli unokája
sikereit onnan fentről…
(Ezúton szeretném
megköszönni Kobzos Kiss Tamásnak és Zerkula Györgynek a rövid beszélgetés
megírásához nyújtott segítséget, hiszen Jani bácsi szavait nehéz volt pontosan
megérteni. A szerkesztett forma elkészítésekor ügyeltem arra, hogy a
jellegzetes, ízes, Erdélyre jellemző nyelvi fordulatokat megőrizzem,
ahol csak lehet. Ezért olvasható az interjúban az „is” kötőszó helyett
„es”.)
— Hát, ritka, amikor nem!
— Leginkább gyerekekkel foglalkozom.
— Hogyne! Minden pénteken jönnek hozzám. Többen a
gimnáziumba járnak, ide Szeredába. Vannak első-, másod-, harmadéves
gimnazisták. Többen már 6 éve tanulnak nálam, ők már Pesten es játszottak.
Nem szégyellem őket… Mondtam es nekik, hogy ha jól tanultok, akkor ekkorra
bétanultok. Bé es tanultak, jó eszük volt. Hát, egy kicsit meg kell kínlódni.
Néha muszáj megszidni őket. A gyerekek bújócskáznak, táncolnak, mindig
kitalálnak valamit, hogy mozoghassanak. No, ha egy jó félórát tanulnak, utána
lehet egy kicsit mozogni… Most meg jön a tábor, édes lelkem. [A gyimesközéploki
tánctáborról van szó.] Nyolc napon át!
Éj s nap, éj s nap! Nappal tanítunk, este szabad tánc. Éjjel 12 után nem
játszunk, akárhogy kérik, mert reggel 9-kor indul a nap! Lesz gardontanítás,
furulyatanítás es. Hegedűt csak én fogok tanítani.
— Az unokáját is saját maga tanította, amikor
kicsi volt?
— Mi neveltük 5 évig, édes aranyom! Leírni nem lehet
azt a regényt! Volt vagy kétéves, amikor elém állott, amikor muzsikáltam, hogy
faragjak neki kicsi muzsikát kicsi deszkából. Tettem húrokat rá, tettem
szegeket a fejire. Csináltam neki kicsi vonót lécből. Szőr helyett
bolti cérnát tettünk bele. Ügyesen elkészítettem neki, begyantáztam. (Nem
emlékeztem rá, hogy korábban eltettem egy kis szőrt. Tudja, amikor új
szőrt raknak a vonóra, visszaadják a régit, hátha még egy rövidebb vonóra
jó lesz. Betettem egy fiókba, és később nem jutott eszembe…) Gyurika
kétéves korában már ütemre húzta a vonót. Hangot lefogni ugyan nem tudott, de a
lábával dobolt, és az ütemet pont úgy húzta. Énekelt, táncolt. Ketten a
mamájával úgy járták, hogy…! Letette
neki Regina a gardont, odaült mellé, Gyurika meg kezibe vette a pálcát, ütötte,
pengette a gardont… Szinte az eszünk elment, amikor az apja elvitte az
udvarhelyi zeneiskolába. Azt hittük, nem éljük túl. Egy darabig enni se tudtunk
nélküle. Tíz osztályt ott végzett, Udvarhelyt. Később elvitték Pestre, ott
tanult három évig. A tanára sok országba elvitte muzsikálni. Aztán Gyurika
díjat nyert egy versenyen. Akkor találkozott Stuller Gyulával, aki rögtön
felkarolta. Azóta nála tanul, Svájcban, de hazajár télbe’ es, nyárba’ es, mindig,
amikor vakáció van. Most es hazajött, s mondta, hogy vagy négy helyen volt itt
a környéken koncertezni!
— Jani bácsi hegedűje honnan van?
— Jaj, az öröklés, drága.
— Az édesapja is muzsikus volt?
— Nagyapám es, édesapám es, sógorom es… A Hidegségben
nevelkedtem. Akkor hoztak el onnan, amikor édesapámat eltemették. Addig nem
volt szabad a kezemet rátegyem a hegedűre. Édesapám ötvenegy éves volt,
amikor meghalt. A ’14-es háborúban nagyon megszenvedett, kilenc évig volt
fogságban. Édesapámtól három hegedű maradt. Az egyik testvérem, Péter
bátyám (ő nyolc éve halt meg, hatvanhárom éves korában) jegyző volt,
a könyveket bújta. Egyszer (lehettem akkor vagy nyolcéves, ő pedig kilenc)
mondtam neki: „gyere kicsi testvérem, van muzsika”. Akkor már megtanultam
hangolni, és tudtam két nótát es. Mondom: „gyere, tanulj te es”. Amikor
édesapám meghalt, a nénémhez kerültem, aki korábban ide [Gyimesközéplokra] jött
férjhez. Hat éves koromban sógorom tette a kezembe a hegedűt. Tőle
tanultam muzsikálni, míg el nem vitték a frontra, s aztán soha többet nem
találkoztam vele, meghalt a háborúban. Így maradtam a nénémmel, s kellett vele
járjak muzsikálni. Kilencéves koromban már lakodalomban muzsikáltam! Akkor nem
volt rádió, magnó! Minden este muzsikáltunk, csak pénteken este nem.
— Hányan muzsikáltak?
— Csak a gardonyossal. Hegedű és ütőgardon. Később
összeházasodtunk Reginával. Ő es otthon tanult, mert apósom es muzsikás
volt, meg Regina testvére es. Hatéves korában ő es felvette a gardont, és mentek
a testvérével, Jánossal muzsikálni.
— Nagy gardont? Hiszen akkor nem volt kicsi
gardon!
— Akkor nem volt az a kényesség! Apósom oda csinálta
a lyukat, hogy azt lehetett rövidíteni, hosszabbítani. Ahogy neki kellett, úgy
húzta be a szíjat. De igaz, nagyobb volt a gardon, mint a gyerek! Reginának
volt annyi esze, hogy azt kérdezte a legényektől: „nem hoztatok
cukorkát”? Jó, erős gardonyos
volt. Mikor nyolc-kilencéves volt, az idősebb legények már tudták, hogy
Regina nem üti erősen a gardont, ha nem hoznak neki cukrot. Vettek neki
cukorkát, és betették a zsebébe. Hát, hiába, gyerek volt…
— Ezt csinálták. Saját gardonunkat adtuk érte. Volt Nagy-Gyimesen egy
öreg prímás, ő csinálta. Kilencven
éves volt az öreg, már nem szeretett muzsikálni. Ez ’48-ban lehetett. Gyuri, a
fiúnk ’50-ben született, és emlékszem, hogy a gyermeket édesanyámra hagytuk,
mert Regina akkor már jött velünk gardonozni…. No, édes lelkem, játszom még egy
kettős jártatót, sűrűt, aztán egy gyors csárdást…