ELTIPORTAK FELTÁMADÁSA

 

Hollós Máté beszélgetése Kőry Ágnessel

a holokauszt-áldozat magyar zeneszerzők újrafelfedezéséről*

 

2008 újkori zenetörténetünk fontos dátuma. Ekkor léptek elő a feledés homályából azok a magyar zeneszerzők, akik 1944–45-ben a holokauszt áldozataivá váltak. Különös, hogy évtizedek során kevés kivételtől – például Molnár Antalétól – eltekintve nem „kereste” őket a velük még kortárs történetírás és előadóművészet. Sokuk nevével sem találkozott az utóbbi 60 év immár több nemzedéknyi zenetanulója, közönsége. Hét éven belül lejár a halál utáni 70 esztendőre vonatkozó szerzői jogvédelmük, a jog nyelvén public domainné – köztulajdonná – válnak, miközben közkinccsé tételük eleddig elmaradt. Két szálon merültek föl véletlenül egy időben a budapesti közönség előtt, amely – ha nem némítja el őket a vészkorszak – olyan sorstársaikéhoz hasonló ismertséggel tarthatná számon őket, mint Kadosa Pált, Kósa Györgyöt, Ránki Györgyöt. Augusztus végén a Londonban élő Kőry Ágnes zenetörténész tartott előadást a Bálint Zsidó Közösségi Ház zsúfolt nézőtere előtt, majd szeptember elején Wirthmann Julianna és Lőrincz Andrea jóvoltából, kanadai művészekkel karöltve három hangverseny hangzott el az elfeledett komponisták és életben maradt társaik munkásságából, s egy CD is napvilágot látott, amely hat áldozat-zeneszerző hangjait támasztja föl. E hasábokon Kőry Ágnest kérdezem: 

 

– Mi indította arra, hogy a holocaustban elpusztított magyar zeneszerzők munkásságát kutassa?

– A londoni egyetem két fakultása 2008 áprilisára konferenciát hirdetett „Zene, elnyomás és száműzetés” címmel. A javasolt témakör négy csoportra tagolódott: 1. Zenei élet Európában Hitler előtt, 2. Zene politika a harmadik birodalomban, 3. Zeneszerzők és muzsikusok szétszóratása, 4. Zenei élet Európában Hitler után. E konferencia meghirdetése emlékeztetett arra, hogy 1963-ban – Fejes György zenetudós felkérésére – kutattam Kuti Sándor meggyilkolt zeneszerző élettörténetét. 2007-ben – mint minden augusztusban 1992 óta – Budapesten voltam. A Zenetudományi Intézet (ZTI) könyvtárában találtam elég anyagot ahhoz, hogy legalább három elpusztított magyar zeneszerzővel – Justus Györggyel, Kuti Sándorral és Vándor Sándorral – bejelentkezzem a londoni konferencia első témakörébe. Végül az áprilisi konferencián már nyolc zeneszerzőről beszéltem.

– Hogyan kezdett a munkához, mennyire látta át a kutatandó anyagot? Milyen forrásmunkák álltak rendelkezésére?

– A legfontosabb forrás, amelyet a ZTI könyvtárában láttam, az 1967-ben megjelent Munkás Ének 1919–1945, Magyar Munkásmozgalom és Zenekultúra a két világháború között (összeállította Czigány Gyula) volt, amelyben kiváló és részletes dolgozatok olvashatók Justusról, Kutiról és Vándorról. Fejes György Kuti-dolgozatának egyik lábjegyzete szerint az én 1963-ban gyűjtött Kuti-anyagom a Zenetudományi Intézetben volt. A másik fontos forrás Molnár Antal Muzsikus vértanúink című rövid cikke volt (Új Zenei Szemle, 1955. április). Molnár említi Budai Pált, Gyulai Elemért, Justus Györgyöt, Kuti Sándort, Vándor Sándort és Weiner Lászlót. Főleg Londonból kutattam (könyvtári katalógusokat, cikkeket és egyebet), de a témával kapcsolatos munkám legjelentősebb része kétszer öt nap volt Budapesten (2007 augusztusában és 2008 áprilisában) a ZTI, a Zeneakadémia és a Széchényi könyvtárban.     

– Nincs módunk ehelyt puritán, de adatgazdag előadásának részletes felidézésére. Kérem, foglalja össze, amit e zeneszerzőkről tudnunk kell.

– A fiatalon meggyilkolt nyolc szerző: Budai Pál, Deutsch Jenő, Gyulai Elemér, Justus György, Kuti Sándor, Lajthai-Lazarus Walter, Vándor Sándor és Weiner László. Az utóbbi kettő vezetékneve nem ismeretlen Nyugaton de sajnos csak a zenetudós Ivan Vandor és Weiner Leó miatt. A nyolc szerző közül csak Vándor Sándor került be a New Grove Dictionary of Music and Musicians zenei lexikonba (az elmúlt néhány hónapban többször felhívtam a New Grove főszerkesztőjének figyelmét az elfelejtett magyar zsidó zeneszerzőkre, de sajnos hiába). A nyolcból csak négy került be még a Magyar Életrajzi Lexikon köteteibe is: Gyulai, Kuti, Justus és Vándor. Egyik szerző sem található a Riemann Musik Lexikon és a Die Musik in Geschichte und Gegenwart lapjain, viszont Vándor és Weiner László szerepel a Riemann lexikon magyar változatában.

          A Zeneakadémia évkönyvei szerint Budai hegedűt és zeneszerzést tanult 1922-től ’28-ig. Az utolsó két évben zeneszerzés-tanára Kodály volt. A 30-as években három évig Párizsban élt: az École Normale Superieure zenekari osztályát vezette. 1940-ben Molnár Antal kedvezően írt Budai korábban Párizsban megjelent zongora rondinójáról és sikeres jövőt jósolt a fiatal zeneszerzőnek. 1955-ben Molnár dicséri Budai több művét: a Babadoktor című táncjátékot, a zenekari szvitet, a Két hegedűdarabot, a zongorára írt Burlesque-et és két vonószenekari alkotást: az Elégia és scherzót továbbá a Divertimentót. Molnár szerint „állandó tanulni vágyása és művészi felelősségérzete biztosítéka lett volna Budai további fejlődésének”. 1943 januárjában hurcolták el, tehát a Zeneakadémia elvégzése után mindössze 15 éve maradt.   

          Deutsch 1928-tól ’34-ig tanult a Zeneakadémián, mint orgona és zongora növendék (1929 és ’31 között Bartóknál). Tanulmányainak befejezése után Bartók segítőtársa lett népzenei munkában. 1937-ben Deutsch kézírásának hasonmásában jelentek meg Bartók egynemű karai és ő másolta Bartók török gyűjtését továbbá a román dallamok zömét is. Egy héttel Szálasi hatalomátvétele előtt Kodály a következő levelet írta: Deutsch Jenő volt tanítványom a legkiválóbb és legsokoldalúbb magyar zenészek egyike. Eltűnése ha véglegesnek bizonyulna, a legfájdalmasabb vesztesége volna zeneéletünknek. Nemcsak kiváló zongora- és orgonaművész (e tekintetben távollévő tanára, Bartók Béla nevében is nyilatkozhatom, mert ismerem a véleményét), hanem rendkívüli zenei intelligenciája, a zeneszerzés minden ágában való jártassága következtében nagyra hivatott pedagógus, e téren eredeti gondolkodó és cikkíró. Foglalkozott zenei folklórral is, itt a fonográf-felvételek lejegyzésében nagy gyakorlatra tett szert, mint bevált munkatársunkat különösen fájdalmasan nélkülözzük. Hozzátéve, hogy mint ember és jellem, szerénysége és feltétlen megbízhatósága által olyan jelenség, aki a mentesítés elbírálásánál alkalmazni szokott mértéket messze meghaladja, kérvényének kedvező elintézését a legmelegebben ajánlom.

Budapest, 1944. okt. 8.”

Nem tudni, eljutott-e a munkaszolgálatos táborba az írás és még élt-e Deutsch.

2007 novemberében Bartók Péter szép megemlékezést írt nekem Deutsch Jenőről. Bartók Béla Amerikába utazása előtt egy nappal a következő lapot küldte Deutschnak a kiskereki (Bihar megyei) munkásszázadhoz:

 

Deutsch Jenő Úrnak /201/7 tábori munkássz./Bihar m.

Kedves Deutsch Úr,                                                                     Budapest, 1940. okt. 1.

Nagyon köszönöm lapját; sokat gondoltam Önre azóta, hogy Budapestről eltávozott. Mi holnap hagyjuk el Budapestet. Kodálynak ajánlottam Önt másolási munkára, de attól tartok, hogy ez a közeljövőben még nem lesz aktuális. Mindenesetre forduljon hozzá és érdeklődjék nála, ha majd visszatért Pestre.

Sokszor üdvözli és minden jót kíván Bartók Béla.

 

Gyulai Elemér (1904–1945) Budaihoz hasonlóan 1922-től 28-ig tanult a Zeneakadémián. Gyulai csak zeneszerzésre koncentrált e hatéves időszak alatt, hangszeres tanulmányokat nem tüntetnek fel a zeneakadémiai évkönyvek. Viszont ezzel párhuzamosan jogi diplomát is szerzett, és Magyarországon az elsők között foglalkozott tudományosan zenepszichológiával. Mint az újpesti Országos Szociálpolitikai Intézet adjunktusa, 1936 és ’39 között Gyulai módszeres kísérleteket végzett tömeges zenehallgatással kapcsolatban és a zenehallgatás másodlagos színélményeinek vizsgálatára. Rendszeresen publikált tudományos dolgozatokat és írt két jelentős és izgalmas könyvet: A zene hatása 1936-ban jelent meg, míg az 1944-ben befejezett A látható zene csak 1965-ben, húsz évvel Gyulai halála után. Ez utóbbi két nagy részre oszlik. Az első címe Zeneálmok, a másodiké Hang és szín. Ebben találjuk többek közt a Vörös zene, a Narancsszínű, a Sárga, a Zöld, a Kék, a Lila zene és a Hangnemváltozás-színváltozás fejezetet. Szívügye volt Gyulainak a tömegnevelés (A munkásifjak szórakozása).

          Jelentős volt bár tudományos munkássága, Gyulai fő területe a zeneszerzés volt. Művei díjat nyertek hazai és nemzetközi versenyeken.  1955-ben Molnár Antal dícsért egy zongoraszonátát, a Vonósnégyest, a 24 bagatellt zongorára, egy zenekari szvitet és két dalt. Alighanem utolsó műve, egy zongoradarab ceruzás vázlatának dátuma 1944. április 2.

          Justus György (1898–1945) zeneszerző, zeneesztéta és kórusvezető volt. Hegedűt és zeneszerzést tanult, az utóbbit a húszas évek elején Berlinben ahonnan 1927-ben tért vissza Budapestre. Közel harminc zeneelméleti, kritikai, esztétikai és riportcikke jelent meg zenei, képző-, tánc- és előadóművészeti kérdésekről, de leginkább az összehasonlító népzenekutatás és a népdalkórusok kialakításának kérdései foglalkoztatták. Munkáskórusokat szervezett, vezényelt és komponált számukra. Kórusaival bemutatott olyan műveket is mint Brecht–Weill Koldusoperáját, amelyben Justus többször énekelt is nagy sikerrel. Zenekarával rendszeresen előadta modern magyar komponisták műveit. 1943 őszén kényszermunkára hurcolták. 1944-ben megszökött az erdélyi munkaszázadból és Budapesten bujkált. Novemberben a nyilasok elfogták, valószínűleg 1945-ben gyilkolták meg.

          Justus egész életében nyomorgott. Nagyon ritkán kapott fizetett munkát. Hosszú évekig nem volt otthona, ligeti padokon aludt és dolgozott cikkein és kompozícióin. A Korda testvérek segítették, raktárukban használhatott egy zongorát és kiadták Justus korai Jazz szvitjét. Molnár szerint Justus még nem találta meg egyéni hangját a Jazz szvitben, de érett stílust mutat egy sor zongorakíséretes gyermekdala és a zenekari kíséretű Villon-ballada bariton vagy mezzoszoprán hangra. Megzenésített Csokonai, Vörösmarty, Ady, Kassák és József Attila verseket. A hegedűre és zenekarra szánt Burlesque bekerült Pártos Ödön és Garai György repertoárjába. Justus és felesége (Ascher Kató, később Ács Kató írónő) írt egy három felvonásos gyerekoperát Egyszer öt címmel. Benyújtották a Nemzeti Színházhoz, ahol a darab tetszett az igazgatónak, de a zsidótörvények miatt kérte, a zenét egy árja szerző komponálja meg. Ezt Justusék visszautasították és a darab nem került bemutatásra. Justus megszökött az erdélyi munkaszolgálatból, mert honvágya volt Budapest után. Elképzelhető, hogy esetleg túlélte volna az erdélyi tábort, de így nyilas pribékek kezébe került, akik meggyilkolták.

     Kuti Sándor (1908–1944/45) ’44-ben rövid életrajzot írt: „1908-ban születtem Budapesten, egy óbudai rozoga bérkaszárnyában. Szüleim szegény emberek voltak, állandóan gondokkal tele. Három éves koromtól kezdve kedvenc játékom volt: jeleneteket képzeltem el magamnak és zenét találtam ki hozzá. Első lejegyzett kompozícióim kilenc éves koromból származnak. Komoly zenei tanulmányaimat mégis csak tizennyolc éves koromban, érettségi után kezdtem el. Tanáraim Willheim Lajos és Laurisin Miklós, majd a budapesti Zeneművészeti Főiskolán Siklós Albert voltak. Legmagasabb képesítésemet, a művészi oklevelet Dohnányi Ernő vezetésével szereztem meg. Azóta magántanításból és kórusoktatásból élek. Művészi hitvallásom: az igazság, a szabadság és az emberi méltóság gondolatának szolgálata. Zongoradarabjaim Budapesten kívül Amsterdamban, Koppenhágában, Wienben, Párizsban és a tengeren túl, kamarazeném és kórusaim Budapesten kerültek nyilvánosság elé.” Az életrajz végén Kuti felsorolta műveit, amelyek a Zongoraszvit kivételével csak kéziratban léteztek: két vonósnégyes, három vonóstrió, Rondó nagyzenekarra, Szonáta két hegedűre, Zongora szonatina, 15 dal Hollós Korvin Lajos verseire, két Tanító dal Kálmán László versére vegyes karra, az egyik zongorával, Nemzeti dal (Petőfi), Háború volt, Gyerekdarabok zongorára. Kuti nem említi József Attila verseire írott dalait, a Bánatot és Éji dalt, s az Ady-dal, az Esze Tamás komája sem szerepel a listán. Az 1944-es önéletrajz idején pedig még nem írta meg élete utolsó művét, a hegedű szólószonátát, amelyről Molnár közli: Kárpátalján 1944 nyarán körmölte maga vonalazta iskolai füzetlapokra, mialatt munkásszázadban sínylődött, és keretlegénnyel juttatta el „nagyon nagy szeretettel és vágyakozással” dedikációval feleségéhez. „A háromtételes ópusz, amellett hogy megrázóan kifejező, a ciklikus összefüggésnek is klasszikus példája” – tartja Molnár, aki a kamarazene-darabokat értékeli Kuti művei közül a legfontosabbaknak. A zongoraszvitet Földes Andor mutatta be nagy sikerrel 1935-ben Amszterdamban.   

     Lajthai-Lazarus Walterről kevés adatunk van. A zsidótörvények miatt máshol nem fölléptethető művészek fórumánál, az OMIKE-nél (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) volt zeneszerző és karmester. Egyfelvonásos „vígopera-jelenete”, a Szerencse, 1942 májusában került előadásra. 

     Vándor (Venetianer) Sándor (1901–1945) Berlinben és a lipcsei zeneakadémián tanult. Olaszországban opera korrepetitorként dolgozott, 1932-ben tért vissza Magyarországra. Operát vezényelt, továbbá több munkáskórust vezetett fizetés nélkül (a Vándor kórust 1936-tól 1944-ig). 1944. novemberében a nyilasok Sopronbánfalvára hurcolták, ahol január 14-én elpusztult.

          Vándor lelkesen vezényelte Bartók és Kodály műveit továbbá cikkeket írt róluk, Muszorgszkijról és Sosztakovicsról. 1940-ben három hónapig egy rutén táborban volt munkaszolgálatos: tanulta a nyelvet és gyűjtött rutén népdalokat. Leginkább kórusműveiről volt ismert, de kiváló szólisták – mint Sándor György zongoraművész és Rózsa Vera énekesnő – is közreműködtek szerzői estjein. Második operáját a munkaszolgálat miatt nem tudta befejezni. Életében csak egy kottája jelent meg nyomtatásban: A gép című zongoradarab, amely 1934-ben díjat nyert egy nemzetközi versenyen. A művet bátornak és modernnek találták, a közönség is nagyon lelkesedett.

          A nyolc holocaustban meggyilkolt magyar zeneszerző közül Weiner László (1916–1944) volt a legfiatalabb. 25-26 évesen komponálta utolsó műveit és 28 évesen halt meg a lukovi táborban. Kodály megpróbálta megmenteni Weinert aki a zeneakadémiai évkönyvek szerint 1934-től 40-ig zeneszerzés növendéke volt. Emellett Weiner zongorázni és vezényelni is tanult.

 

Mélyen tisztelt Vezérőrnagy Úr!
Engedje meg, hogy szíves figyelmébe ajánljam Weiner László volt tanítványomat. Mint zeneszerző és zongoraművész a legszebb reményekre jogosít. Két éve az állami pályázaton egy műve díjat nyert. Miután ő már 13 hónapot töltött munkaszolgálatban, részben súlyos kézi munkával, úgy látom, ilyen szolgálat folytatása egész jövőjét kockára teszi, s ezzel őt alkalmatlanná annak a kulturális munkának elvégzésére, melyre felkészült s melyre hivatása van.
Kérésem az, hogy amennyiben a szolgálati érdek engedi, jövőbeli beosztásánál hivatása és egyéni képessége legalább annyiban tekintetbe vétessék, hogy jövője ne válhasson kérdésessé.
Bízom benne, hogy amennyiben ily megoldás lehetséges, az méltóságod jóindulatán nem fog múlni, és vagyok
Bpest. 1943. júl. 12.

őszinte nagyrabecsüléssel kész tisztelő híve           

Kodály Zoltán

 

1955-ben Molnár így ír Weinerről: „Fiatal kora ellenére kialakult zenei nyelvezettel rendelkezett. Stílusa el sem képzelhető Kodály nélkül, de mégsem epigonisztikus. Mondanivalója dallamos, plasztikusan kifejező, harmonizálása fordulatokban gazdag.” Molnár dicséri a díjnyertes brácsa szonátát (1939), a hegedű-brácsa duót és a hármas versenyművet fuvolára, brácsára és zongorára. Weiner műveinek zömét feleségének, Rózsa Verának dedikálta. Zeneakadémiai tanulmányaik idején találkoztak de, amikor alkalom adódott, a Zeneakadémia elvégzése után is koncerteztek együtt: főként az OMIKE rendezvényein. Weiner és Rózsa Vera 1942-ben házasodtak össze. Már ugyanabban az évben Weinert munkaszolgálatra vitték: 1944. július 25-én a 28 éves Weiner a lukovi táborban meghalt.

 

– Érzi-e, hogy felpezsdült az érdeklődés a téma iránt, s ha igen, ezt a terezíni cseh szerzők utóbbi évtizedbeli újrafelfedezésének tulajdonítja-e? 

– A holokausztban elpusztított magyar zeneszerzőkről mostanáig majdnem senki nem tudott, így tehát nem volt érdeklődés. Érdekes módon, párhuzamosan az én kutató munkámmal, Budapesten is megindult kutatás, amiről a szeptemberi koncert és lemez is tanúskodik. S e téren várható jövőre Dirk Hegemann német brácsaművész Weiner László CD-je is, a mélyhegedűt foglalkoztató összes művével. A londoni konferencia egyik javasolt témája Terezín volt. Ez ösztökélt engem arra, hogy magyar szerzők is eljussanak a köztudatba. Tehát az én esetemben valóban Terezín vezetett vissza 1963-as kutatómunkámhoz.

– Hogyan fogadják előadásait Angliában? Az érdeklődők többségükben a vészkorszak megszenvedői vagy azok leszármazottai? Hogyan értékeli a közönség az ismeretlenségből előkerülő Bartók- és Kodály-kortársakat illetve -tanítványokat?

– Eddig háromszor beszéltem a témáról Angliában. 2008 áprilisában a londoni konferencián, ahol a kb. 45 résztvevő közül 32 hallgatta meg előadásomat. Ugyanazon időpontban adtak elő egy terezíni szerzőről, gondolom oda legfeljebb 13 résztvevő ment be. Az én előadásomon az egyik legszorgalmasabban jegyzetelő a torontói Simon Wynberg, az ARC művészeti vezetője volt. (2008 szeptemberében ők léptek fel Budapesten.) A konferencián csak 25 perc állt rendelkezésemre, amit nagyon keveseltem. Így tehát rábeszéltem a londoni Magyar Kulturális Központot, hogy tarthassak egy teljes estét náluk. Ez meg is történt 2008. június 16-án. A közönség zömét, mint majdnem minden alkalommal, én verbuváltam. Kis számban voltak olyanok, akik Terezín miatt jöttek el vagy a vészkorszak megszenvedőinek leszármazottai voltak. Zömében azok érdeklődtek, akik már hallottak tőlem máskor Bartókról, Kodályról vagy egyéb témáról. Harmadik angliai előadásom a manchesteri egyetemen volt november 6-án: itt a közönség zöme helyi diákokból állt. Mindhárom alkalom inkább meghatódást mint zenei értékelést váltott ki a közönségből. Előadásaim célja sokkal inkább a történelmi igazság bemutatása, mint zenei elemzés.  De azért többen kértek kottát néhány bemutatott zeneműből. 

     


* A beszélgetés részleteket tartalmaz Kőry Ágnesnek a Bálint Házban 2008. augusztus 28-án tartott előadásából.