Kerek ferenc

 

Fryderyk Chopin (1810-1849)*

 

Mottó: A középszert még érinteni sem óhajtanám...

 

Kettős jubileum okán vagyunk jelen ezen a kiállításon, ahol Fryderyk Franciszek Chopinre – később felvett nevén Frèdẻric Francois Chopinre – a szellemtörténet egyik legnagyobb géniuszára kívánunk emlékezni születésének közelgő 200., halálának 160. évfordulója alkalmából. Ez a gondosan és igen alaposan előkészített vándorkiállítás jó lehetőséget kínál arra, hogy közelebb kerüljünk e rendkívüli alkotóegyéniség különös, némiképp rejtélyes személyiségéhez. Mindannyian, akik itt vagyunk, jól tudjuk, hogy Chopin a zenében páratlan érzékkel megszervezett hangjaival fejezte ki mindazt, amit lényegesnek gondol a világról és természetesen benne az emberről magáról.

          Teremtő fantáziájának utánozhatatlan eredetisége és gazdagsága kiapad­ha­tat­lanul sokrétű és színes. Indulati skálája a szerelemtől az őrjöngő dühig, az örömtől a végtelen szomorúságig, gyengédségtől a büszkeségig terjed.

Mindeközben nemes elegancia, hajlékonyság, őszinteség nyelvén szól hozzánk a szépség, az ihletettség és az igaz költészet olyan fokán, amely csak a Mozart-i, vagy a Bach-i mintákéhoz hasonlítható.

          Nyugodt szívvel megállapíthatjuk, hogy ő is azon óriási egyéniségek egyike, mint pl: Kant, Hegel, Newton, Shakespeare, Leonardo, akik gondolkodásukkal, tudo­mányos felfedezéseikkel, művészi ábrázolásmódjukkal megváltoztatták és új ala­pok­ra helyezték az emberek szemléletét, látásmódját. Chopinről már kortársai is tudták és élőszóban vagy visszaemlékezésekben be is számoltak arról, hogy a XIX. sz. egyik legjelentősebb zeneszerzője, zongoraművésze és kiemelkedő képességű zongoratanára volt.

          Fryderyk Chopin tehát zseninek született 1810. március 1-jén (a keresztlevél tanúsága szerint február 22-én a Varsótól mintegy 30 km-re fekvő falucskában, Zselazowa Wolában.) Édesapja egy Franciaországból áttelepült, nagyszerűen iskolá­zott, több nyelven beszélő, eszményi tanári adottságokkal rendelkező férfi volt, aki nem mellesleg jól fuvolázott és hegedült is. Édesanyja, aki egy lengyel kisnemesi családból származott, szintén mutatta a muzikalitás jegyeit, vagyis szépen énekelt (szoprán hangján) és elég jól zongorázott is. A zeneszerző Chopin családi háttere így jól példázza, hogy milyen szorosak voltak már otthon is a francia-lengyel kapcsolatok.

          Származása lényegében megkönnyítette, hogy viszonylag gyorsan beillesz­ked­jen majd Párizs művészeti életébe, egyáltalán abba a számára mindig vonzó francia közegbe, ahová vágyódott. Ha kissé fatalistaként közelítünk ehhez, úgy vehetjük, eleve elrendeltetett, hogy Chopin élete végéig Franciaországban maradjon, de közben őrizze érzelmi kötődéseit nemcsak Lengyelországhoz, hanem a lengyel irodalomhoz, természetesen a lengyel zenéhez, de egyáltalán mindenhez és mindenkihez, ami lengyel.

          Zenei tehetségét – mint utaltam rá – korán felismerték, zsenialitását a gyermek Mozartéhoz hasonlították. Testvérei – egy nővére és két húga volt –  rajongása lehetett volna elfogult, de hasonló véleményt formáltak kiváló varsói tanárai is – élükön Józef Elsnerrel, akitől 1826 őszétől zeneelméletet és zeneszerzést is tanult.

          Neveltetésében tehát két fontos elem is megragadható: okos, szeretetet sugárzó családi miliő és a Varsóban kapott alapos oktatás magas minősége. Diákkorában már óriási zenei műveltsége volt. Nyári vakációit jórészt vidéken töltötte, ahol bőven volt alkalma népdalokat, népi táncokat hallani, megfigyelni; így pl: a mazurkákat, kujawiakokat, krakowiakokat, de akár a falvak zsidó zenéjét is. Ezek a hatások – érthető módon – megjelennek műveiben, sőt valójában ezek a zenei „alapanyagok” képezik azt a lényegi szövetet, amelyből sajátos fogalmazásában utánozhatatlan stílusa táplálkozik.

          1831 szeptemberében a Bécs, München, Stuttgart útvonalon haladva érkezett Párizsba, ahol maga is a formálódó történelem és zenetörténet alakítója lett. Máig tartja magát az a legenda, hogy ezen az útszakaszon értesült szeretett városa, Varsó elestéről és erre a döbbenetes hírre - mintegy zenei reakcióként válaszolva - komponálta híressé vált Forradalmi etűdjét, az Op. 10-es sorozat záró darabját. Ez a felvetés annyiban megalapozott, hogy ebben az időszakban már dolgozott ezen a ciklusán, ami először 1833 augusztusában jelent meg.

          A személyesség okán kívánom megemlíteni, hogy Chopin etűdjei, ezek a csodaszép darabok zenei mindennapjainkban – akár zongoraművészként, tanárként vagy zongorista hallgatóként – segítenek mozdulatainkat, hangszerkezelésünket fejleszteni, talán optimalizálni, miközben a legnemesebb költőiséggel árasztanak el bennünket.

          Visszatérve az 1830-as évek Párizsába – a Lajos Fülöp vezette Franciaországba – a kultúra és a történelem a művészet és a politika soha nem látott kölcsönhatását tapasztalhatjuk. A „júliusi monarchia” forradalma a sokféle körülmény különös kohója volt, amelyben a romantika – irodalmi, képzőművészeti, de a zenei romantika is – megszületett. Victor Hugo, Delacroix, Heine, Berlioz, Meyerbeer, Liszt és társai között Chopin igazi otthonra és alkotótársakra talált. A valóságot és individualizmust, érzelmet és érzékiséget egyaránt hangsúlyozó romantika ekkor, vagyis 1830 után teljesedett ki valójában. Rendkívüli jelentőségű fordulat volt ez nemcsak a francia, hanem Európa történelmében és kultúrtörténetében is, mivel az általa teremtett állapot illetve hatás lényegében napjainkig sugárzik.

          Chopin tehát a legjobb időben jelent meg illetve érkezett Párizsba, ahol nem annyira a nagy nyilvánosság előtt, mint a különböző szalonokban szeretett játszani, mivel ez az intimebb, szűk baráti társaság közege sokkal közelebb állt zárkózott, beteges egyéniségéhez. A 30-as évek közepétől alapbetegsége, a tuberkulózis-riasztó mértékben elhatalmasodott rajta. Ebben az időszakban sorra jelennek meg máig is halhatatlannak számító művei: többek közt a két zongoraversenye, első balladája, mazurkái, keringői, első scherzója. Zeneszerzőként egy korábban nem létezett zongorastílust teremtett, amellyel a Beethoven utáni korszakok számára új irányt és stílust mutatott.

Tartalmasan virtuóz, klasszikus értelemben is csiszolt és arányos művek ezek, amelynek melodikáját és ritmikáját a lengyel népzenéből meríti. Gazdagon moduláló, kromatikus harmóniavilágát, kifejező díszítéseit szinte minden pillanatban varázslatos hangzás és ámulatba ejtő eredetiség jellemez.

          Elismertségének büszkén ad hangot ő maga is levelezésében.

          „Művészi körökben barátság és tisztelet övez…. Az a tény, hogy nagyhírű emberek előbb ajánlják nekem kompozícióikat, mint én nekik az enyémet, bizonyítja mennyire tisztelnek.” – „Bekerültem a felsőbb körökbe, nagykövetek, hercegek, miniszterek között ülök.”

          Chopin másokkal nem szívesen vitatta meg az érzéseit. Egyszer mégis kivételt tett, amire Lisztnél találunk utalást, aki hivatkozik élettársa Carolyn-Sayn Wittgen­stein hercegnő felvetésére. Ő, (mármint a hercegnő) kérdezte meg Chopintől, hogy árulja el, honnan meríti a kompozícióit oly mélyen átható érzelmi tartalmakat. Chopin azt válaszolta, hogy kedélye sohasem mentes attól, amit lengyelül žal szóval jelölnek, ami egyébként más nyelveken kifejezhetetlen. Fryderyk – a feljegyzés tanúsága szerint – többször megismételte a szócskát, mintha fülei nem tudnának betelni hang­zóival, melyben a mély fájdalomból született érzelmek egész skálája ott zengett, a bűnbánattól a gyűlöletig.

          A žal szomorúságot, vágyódást, nosztalgiát, megbánást, beletörődést, töre­del­met, fájdalmat, panaszt, sőt még haragot is közvetít a lengyel fülnek és léleknek. Tytus Woyciechowskinek, egyik legjobb barátjának írott leveléből idézem ismét Chopint: „amikor magamról gondolkodom, zsalt érzek, amiért az öntudat oly gyakran elhagy.” Zenéjét ilyen módon, ezen felvetések nyomán hallgatva talán könnyebb lesz azonosulni titokzatos világával.

          Chopinről alkotott képünk, vagy vélelmezett elképzelésünk vázlatos maradna, ha nem ejtenénk legalább néhány szót a szebbik nemhez fűződő viszonyáról.

          Szerette, imádta, tisztelte, sőt bálványozta őket vagy rajongott értük minden elképzelhető módon, bár mindegyikükért másként. Édesanyja és leánytestvérei iránti állandó szeretet mellett, korai éveiben két tehetséges, intelligens fiatal nő: Konstancja Gladkowska és Mária Wodzsinska személye vonzotta.

          Később meghatározóan fontos lett életében Marcelina Czartoryzka és Delfina Potocka. George Sandhoz fűződő sajátos kapcsolatáról nem túlzás állítani, hogy könyvtárnyi terjedelemben szólnak a beszámolók, visszaemlékezések. A sok esetle­gesség közepette egy dolog biztos, hogy George Sand személye volt a legfontosabb Chopin számára, ő volt igazi főszereplője életének. A zeneköltő alig négy évtizedes életútjából egy negyednyit töltött e különös – talán inkább különc –, de minden bizonnyal zseniális asszony táraságában.

          Sand szerette Chopint, akinek szüksége is volt szerelmére. Ő biztosította az elmélyüléshez elengedhetetlen nyugalmat csakúgy, mint a szellemi inspirációt az alkotáshoz. A nohanti nyaralójában született noctürnök, polonézek, a valldemosai kolostor prelűdöket ihlető világa vagy a Squere d’Orleansi mazurkák Sand oltalmazása nélkül nem jöttek volna létre minden zeneszerető ember csodálatára. Hallgassuk, játsszuk ezeket minél többször, itt a Somogyi könyvtárban pedig tanulmányozzuk majd elmélyülten ezen értékes dokumentumokat.

          E kettős Chopin jubileum és az értékes kiállítás megnyitása alkalmából végezetül ide kívánkozik még egy mondat, zárógondolatként: „A kincs, amelyet Fryderyk Chopin adott a világnak, zenéből van, a kincs, amelyet ő kapott a világtól, emberi lényekből áll.”

 

 


* Dr. Kerek Ferenc, DLA, zongoraművész, egyetemi tanár előadása a Szegedi Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár aulájában a Fryderyk Chopin története c. vándorkiállítás megnyitó­ján hangzott el.