szirányi gábor

 

Mihalovich Ödön és

a magyar felsőfokú zenei oktatás

 

Mihalovich Ödön, zeneszerző és pedagógus, a magyar zenei felsőoktatás megteremtője 1842. szeptember 13-án született a szlavóniai Feričanceben és 1929. április 22-én halt meg Budapesten. (Szándékosan használtam ezt a terminológiát. Trefort Ágoston, Liszt Ferenc és Erkel Ferenc voltak a Zeneakadémia közvetlen megalapítói, de európai színvonalra Mihalovich munkásságának eredményeként emelkedett az intézmény.) Gimnáziumi tanulmányait a piaristáknál végezte Pesten. 1855-től kezdve rendszeres zenei oktatásban részesült, első mestere Mosonyi Mihály volt, akitől zeneszerzést és zongorát tanult.

          Naplójából tudjuk, Wagner 1863-iki pesti hangversenyei döntően befolyásolták zenei pályáját. Az itt szerzett élmények alapvetően meghatározták zeneszerzői fejlődését. 1865-ben néhány hónapon keresztül Lipcsében Moritz Hauptmannál, 1866-ban Münchenben Peter Corneliusnal folytatott kontrapunkt- illetve fuga-tanulmányokat. Lipcsei útja alatt személyesen is megismerkedett Richard Wagnerrel és Hans von Bülowval és ezekben az években kezdődött barátsága Liszt Ferenccel, akinek pártfogása sokat jelentett a pályakezdő zeneszerző számára. Első nyilvános hangversenye 1865. december 17-én volt, a Budapesti Filharmonikusok mutatták be „Induló zenekarra” című művét. 1870. április 6-án rendezték első önálló zenekari estjét Pesten, a Vigadóban. A következő években többször is fellép nyilvános hangversenyeken, gyakran Liszt társaságában. 1872-től a Wagner-egylet elnöke. Fontosabb művei: 4 szimfónia (d-moll, 1879; h-moll 1892; a-moll, 1899-1900; c-moll, 1901-1902); „Gyászhangok Deák Ferenc emlékének”, 1876; Faust-fantázia, 1880; „Athéni Timon” nyitány 1860, 1867; valamint operái: Hagbarth és Signe 1967-1874; Wieland der Schmied, 1876-1878; Eliana, 1885-1887; Toldi szerelme, 1880-1890.

          1880-tól a Magyar Királyi Zeneakadémia igazgatótanácsának tagja, 1881-től az Országos Színésziskolának igazgatója.  1887. július 1-én királyi leirat rendelkezett az Országos Magyar Kir. Zeneakadémiának és az Országos Színésziskolának az igazgatásban való egyesítéséről [1]. Így 1887. augusztus 19-én az addig két különálló tanintézet Országos m. kir. Zene- és Színművészeti Akadémia elnevezéssel egyesült Mihalovich Ödön igazgatósága alatt. Az egyesülés 6 tanéven keresztül, az 1892/93-as tanév végéig tartott.  Ennyi időre volt szüksége Mihalovich Ödönnek arra, hogy bebizonyítsa a felettes hatóságok számára: a Zeneakadémia művészi és pedagógiai követelményei egy igazgató teljes munkaerejét és tevékenységét igénylik. Így 1893-tól 1919 februárjáig már csak az Országos Magyar Kir. Zeneakadémia igazgatója.

          Nemzedéke egyik legképzettebb magyar muzsikusa volt. A kiegyezés korában újult erővel feltámadó politikai mozgalmaknak, a nemzeti lelkesedés új hullámának hatására a magyar romantikus műzene virágkorát élte. Ábrányi Kornél lapjának a Zenészeti Lapok indulásának, Erkel Bánk bánjának, Liszt intenzív magyarországi működése kezdetének kora ez.  Mihalovich is ekkor kapta életre szóló elkötelezettségként az európai rangú magyar műzene megteremtését, ügyének szolgálatát. Tóth Aladár a Zenei Szemle 1929/2 [2]. számában többek között így emlékezett Mihalovichról. Mihalovich pályája kezdetén: Liszt, Erkel, Mosonyi már felébresztették a magyarságban egy európai nívójú zenekultúra ábrándját - pályája végén: már Bartók és Kodály művészete hírdette az első teljes győzelmet. Mihalovich (…) diadalmasan járja végig azt az utat, melynek a határozatlan álmokból tettek fakadnak, melyen az ábrándok rendezetlen cigánykaravánja munkára szervezett rendekbe sorakozik; melyen a sátorlakó, kalandozó-portyázó magyar muzsikus­szellemet maradandó kőépület fogadja be, biztos, ápoló, védő tető: a Magyar Királyi Zeneakadémia.

          A kettős feladatból, európaiság és magyarság zenei szintéziséből zeneszerzőként a közös európai zenei nyelv elsajátítását tartotta fontosnak. Operáiban, zenekari műveiben Wagner hatása dominált, aminek az lett az eredménye, hogy kritikusai Wagner-epigonnak tartották és „nemzetietlen” zenéje miatt kozmopolitának. Szerző Katalin értékelése szerint[3]: A Mihalovich nevéhez tapadt ‘wagnerianus’ címke ugyanakkor, a zenei nyelv népszerűtlensége mellett, a kiegyezéstől a századfordulóig eltelt évtizedek egyre erősödő soviniszta közszellemének hátterében, egyet jelentett a nyíltan vallott kozmopolitizmussal is. Nem csoda, ha Mihalovich egyike lett kora legtöbbet magasztalt, de legtöbbet szidott zenei közéleti személyiségének. (...) Mihalovich mindezzel nem törődött. Művészi elképzeléseiből nem engedett sem a könnyebb érthetőség, sem a látványos magyarság kedvéért. Erkel-, Liszt,-Mosonyi után, Bartók és Kodály előtt egyike lett azon keveseknek, akik a kor egyre sekélyesedő népszínmű és csárdás kultusza közepette legalább az európaiság rangját megtartották műzenénknek.

          Mihalovich a 60-as évektől aktívan részt vett a főváros zenei életében. Minden fontosabb eseménynél ott találhatjuk. Szervezője volt a pesti Liszt hangversenyeknek, nemegyszer közreműködője is, a Wagner egylet elnökeként pedig kiemelkedő szerepet vállalt Wagner műveinek népszerűsítésében. 1880-ban került kapcsolatba a Zeneakadémiával, ahol mint a magas színvonalú nyugati zenekultúra ismerőjét, beválasztották Schlauch Lörinc szatmári püspök elnöklete alatt működő ideiglenes igazgatótanácsba. Így hivatalos minőségében ismerhette meg a Zeneakadémia belügyeit. Valószínűsíthetően jelentős szerepet játszott Hans Koessler 1882-es, valamit Hubay Jenő és Popper Dávid 1886-os tanári kinevezésében is. A zene­oktatásról vallott koncepcióját 1887. december 17-én a Nemzet című napilapban tette közzé. Többek közt ezt írta: (...) Mert mindaddig, míg az ország nagyobb városaiban önálló zenekarok működni nem fognak, a zeneművészet, zenei szellem, fogékonyság és izlés fejlesztéséről szó sem lehet. (...) Ha tehát hazai ifjúságunk előtt, nemcsak a nemzeti közvagyonosodás, hanem a művészet fejlesztésének szempontjából is, a kereset ezen forrását meg akarjuk nyitni, akkor mindenek előtt szükséges, hogy őket az összes zenekari hangszerek oktatásában részesítsük. (...) A zenekari hangszereket tanítók nem a magyar királyi opera zenekarából volnának szerződtetendők, hanem pályázat útján külföldről. (…) A tanári cím viselésére pedig senki nem volna feljogosítva, ha csak erre a kormánytól oklevelet nem nyer.

          Reformelképzeléseiből először az előkészítő osztályok megszervezését való­sí­totta meg, majd a vonós hangszeroktatást bővítette a nagybőgő szak bevezetésével. 1884 és 1898 között megindult a fúvósok képzése, először a kürt, oboa, majd a fuvola, klarinét, fagott, végül a harsona és trombita szakon. Mihalovich átgondolt intézményfejlesztési koncepcióját mutatja az is, hogy a Zeneakadémia tantervének bővítése mellett gondja volt a módszeres tanárképzés megteremtésére és ezzel összefüggésben a gyakorló iskolai osztályok megszervezésére is. Az 1900-as évek elejére kialakult az oktatás szervezetének az a váza, amely négy évtizeden keresztül alig változott, sőt némi túlzással azt is mondhatjuk, mind a mai napig érvényben van.

          Alapvető feladatot jelentett az új tanári kar megszervezése. Ennek előfeltétele a tanári státuszok, fizetések rendezése volt. Mihaloviché az érdem, hogy igaz­gató­ságának első éveitől kezdve a Zeneakadémia tanárait állami tisztviselői fizetéssel és nyugdíjjogosultsággal alkalmazták. A tanárok kiválasztásában egyetlen szempont vezérelte döntéseit: a Zeneakadémia európai színvonalának biztosítása. Éppen ezen a ponton nyilvánult meg Mihalovich kultúra-képe és a Zeneakadémia szolgált mintegy terepül a megvalósításához: magyarnak és európainak lenni egyszerre. A magyar zeneművészet akkori elmaradott állapotából adódott az a paradox helyzet, hogy a magyar zeneművészetet, a magyar műzenei stílus kialakítását – megfelelő belföldi tanárok híján – külföldről meghívott tanárok közreműködésével kellett megvalósítani. Elég csak Hans Koessler, David Popper, Passy Cornet Adél, Gianicelli Károly, Kruyswyk Péter és Walter, Burose Adolf, Wieschendorff Henrik nevét meg­emlí­tenünk. Ebből azonban – olykor egyáltalán nem mellékes – problémák adódtak, hogy ezek a tanárok, elsősorban a kezdeti években, német nyelven tanítottak.  Emiatt sokan támadták magát a Zeneakadémia intézményét, még parlamenti interpelláció is elhangzott a „legkárosabb germanizáció” miatt. Mihalovich azonban mindig megvédte európai hírű tanárait. Odáig elment, hogy (többé-kevésbé alaptalanul) igazolta magyar nyelvtudásukat és több írásában is cáfolta azt a vádat, miszerint a Zeneakadémia a „germanizáció melegágya” lenne. Erre minden oka meg is volt, hiszen elég végigtekintenünk az általa meghívott tanárok növendékeinek névsorán. Hans Koessler tanítványa volt gyakorlatilag a 20. század első felének teljes magyar „zenetörténete”: Dohnányi Ernő, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Weiner Leó, Kálmán Imre, Huszka Jenő – azok, akik megteremtették azt, amit az azóta eltelt több mint száz év óta a világ „magyar zeneként” ismer és elismer. David Popper növendékeiből megalakultak az első jelentős magyar vonósnégyesek s a folytatás: a Weiner Leó nevével fémjelzett, máig élő világhírű „magyar kamarazene iskola”.

          Mihalovichnak tehát fontosabb volt a magyar zenei élet megfelelő színvonalra emelése mind a zeneszerzés, mind az előadó-művészet területén, mint az, hogy ezt a célt úgymond idegen eszközökkel érte el. Ha ő nem ragaszkodik elveihez és gyakorlatához, ha nem járja ki vallás- és közoktatásügyi miniszterek soránál a zeneakadémiai tanárok anyagi-erkölcsi megbecsülését, függetlenül azok állampol­gárságától és magyar nyelvtudásától, ha nem keresi meg külföldön is a lehető legjobb tanárokat és nem beszéli rá őket, hogy Budapestre jöjjenek egy akkor még alig ismert, de alapítói között Liszt Ferenc nevét felmutatni tudó iskolába tanítani, hanem engedi, hogy legyőzzék a hangoskodók, akik szerint a magyar királyi zeneakadémiánkból a magyar zene kultúrája annyira ki van zárva, hogy olyan növendéket, akiről észreveszik azzal a magyar gyűlölő szellemmel, amely ott honol, hogy magyar zenével foglalkozik otthon az ő rongyos hegedűjén vagy zongoráján, azt egyenesen kitiltják onnan, - akkor ma nincs ez a Zeneakadémia, nincs a világhírű magyar zenei élet, nincsenek a világhírű előadók – vagy ha vannak, külföldön lettek volna kénytelenek tanulni és nem Magyarország hírnevét öregbítenék. Miként Tóth Aladár a már fent említett cikkében írta: Mihalovich Ödön valóban magas ideálért dolgozott: az emberért. Ez pedig a legtöbb, amit kultúremberről elmondhatunk. Mert minden kultúrprogramnak meg vannak a határai, amelyek könnyen fejlődést gátoló korlátokká merevedhetnek. Mihalovich széleskörű műveltségének, gazdag érdeklődésének, sokoldalú ízlésének, kifinomult esztétikai koncepciójának, nemzeti céljainak, messze ágazó sajátos zenei terveinek – egyszóval mindannak, amit az ember magában öntudatosan kidolgoz és kialakít – szintén meg voltak a maga határai. A kultúr­program, melyet műveltségének, érdeklődésének, ízlésének stb. gazdag, de egyénileg mégiscsak körülhatárolt alapjain felállított, azonban mégsem volt sohasem gátja a szabad fejlődésnek, mert mint legfőbb cél, ott állt a végén: az Ember. Mihalovich az emberi megnyilatkozásokat szigorú, határozott elvek alapján ítélte meg. De a megnyilatkozások mögött meg tudta látni magát az embert és meg tudta becsülni annak értékét akkor is, ha a megnyilatkozása módjával – elvből – nem is értett egyet. És végeredményben ez nem más, mint maga a legigazibb liberalizmus. Kultúrférfiút – akinek önkényéhez művészi tehetségek fejlődésének, nevelésének, kiaknázásának sorsa van kötve – épp oly kevéssé képzelhetünk el enélkül az igazi mély liberalizmus nélkül, mint határozott irányú, öntudatos, szigorúan kialakult művészi elvek nélkül. Hogy ez a kettő mennyire nem mond egymásnak ellent, azt leggyönyörűbben éppen Mihalovich példája bizonyítja. Mihalovich – aki Wagnerrel és Liszttel lezárta magában művészi meggyőződésének kialakítását – kinevezte a Zeneakadémiára tanárnak a fiatal Bartók Bélát és Kodály Zoltánt és ezzel a tettével a magyar zene mai diadalának útját nagyobb mértékben egyengette, mint bárki más kortársai közül. És ha meggondoljuk, hogy Mihalovich hozta be a Zeneművészeti Főiskolára Dohnányi Ernőt, Weiner Leót, Molnár Gézát, akkor igazat kell adnunk azoknak, akik Mihalovich Ödönben látják a magyar zenei főiskola igazi megalapítóját.

          1919. február 16-án Mihalovich Ödön saját kérelmére nyugalomba vonult. A Zeneakadémia megteremtése és fejlesztése érdekében kifejtett tevékenységének elismeréséül 1920. november 21-én az intézet örökös elnökévé nevezték ki.

 


[1]  Peregriny János (szerk.): Az Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémia évkönyv az 1887/8.diki tanévről Budapest, 1878, Athenaeum

[2] Zenei Szemle 1929/2. Temesvár

[3] Szerző Katalin: Mihalovich Ödön a Zeneakadémia élén in Ujfalussy József (szerk.): A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola 100 éve Budapest, 1979, Zeneműkiadó