75 évből 57 kórus közelben*

 

Születésnapi beszélgetés dr. Baross Gáborral

 

Nehéz feladat olyasvalakiről írni, akit az Olvasók jól ismernek, sodró lendületű írásait e hasábokon is gyakran olvashatták, szenvedélyes retorikával interpretált, mindig-jobbító gondolatait zenei rendezvények ünnepi szónokaként vagy éppen a kórusszövetség fórumain hallhatták… Aztán itt van a rendhagyóságában is impozáns szakmai leltár… díjak, elismerések, számok, titulusok. Erről is kéne beszélni… meg arról, hogy a 70-es évek elején, az Illés Együttessel Kreol Misét dirigált a Zeneakadémián, ugyanakkor évente vállal kortárs-zenei bemutatókat Kocsártól, Orbántól Gyöngyösiig; arról, hogy Körmendi Vilmossal népszerű örökzöldeket rögzít CD-re miközben ötletgazdája az Európai Ifjúsági Zenei Parlamentnek; arról, hogy „kis magyar Salzburggá” kívánja tenni Kunszentmártont, melynek díszpolgára, vagy arról, hogy 1979 és 1981 között, azaz három év alatt közel háromszáz fellépést szervezett Nógrád megye pici falvaiban; meg arról, hogy a keze alatt, 57 esztendő alatt több ezer karénekes és hangszeres ismerte meg az együtt-muzsikálás mással nem pótolható örömét; és arról se feledkezzünk meg, hogy tárgyalóasztal mellé ültette és kooperációra bírta az egymást gyanakodva szemlélő nemzetközi kórusszervezeteket… arról, a sokarcú, sokszínű személyiségről, akit Dr. Baross Gábornak hívnak… Mit kérdezzek tőle…? Minek örül? Mire a legbüszkébb? Mi fáj neki, mi bosszantja? – ezek motoszkáltak a fejemben, amíg döcögött velem a busz Budapest felé, ballagtam a Szerb utcán. Születésnapi beszélgetésre készülődtem a 75 esztendős Baross Gáborral.

 

–  Egy embertől, aki úgy jelentkezik be a telefonban, hogy „Szia Bubukám, itt a Nagy Fehér…”, végtére bármit lehet kérdezni, harmincnégy évi ismeretség után meg különösen. Hát vágjunk bele! Ki, vagy mi fordította az ifjú jogászpalántát, a reménybeli diplomatát a zene felé?

–  Gimnáziumi énektanárom, Sződy Szilárd tanár úr bátorított legelőször. Azután a sors is kezemre játszott. Mikor 1948-ban bekopogtam az egyetemen, hogy szeretnék énekkart szervezni, csak egy kérdésük volt: hány főre gondoltam? Kétszázra, mondtam szerényen. Kedden ott ült 200 egyetemista – 197 fiatalember, 3 ifjú hölgy… Ha a szomszédos Veres Pálné Gimnázium énektanára, a szép emlékű Serényi Emma nem siet jó torkú lánynövendékeivel a segítségemre, talán el is megy a kedvem az egésztől… Ám így létrejött az énekkar – az életem nagy szerelme, s e hevület ma sem csökkent.

 

–  Kik voltak még nagy hatással pályád alakulására?

–  Azok a nagy tudású kollégák, akikkel a legfogékonyabb korban, húszas éveim elején összehozott az élet a Népművelési Minisztériumban – mert hogy fél esztendőt ott is dolgoztam – Újfalussy József, Feuer Mária, Losonczi Ágnes, illetve 1953-tól az Állami Népi Együttesben: Csenki Imre, Rábai Miklós. Előbbi lobogó expresszivitása lenyűgözött, utóbbitól pedig igyekeztem ellesni az elleshetetlent: a közösség-alakítást és megtartást. A sor elejére kívánkozik nemrégiben elhunyt Maróti Gyula, aki – akkor még a Bartók Szövetség főtitkáraként – mentoromul szegődött. Az ő révén kóstolhattam mélyebben a karvezetésbe olyan tanárok irányításával, mint a zseniális Vásárhelyi Zoltán, vagy mint Maklári József… Stabil alapokat kaptam, amelyre bátran lehetett a későbbiekben építkezni, és olyan hangszer volt a kezemben – az egyetemi énekkar – amelyen rögvest ki is próbálhattam frissen szerzett tudásomat. Végezetül, de nem utolsó sorban a legnagyobb hatás édesanyámé: az ő szigorú, konzekvens mivolta. Mindig tudta, hogy pontosan mit akar, és azt is, hogy célját hogyan érheti el.

 

–  75 éves vagy, ebből 57 abszolút kórus közelben zajlott, zajlik. Milyen prioritások mentén alakítottad te magad a pályádat?

–  Mindvégig tudtam, hogy a kortárs muzsika, ezen belül is a magyar zene elkötelezettje vagyok és maradok, mert Bartók és Kodály útmutatása evidencia számomra. Ma már mulatságosnak tűnik, hogy olyan kérdésekre is kellett választ adnom – a szó szoros értelmében csattanósat, ugyanis bevágtam az ajtót –, hogy „És mondd csak, mennyire lelkesít a Mátrai képek a tanulásra?” S elkötelezett maradtam akkor is, amikor még nem volt sem szokás, sem gyakorlat új magyar kompozíciókat rendelni… Jó szívvel tűztem és tűzök műsorra minden olyan új magyar művet, amelynek betanulása, előadása és hallgatása örömet jelent. Második elvem, hogy nem elég karvezetőnek lenni egy énekkar élén – menedzsernek is kell lenni. Ez nemcsak, talán nem is elsősorban pénzszerzést jelent, hanem a gyerekeim – mindig is így neveztem énekeseimet, muzsikusaimat – gondjainak orvoslását. Ha elhagyta a barátnője, ha nem sikerült kollégiumot szerezni, ha családi vagy tanulmányi gondja van, segítettem, segítek megoldani. A gyönyörű, hogy ez kölcsönös! Ha valamire büszke vagyok, az az, hogy hajdani énekeseim, muzsikusaim, ha olyan posztra kerültek pályájuk során, hogy segíteni tudtak az együttes gondjainak megoldásában, sosem kellett kétszer kérnem!

 

–  Sikeres vagy? Egyáltalán: mi a siker?

–  Számomra az a siker, hogy ha leteszem a kezem az adott mű végén, következzen egy gondolatnyi csend, amely alatt érzem a tarkómon a közönség leheletét - csak utána jön a taps. Siker az, aminek örülni tudunk: Nógrádban a ceredi nénike kérdésének, hogy „Kedveském, mikor jönnek legközelebb?” vagy Benjamin Britten elismerő szavainak, amikor azt mondta: „ megpendíted az emberi lelket, és ezt meg is érzed !”

 

–  Minek örülsz, ha körülnézel a mai kórusvalóságban?

– Annak, hogy vannak olyan megszállott kollégák, köztük sok fiatal, akik minden nehézség ellenére, újból és újból megvalósítják a csodát: hidat vernek lélektől lélekig, zeneszerző, előadó és közönség között.

 

–  És mi az, ami bosszant?

– Finoman fogalmazok: a kultúra és a művészet társadalmi elismertsége hagy maga mögött kívánnivalókat. Ez ágas-bogas problémakomplexum, amibe a Hungaricum-értékű magyar zeneoktatás megoldatlansága, percekre szimplifikálása éppúgy beletartozik, mint a nem kellőképpen kitalált pályázati rendszer, az anyagi gondok. Természetesen a szakma háza táján is vannak elszomorító jelenségek, így például az arisztokratizmus, „az oktatandó azért van, hogy oktassam”-attitűd.

 

–  „A Baross egy fenegyerek” – hallottad már ezt a megjegyzést?

–  Hogyne, sokszor! Kétségtelenül fenegyerek vagyok a próbateremben, amikor elkap az indulat. Tárgyalófélnek sem vagyok könnyű eset, ha biztos vagyok az igazamban. De fenegyerekség volt talán néhány műsorválasztásom is, pedig csak útálom a lerágott csontokat… Nem tudok megülni a babérjaimon, mindig kell valami új, valami izgalom… Azzal hízelgek magamnak, hogy talán sikerült nyitottnak, kíváncsinak maradnom, fogékonynak az újra. Ha ez is a fenegyerekség része, akkor boldogan vállalom.

 

–  Mi tanácsolnál egy fiatalembernek, aki kacérkodik a karvezető hivatással? Mondjuk korunk 18 éves Baross Gáborának?

– Nem vagyunk egyformák, nincsenek általános tanácsok, receptek. Tapasztalatok vannak, amelyek átadhatók az utánunk jövő generációknak – fájlalom, hogy erre mindeddig nem volt módom, mert az átadás lehetősége nem adatott meg. De talán mégis azt javasolnám reménybeli ifjú kollégámnak, győződjön meg önmagában arról, hogy van-e türelme az énekesekhez és önmagához? Van-e benne elég szeretet, ami kezelni segít a felmerülő gondokat? Van-e megszállott hite abban, amit csinál? Amennyiben nincs, válasszon más pályát. Ha pedig úgy érzi, bántják, tegye fel magának a kérdést: adott-e akár icipici alapot is erre? Ha adott, akkor üljön le a másikkal egy őszinte, szeretetteljes beszélgetésre, és elcsitulnak majd a hullámok. Meg azt is mondanám: „Veselkedj neki! Ha valami gondod van, megbeszéljük, gyere, megtalálsz itt a Szerb utcában…”

 

–  Ha három kívánságod lehetne, mi volna az?

–  Úgy érzem, hogy még elég sok minden van a tarisznyámban. Szeretnék sok új magyar kompozíció megszületésénél bábáskodni, megíratni, bemutatni. Szeretnék a jövőben is olyan szeretetre méltó, nyíltszívű emberekkel együtt dolgozni, mint az ELTE Bartók Béla Énekkara és Egyetemi Koncertzenekara – ez a kettő ugye egy kívánságnak számít?! Nagyon szeretnék virágzó zenei életet látni Magyarországon: virágzó zeneoktatást, derűs pedagógusokkal, derűs gyerekekkel, és változatlan boldogságot magánéletemben…

 

–  Úgy legyen! Boldog születésnapot, Gábor!

C. Szalai Ágnes

közművelődési főtanácsos

 

 

CONCERTO RECORDS — Budapest, VII. ker., Dob utca 33.

Telefon: 268-9631, email: concerto.kft@t-online.hu

 


* C. Szalai Ágnes 2005-ben készült interjúját a „Kedves Barátom! In memoriam Baross Gábor (1930-2009)” c. gyűjteményből vettük át (Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó. Budapest, 2009) azzal a szándékkal, hogy felhívjuk kedves kollégáink figyelmet a Szakály Ágnes szerkesztésében megjelent könyvre, amely az ELTE Bartók Béla Énekkari és Egyetemi Koncertzenekari Alapítvány Irodáján 3000,- forintért megrendelhető (1052 Budapest, Szerb. u. 21-23, tel.: 4116-742, e-mail: egyuttes@zene.elte.hu). A könyv bevétele a fent említett Alapítványt segíti.