Liszt Ferenc utolsó napjaI

 

Zenei szakkönyv – csak erős idegzetűeknek?

(Park Kiadó)

 

Alan Walker háromkötetes, monumentális Liszt-monográfiájával mind a magyar, mind az egyetemes zene­történet­írás „aranyoldalaira” került. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy amit ő nem tud Lisztről és koráról, azt nem is érdemes tudni – ugyanakkor az is várható tőle, hogy eligazítsa olvasóit az adatok dzsungelében. Éppen ezért, aligha lehetne avatottabb kalauzunk nála, aki közzétette a Liszt-növendék Lina Schmal­­hausen kiadatlan naplóját (az angol nyelvű kiadvány 2002-ben jelent meg, s 2007 végén boltokba került – Fejérvári Boldizsár fordításában – a magyar verzió is*). A bevezetés, jegyzetekkel való ellátás és a szerkesztés valóban olyan horderejű szellemi teljesítmény, hogy a könyv gerincére méltán kerül szerzőként Walker neve.

     A könyv (227 számozott oldal terjedelemben) egész egyszerűen letehetetlen. Ugyanakkor, hatása korántsem ér véget, amikor elfogyott az olvasnivaló, vélhetően még a legerősebb idegzetűek, a legblazírtabbak sem tudnak szabadulni a hatása alól. Akkor sem, ha védekezési reakcióként kételkedni próbálnak, megkérdőjelezve a valódi részletek igazság-rangját. Annál is kevésbé, mert abban viszont biztosak lehetünk: kerülhetünk ugyan közelebb az igazsághoz, ám az idő kereke visszaforgathatatlan.

     Walkernek hála, azok is kiismerhetik magukat e könyvben, akik nem olvasták a monográfiát. Könnyeztető bestsellernek is tűnhetne – de ebbéli reményünket

hamar fel kell adni…A történet tragikus, még akkor is, ha feltételezzük: némi túlzástól talán nem mentes a napló.

     A prológusból megtudjuk: Lina Schmalhausen 15 évesen kereste fel ajánlólevéllel (vajon kiével?) Lisztet Weimarban. Hat évvel később (21 évesen) a legkülönbözőbb források egybehangzó tanúsága szerint botrányosan adta elő az A-dúr zongoraversenyt. Addig szorgalmasan gyűjtötte magának az ellenségeket, elsősorban a karmestereket, akik (Liszt határozott kívánságára) kénytelenek voltak együtt dolgozni vele, de nem csekély azon Liszt-növendékek száma sem, akiket Liszttel való túlságosan közvetlen kapcsolata ingerelt. Jó okot szolgáltatott, hogy lopással is meggyanúsíthassák – s Liszt minden jóindulatú közbelépése csak olaj volt a tűzre. Schmalhausen Liszt élete utolsó két évében nem jelent meg Weimarban – viszont Rómában és Pesten rendszeresen tartotta vele a kapcsolatot. Kapcsolatukról Walker a következőket írja:

     „Jóval az 1886-os bayreuthi találkozásuk előtt elterjedt a szóbeszéd, hogy esetleg viszonyt folytatnak egymással. Budapesten és Rómában Lina gyakorlatilag Liszt házvezetőnőjeként tevékenykedett. Így mindennapos, példátlanul bensőséges kapcsolat alakult ki közte és Liszt között. Liszt barátainak és tanítványainak belső köre nem hunyhatott szemet afölött, hogy Lina itt is, ott is, mindenütt ott sertepertélt, s a „Mester” legapróbb óhaját is leste. Sőt, ez idő tájt már olyan apró gesztusokat is megengedtek maguknak, hogy megöleljék egymást vagy megfogják egymás kezét – szemmel láthatólag jól érezték magukat együtt. Liszt hetvenötödik élet­évében járt, Lina huszonkét esztendős volt.”

     Liszt első életrajzírójának, Lina Ramann-nak, aki betegsége miatt Liszt temetésén sem tudott jelen lenni, első kézből való adatokra volt szüksége, s így az utolsó tíz nap történetének naplószerű lejegyzésére Schmalhausent kérte meg. Maga a tény rendkívül fontos: Ramann „képben volt” – s tudta, monográfiájához kitől számíthat leginkább adalékokra. A napló azonban későbbi iromány, Ramann-nal folytatott magánlevelezés alapján valószínűsíthető, hogy végleges verziója 1887. február elején készült el. Az az érzelmektől és indulatoktól fűtött olvasmány, amely szerzője számára egészen kivételes alkalmat jelentett a bosszúra; leleplezhetett rejtett titkokat, ám ellenőrizhetetlen, hogy milyen mértékben viszonozta a megannyi sértést-bántást mindazoknak, akik ha nem is elüldözték, de mindenképp kiutálták Weimarból. És kivételes alkalmat jelentett, amiért kompenzálhatta mindazt, amit így öntött szavakba: „Mennyire átéreztem a csapást, hogy nem fűz hozzá rokoni kötelék, ami az ápolására jogosított volna!”

     Elkerülhetetlen, hogy Liszt utolsó tíz napja az ő közös tíz napjukról szóljon – annyiból jogos ez, hogy csak a jelenlé­tében történtekről számolhat be. De nem hagy ki semmi apróságot, amivel önmagára tudja terelni a figyelmet; amikor meglátogatja a beteget, gyakran magával viszi ölebét – így a kis állat is az utolsó napok eseményeinek részese lesz…

     Július 22-én még idézi Liszt véleményét 19 éves unokájáról, Eva Wagnerról: „Flott, határozott teremtés, cseppet sem hasonlít a többiekre odaát”. Este Liszt még a Wahnfried-villában vacsorázott, 17 éves unokája, Siegfried jött érte. Aznap borítékban pénzt kapott Lina, mondván: „ez a jegyre való, egypár megtakarított fillérem még mindig jut neked.” Lina a kutyát eredetileg Liszt inasára akarta bízni, de végül a Mester ágyában hagyhatta…

     23-án Cosima, a „szívtelen” lány (ekkor még indokoltnak tűnik az idézőjel) már reggel meglátogatta apját, Siegfried ebédelni vitte nagyapját „odaátra”. A kutyától nem tudott aludni – ám az állat nyugtalanságát a viharos idővel magyarázta. Tényszerűen kiderül viszont: a Bayreuthba érkezett díszvendég nem kapott tiszteletjegyeket a Parsifal pénteki és a Trisztán vasárnapi előadására. Külön program volt tehát megszervezni a jegyvásárlást – és persze tanúk előtt kapta meg ajándék-jegyeit Schmalhausen kisasszony.

     24-én nagyobb társaság gyűlt össze – Liszt, aki rendszeresen felolvastat magának, amióta a hályogtól megromlott a látása, igyekszik feleleveníteni a régi szép időket, s bár el-elbóbiskol napközben, nem tartóztatja meg magát a kártyapartiktól. Sőt, lisztiádát is rögtönöztet, s arra is van gondja, hogy a meiningeni hercegnő tiszteletére felvegye abbéruháját. Öltözködésnél természetesen Lina segít neki, s ő fésüli Mestere megritkult „hajacskáját”… És este ismét átment Siegfrieddel a Wahn­friedbe, majd lányunokáival whistezett.

     Az a lakás, melyben Liszt az utolsó napjait töltötte, egészen közel van a Wahnfried villához. Manapság nehéz elképzelni, hogy Cosima kávéját vasárnap reggel otthonról átküldjék, amikor apját látogatja – és az is furcsa, hogy nincs mód az orvosi utasítás betartására, miszerint „naponta megegyék egy tál tiszta húslevest”. Aznap kérette át először az ebédjét – borjúfilét (amit a kutyus evett meg végül), barackkompóttal (amit viszont Linával osztott meg). Este még jelen tudott lenni a Trisztán előadáson.

     Hétfőtől érezhetően megváltozik a visszaemlékezés hangvétele. Schmal­hausen ekkor látta elérkezettnek a pillanatot, hogy Lisztnek a távollétében történt lopásról beszámoljon (mellyel lakása pesti felügyelője az inast gyanúsította), s amikor Sophie Mentert dicséri, megtalálja az alkalmat, hogy kijátssza ellene a későbbi tanítványokat, akik szerinte „szégyentelenül lekicsinylően” beszélnek a Mesterrel. Liszt és Sophie Menter beszélgetéséből olyan fordulatokat idéz, amelyeken átsüt az áskálódó indulat (nehéz elhinni például, hogy az alkohol iránt nem közömbös Liszt valamely növendékéről úgy nyilatkozzon, hogy „kár a tehetségéért, egészen nyomorúságos korhely”). Az egykori „Pletykafészek kisasszony” elemében van, intrikál. Felrója, hogy a Wahn­friedből azt üzenték: húslevest csak heti két alkalommal főznek – de nem jut eszébe (neki, akiről a prológusban olyan képet fest Walker, miszerint „ő takarította Liszt lakását, ő vásárolt be és készítette el mindennapi ételét, ő gondoskodott a mosásáról – odafigyelése az élet minden területére kiterjedt”), hogy Bayreuthban gondoskodjék a húslevesről?! Szívettépő ilyesmit olvasni: „A Mester nem kapott levest – csak egy – (kifőzött) sült csirkét és almakompótot. A Mester még ezt a nyomorult kis fél csirkét is el akarta felezni, de az én gyomrom már úgy összeszorult a Mester növekvő gyöngeségét szemlélvén, hogy nem is tudtam enni. /…/ Ezért a rizsből ennem kellett, méghozzá tányérból és villával.” Megtudjuk, hogy ellentétben a bayreuthi orvosokkal, akik eltiltották minden szesztől (ennek ellenére a vizét azért borozták!), egy luxemburgi orvos azt javasolta, igyon erős borokat és konyakot is, mert hozzászokott a szeszes italokhoz. Mindazonáltal, az orvos rendeletére a Munkácsyék által küldött kitűnő konyakot a gyomrára panaszkodó Linának akarja elküldetni az inasával. Este Liszt elküldte a lányt, elkerülendő, hogy másnap egész Bay­reuth „ezen lovagoljon”,  fiatalember-növendékeitől pedig nem várta el a megerőltető virrasztást.

     Július 27-én lányát fél 7-re várta Liszt, Linát fél 8-ra hívta – ám kiderült: előtte senki sem járt ott. Később megjött Cosima, aki másfél órányi látogatás után arra utasította az inast, hogy senkit ne engedjen be „az abbé úrhoz”. Ekkor óhatatlanul is tanúja lett annak a meghitt-szeretetteljes viszonynak, amely apját Linához fűzi – ezért kitiltja apja mellől a lányt. Több forrás megerősíti: más is vállalkozott volna éjjeli virrasztásra – Schorn kisasszony felajánlását a Liszt-unokák elfogadták volna, ám Cosima visszautasította: „ő és a leányai egyedül kívánnak gondoskodni apja ápolásáról”. (Aznap sem főztek levest a villában: Liszt párolt sárgarépát kapott, hússzelettel.)

     Július 28-án Liszt az inasával üzen – nem találkozhat senkivel; aki mégis bejuthatna hozzá, megelégszik azzal, hogy a szalonban időzzön, Liszt tehát délután és éjjel egyedül marad komor gondolataival.

     Július 29-én minden tiltás ellenére Schmalhausen módot talál arra, hogy belopózzon (kiderül, hogy inasa nem adta át a pénzt – s arra is talál módot Liszt, hogy feladatot adjon a lánynak: nézzen utána, más juttatása eljutott-e a címzetthez). Itt már csak indulatok feszülnek – kétségbeesés, kiszolgáltatottság, tehetetlenség és közöny. A korábbi leíró stílusba apró ellentmondások kerülnek, a körülmények utóbb rekonstruálhatatlanok, az egészből csak a lelkiállapot emléke maradhatott hiteles.

     30-án Lina áttörte ugyan a részben rosszindulatból, részben irigységből és megalázni-vágyásból szőtt tilalmakat – ám szólni sem mer a haldoklóhoz. Arról a részletről nem tud, hogy Liszt az ablakhoz vágott volna „egy pohár Selters vizet”, hogy a hideg éjszakai levegő siettesse a véget. Viszont az éjszakát olyan búvóhelyen tölti, ahonnan a lehetőségek szerint szemmel tudja tartani a lakásban történteket, közvetett tanúja az utolsó világos óráknak, s a haláltusának.

     De megvirrad a szombat, amikor Cosima az egész napot apja ágyánál töltötte — Schmalhausen tanúja annak is, hogy – a következő éjszakát döntőnek tekintve – feloldják az alkoholtilalmat, s látja azt a végzetes injekciót, ami a halál bekövetkezését előidézte.

     A többi megint csak rémálom, részben ellentmondásos adatokkal.

     És akinek mindez kevés: az Epilógusban Walker körültekintő összegzését adja a temetést követő sajtóvisszhangnak (mely hemzseg a véletlen és szándékos pontatlanságoktól), s kibogozza azokat a szálakat, amelyeknek „köszönhetően” a holttestet örökre a bayreuthi temető őrzi.

     Liszt, megannyiak önzetlen jótevője még a halálát is „jól időzítette”, hogy minimális fennakadás se zavarja az Ünnepi Játékokat.

     Felmentés Cosimának? Az Epilógus olvasása során egyre fogynak az érvek… Belegondolva, a kicsinyességnek és személyeskedésnek milyen áthatolhatatlan hálóját szőtték a Liszttel közeli kapcsolatban állók, maximumnak marad a Fodor Ákos által megfogalmazott keserű igazság: mindenkinek van igaza. (Vagy legalábbis: lehet…)

Fittler Katalin

 

 


* A magyarnyelvű kiadás megjelenése előtt a Parlando olvasói a 2006/1-6. számokban már olvashattak részleteket Alan Walker monográfiából Ábrahám Mariann szerkesztésében és Fejérvári Boldizsár fordításában. (A Szerk. megj.)