Lukács Gyöngyi a győri zeneművészeti szakközépiskola után Moszkvában,
a Csajkovszkíj Konzervatóriumban folytatta tanulmányait, ahol operaénekesi
diplomát szerzett. Húszévesen már főszerepben mutatkozott be a Magyar
Állami Operaházban, ahol Leonóra szerepét énekelte Verdi A trubadúr című
operájában. Karrierje ezután magasan ívelt felfelé. Hatalmas sikerrel énekelt
többek között a Metropolitanben (New York), a La Scala-ban (Milánó), a bécsi,
berlini, a hamburgi operaházban, ahol az operaélet vezető karmestereinek
irányításával (például Lamberto Gardellivel, Lorin Maazellel vagy Riccardo
Mutival) világhírű partnerekkel (többek között Juan Pons-szal és José
Curával) dolgozott együtt. Repertoárjának nagy részét a Verdi- és Puccini-operák
hősnőinek megformálása teszi ki, de közel állnak személyiségéhez a
Bellini-, Csajkovszkij-, Rachmaninov- és Sosztakovics-operák szerepei is.
Puccini Turandotjának nagysikerű londoni bemutatója után beszélgettünk,
melyben a művésznő a címszerepet énekelte.
—
Először is arra lennék kíváncsi, milyen élményeket őrzöl Angliával
kapcsolatban.
—
Már többször szerepeltem a londoni Covent Garden operaházban. Először pár
évvel a diplomám megszerzése után, 1997-ben énekeltem itt Verdi Machbeth
című operájából Lady Machbeth énektechnikailag rendkívül igényes szerepét.
Remélem, nem tűnik szerénytelennek, ha elmondom, hogy az angol közönség
minden este hatalmas tapssal jutalmazta az előadást. A Lady Machbeth után
számos felkérést kaptam, és voltaképpen londoni fellépéseim száma lehetne jóval
több is, ha nem ütköznének más felkérésekkel. Nagyon örülök, hogy ezúttal
sikerült az időpontokat egyeztetni, és elénekelhetem a Turandot
címszerepét.
—
Szereted Londont?
—
Nem sokat látok belőle. Egy énekesnek a hangja miatt mindig vigyáznia kell
arra, hogy nehogy megbetegedjen. Egy ilyen zsúfolt városban, ahol mindig
rengeteg ember van az utcán, könnyen el lehet kapni egy vírusos fertőzést.
Azért a város egyik jelképét, a híres óriáskereket [London Eye] és a British
Museumot nem tudtam kihagyni. A városnézést igyekszem a próbaidőszak
előtte tenni, vagy ha már lementek az előadások.
—
A hang érése, változása miatt az énekesi pálya általában később indul,
mint egy hangszeres művészé. Nálad ez hogyan alakult?
—
Szerencsének mondhatom magam, mivel elég korán beindult a karrierem. Mindössze
húsz éves voltam, mikor a budapesti Operaházban főszerepet énekelhettem,
Leonórát Verdi Trubadúrjából. Nagy élmény volt — akkor még zeneakadémistaként —
azok között a falak között énekelni, ráadásul mindjárt főszerepet.
—
Mindig énekes akartál lenni?
—
Először zongorázni tanultam és zongoraművész szerettem volna lenni,
több versenyt meg is nyertem. Mivel győri születésű vagyok,
egyértelmű volt, hogy a győri konziban folytatom zenei
tanulmányaimat. Nagyon szerettem a szolfézst, így a zongora mellett
zeneelméletet, sőt zeneszerzést is tanultam. Én voltam az iskolában az
egyetlen három tanszakos tanuló. Tizenhat éves korom körül „kinyílt” a hangom.
Tanáraim javaslatára énekelni is kezdtem, és érettségi után állami ösztöndíjjal
a moszkvai Csajkovszkíj Konzervatóriumban folytattam tanulmányaimat.
—
Tehát nem a budapesti Zeneakadémián tanultál tovább?
—
Soha nem tanultam Budapesten.
—
???
—
Abban az időben, mikor az érettségihez közeledtem, Jevgenyij Nyeszterenko,
világhírű basszista több mesterkurzust is tartott a Zeneakadémián. Az
egyik alkalommal előénekeltem neki, és ő javasolta, hogy ezzel a
hanggal menjek Moszkvába tanulni. Kaptam egy ötéves ösztöndíjat, ennek
köszönhetően Moszkvában kezdtem zeneakadémiai tanulmányaimat és ott is
diplomáztam.
—
Van különbség a magyar és az orosz énekoktatás között?
—
Nagy különbség van. Ezt onnan tudom, hogy a húgom [Lukács Éva] is operaénekes,
aki a budapesti zeneakadémián végzett, tehát „belülről” ismerem a pesti
operatanszakot. Amit nagyon jónak tartottam Moszkvában az az volt, hogy az azonos
hangfajú tanárok tanították az ugyanolyan hangfajú növendékeket. Nincs az, ami
nálunk Magyarországon, hogy egy szoprán tanárnő tanít egy basszbariton
hangfajú hallgatót, vagy egy tenor egy szopránt. Az azonos hangfajok jobban
megértik egymást. A tanár jobban meg tud bizonyos dolgokat mutatni, esetleg
énekelte is azokat a szerepet, amit éppen tanít, tehát közelebb áll hozzá. A
másik fontos különbség pedig az, hogy Moszkvában szigorúan csak azok
taníthattak, akik maguk is énekeltek színpadon. Ezzel szemben Magyarországon
nagyon sok olyan tanár van, akik maguk sose tudtak énekelni, és ilyenkor sose
hiszem el, hogy az a tanár tud tanítani. Nagyon sok kritikát kapok azért, hogy
ezt hangoztatom, de véleményem szerint ez ugyanolyan dolog, minthogy
zongoratudás nélkül sem lehet zongorát tanítani. Az én tanárnőm például
egykor a Bolsoj sztárja volt, aki aktív énekes korában sokat vendégszerepelt
Magyarországon is, a Magyar Állami Operaházban.
—
Kik voltak azok a tanáraid, akik a legnagyobb benyomást tették rád?
—
Két tanárom van, akikkel a mai napig is tartom a kapcsolatot, és ha Budapesten
énekelek, mindig eljönnek meghallgatni. Az egyikük Szabó Miklós tanár
úr, akinél szolfézs-zeneelméletet tanultam Győrben. Nagyon szerettem
őt, és a szimpátia kölcsönös volt. Én voltam a kedvenc tanítványa, ezt a
mai napig is emlegeti. Erre különösen büszke vagyok, mert ő nagyon-nagyon
szigorú tanár volt. Sokat követelt, nagyon féltünk tőle, de hihetetlenül
jó tanár volt.
Szintén
nagy hatással volt rám Draskóczy László zeneszerző, aki
zeneszerzést tanított. Tőle nemcsak szakmai dolgokat tanultam, hanem
emberséget is. A Turandot premierje előtt például felhívott, hogy drukkol
nekem a sikeres előadásért. Ők ketten mindketten kiemelkedően
fontosak voltak az életemben pályám alakulásának szempontjából. Nem felejthetem
ki a sorból moszkvai énektanárnőmet sem, aki azóta már meghalt. A világ
minden táján találkozom tanítványaival, akikkel együtt tanultunk Moszkvában.
Innen is látszik, hogy én nem egyedi eset voltam nála. Ő egy olyan
nagyformátumú tanár volt, akinek a tanítványai bárhol a világban megállják a
helyüket.
—
Van kedvenc szereped?
—
Erre nehéz válaszolni. Nekem mindig az a kedvencem, amit éppen énekelek. De
talán kiemelkedik mindegyik szerepem közül a Tosca. Még nagyon kicsi
gyerek, talán tíz éves voltam, amikor először hallottam. Akkor még nem
gondoltam, hogy énekes leszek, de emlékszem, hogy nagyon nagy hatással volt
rám, A Toscát több mint százötvenszer énekeltem már színpadon a legnagyobb
operaházakban. Az évad elején legközelebb Tokióban fogom énekelni újra.
Mellette vannak más kivételezettek is a pályámon, főleg azok, melyekben a
„végzett asszonyát” alakíthatom. Állítólag ezek illenek hozzám.
—
Vannak olyan szerepek, amikre még várnod kell, amit a hang fokozatos terhelése
miatt még nem énekeltél el?
—
Azokat a szerepeket, amik a hangfajomra vannak írva az olasz repertoárban, azt
már mind elénekeltem. A hangom a drámai szoprán szerepekre illik. Évek óta
kapom a felkéréseket Wagnerre, amivel még várok. Nem azért, mert nem tudnám
elénekelni, hanem mert a Wagner-operák „eszik” a hangot.
—
A Turadot is eszi…
—
Igen, a Turandot is. Azt gondolom, hogy nem muszáj mindenkinek mindent énekelni.
Ami Magyarországon van — az, hogy énekesek negyvenévesen már befejezik a pályát,
mert a barokktól, Mozattól Verdin át Wagnerig, a magyar nótáig, az operettig
mindent énekelnek — nem megy, ez visszaélés a hanggal. Nem zárkózom el a Wagner-szerepektől,
majd meglátjuk.
—
Hogyan kapsz meg egy szerepet? Egyszer csak jön egy telefon, hogy énekeld el a
Covent Gardenben a Turandot-ot?
—
Az operaénekesek általában ügynökségekkel dolgoznak. Ezeket a koncertközvetítőket
nagyon nehéz megtalálni, mert nem akárkikkel dolgoznak. Nagyon számít a
nemzetiség is. Egy magyarnak mindig többet kell bizonyítania, mint mondjuk egy
olasznak vagy egy amerikainak. Ezt a saját példámmal tudom bizonyítani. Ha az ember
már bekerül egy nagyobb dalszínházba, ott az egyik intendáns felhívja a
másikat, ajánlják egymásnak az énekeseket. Én Bázelben kezdtem a külföldi
karrieremet, a következő lépés már a bécsi Staatsoper volt. Az igazgatók
kapcsolatban vannak egymással, elmondják egymásnak, hogy ki a jó. A Covent
Garden vezetése is jó referenciákat kapott rólam, ezért mondták, hogy „a
Turandot akkor legyen a Lukács”. Legalábbis nekem így mesélték.
—
Ha az ember megkapja a felkérést, utána mi a következő lépés?
—
A lehetőséget az ember évekkel előbbre kapja. Ezt a felkérést is már
két évvel ezelőtt megkaptam. Az előadás előtt majdnem egy
hónapig próbálunk és utána kb. három hét, míg az előadások zajlanak. A
londoni próbaidőszak viszonylag nem hosszú. Máshol sokkal több időt
fordítanak az előkészületekre. Németországban például általában
hét-nyolc-hétig próbálunk.
—
Neked mennyire előre van bejegyzés az előjegyzési naptárodban?
—
Van már meghívásom a 2010/2011-es évadra is…
—
Beszéljünk egy kicsit a Turandotról. Alakításodat látva úgy éreztem, hogy azt
próbálod megvilágítani, hogy Turandot voltaképpen nem kegyetlen és rideg, hanem
egy nagyon is érző szívű, hús-vér asszony.
—
Az én Turandot-alakításom egy kicsit más, mint ami eddig a köztudatban élt. Az
eddigi felfogások szerint Turandot egy jégcsap, ami szerintem nem igaz. Nagyon
is vágyik a szerelemre, csak még nem találta meg a megfelelő partnert. Válogat
és ezt meg is teheti. Úgy gondolom — és ezt a londoni rendezés is
megerősítette —, hogy már az opera elején megtetszik Turandotnak Kalaf,
csak nem adja magát olyan könnyen. Mint hercegnő, nem viselkedhet másként,
csak tartózkodóan, ezt várják el tőle. A másik kulcsfontosságú pont a
harmadik felvonásban van, mikor Turandot lelke megnyílik Kalaf felé.
Érzésem
szerint az is nagyon fontos, hogy jól nézzen ki Turandot. Lehet kétszáz kilósan
is eljátszani ezt a szerepet, de akkor nagyon nehéz elhitetni a közönséggel,
hogy Kalaf első látásra beleszeret. Lehet, hogy hiú vagyok, de szerintem
Turandotnak jól kell kinéznie. Játszottam ezt a szerepet egy olyan rendezésben,
ahol végig álarcom volt, a hajamat pedig teljesen el kellett takarnom. Nem
osztottam a rendező nézetét, hiszen akkor nem érthető az egész
történet. Hisz még ott van a szép és csinos Liú is. Miért választaná akkor
Kalaf Turandotot?
Ami
nem tetszik a történetben, és lehet, hogy furcsa, hogy ezt mondom, de szerintem
Kalaf a kegyetlen ebben az operában. Liú feláldozza magát Kalafért, szinte még
el sem siratták, amikor Kalaf már azt énekli Turandotnak, hogy mennyire
szereti. A budapesti rendezés egyébként ezt ki is hangsúlyozza azzal, hogy Liú
bent marad a színpadon és a szerelmi duett alatt rajta keresztül lépkedünk.
—
Köztudott, hogy két gyermek édesanyja is vagy. Hogyan tudod összeegyeztetni a
nemzetközi sztár és a családanya szerepét?
—
Nekem nagyon fontosak az emberi kapcsolatok és az, hogy legyen magánéletem. A
színpadon vagyok énekes, nem pedig az életben. Én ezt a pályát egyáltalán nem
misztifikálom, munkának tartom az éneklést. Tény, hogy nagyon nehéz hivatás,
amit nagyon nehéz a családdal összeegyeztetni. Ehhez kell egy olyan férj, mint
az enyém, aki festőművész, otthon dolgozik, így ha nem is állandóan,
de el tud kísérni a turnéimra is. A gyerekek is csatlakoznak hozzám az iskolai
szünetekben. A nagyobbik iskolás, a kicsi óvódás. Mivel ebben az évadban
Magyarországtól távol, Japánban és Amerikában dolgoztam, keveset láttam
őket. Éppen ezért vannak itt velem Londonban, hogy minél több időt
tudjunk együtt tölteni. Szervezés kérdése az egész.
—
Mikor a kisebbik lányod született, egy évet kihagytál. Nem veszélyeztette ez a
művészi pályádat?
—
Valóban, több kolléganőm is mondta, hogy nagyon bátor vagyok, hogy a
pályám csúcsán elmegyek szülni. Mindig szerettem volna gyerekeket, ez nem volt
kérdés számomra. Igaz, hogy egy-két dolog elveszett azzal, hogy egy évet
kihagytam, de éppen azért, mivel a szerződéseim négy-öt évre előre
megvannak, nem féltem, úgy éreztem, hogy be vagyok biztosítva. Egy évet azért
hagytam ki a szülés után, mert a gyereknek az első évben nagy szüksége van
az anyjára, és a hangnak sem jó a gyors visszaállás szülés után. A szervezetnek
regenerálódnia kell. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy rögtön visszamennek a
színpadra, már a gyermekágyas időszakból is. Aztán elvész a hangjuk, vége
lesz a pályájuknak. Úgy érzem, nem ér semmilyen karrier annyit, hogy az
embernek ne legyen gyereke. Ők a legfontosabbak az életemben.