KROÓ GYÖRGY KIADATLAN TANULMÁNYAI VI.

 

Chopin, Schumann, opus 1*

 

Sorozatszerkesztő: Zsoldos Mária


Schumann és Chopin pályájának indulásakor, ha egy fiatal szerző azt akarta, hogy első kinyomtatott művével végre a nagyközönség előtt megjelenhessen, jól tette, ha zongorára írott variációsorozattal jelentkezett a kiadónál. A helyzet ebben a tekin­tet­ben Beethoven fiatalsága óta nem sokat változott. Még gyerekfejjel, Bonnban ő is a Dressler témájára írott zongoraváltozatokkal mutatkozott be a közönségnek, aztán jött a Righini témára komponált nagyszerű variációsor, amit keletkezése után 10 évvel is érdemesnek tartott új kiadásra. Az is jellemző, hogy 1802-ig, tehát 32 éves koráig Beethoven nem adott opus-számot a zongoravariációinak, azaz a műfajt nem tartotta olyan becsben, mint például a zongoraszonátát, a vonósnégyest és a szimfóniát.

          Chopin és Schumann már éppen variációs műnek juttatta a jelentős op. 1 elnevezést. Chopin zongorára és zenekarra irt variációkat Mozart Don Giovannijának duettinójára, Schumann megmaradt a szólózongoránál és változatainak sorozatát az ABEGG hangokra komponálta. A variáció időközben Beethoven oeuvreje révén betört a legigényesebb műfajok körébe, a helyét népszerű egyvelegek, operák különböző témáit feldolgozó potpourrik, vagy az ujjak gyorsaságát, a hangszeren való rendkívüli kézügyességet bemutató virtuóz etűdök foglalták el. Schumann éppen ezek gyakorisága és terjedése miatt érezte fiatalsága idejét költőietlen korszaknak, a zene lealacsonyodásáról panaszkodott. „A szonáta manapság inkább csak arra való, hogy általa a szerző a szakemberek becsülését elnyerje és köpönyeget ölt magára, hogy le­plezze a benne megtestesülő mesterkélt formajátékot, hiszen az ellenállhatatlan belső impulzust nélkülözi." – írja 1839-ben, négy szonáta jellegű remekművével a háta mögött. Ilyen zenei közéletben rendkívüli jelentősége volt annak a ténynek, hogy a zongora két lángelméje, Chopin és Schumann adja vissza a szonátának rég elveszett beethoveni rangját.

          Az imént említett négy szonátajellegű  Schumann-mű alapján megpróbálom kitapin­tani a klasszikus műfaj e romantikus utódjának néhány jellegzetességét. A fisz-moll, a g-moll és az f-moll szonáták mellett szonátának számít a műfaj 19. századi értelmében a C-dúr fantázia is. A szonátaciklusokat indító témák nem egyszer pár hangos motívumok sorozatából szekvenciálisan szövődnek. Az f-moll szonáta kezdete inkább emlékeztet a régi típusú szonáta feldolgozási szakaszára, sem mint témabemutató expozícióra.

          Miután a feldolgozás már az eredetileg statikus témabemutatóban megkezdődik, funkcióját veszti az egykori dinamikus feldolgozás, ezen a helyen Schumannál gyakran találunk szigetszerű középrészeket. Egy másik következménye lehet a nem igazán feldolgozás-jellegű formarészeknek, hogy különösebb probléma nélkül meg lehet őket ismételni a reprízben is. Ez történik a fisz-moll szonáta zárótételeiben és az f-moll szonáta saroktételeiben. Ilyenkor a klasszikus szonátaforma teljesen átalakul, a szerkezet egyetlen igazán dinamikus, újszerű mozzanatává a záró rész, a kóda válik. Schumann nevéhez fűződik két új középtétel típus. Az egyik a scherzo, amellyel e beethoveni találmány méltó örökösévé válik.

          A másik schumanni középtétel típus a dal. Ezt szó szerint kell értenünk, hiszen a négy mű közül kettőben, a fisz-moll és a g-moll hangnemű darabokban valóságos szöveges dalkompozíció került a lassútétel helyébe. A fisz-moll lassútétel felirata: ária. A g-moll szonáta daltételének címe: Ősszel. E zongoratétel tercei, szextjei a noktürnök és a barcarolák Chopinjét idézik.

 

 


* Chopin és Schumann születésének 200. évfordulójára. (A Szerk. megj.)