Fehér Anikó

A Máté passiótól a Zsipp-zsupp kenderzsuppig…

(Avagy fordítva…)

„Aki zenész akar lenni, konziba kell annak menni!”

(Magyar népdal után)

Sosem jártam konziba. Viszont nagyon is emlékszem arra az időszakra – még Zeneakadémista koromra is jutott belőle, mikor emiatt hatalmas kisebbségi érzésem volt. A konzisok afféle bennfentesek voltak, őket igazi művészek tanították, a pestiek eleve közel voltak az áhítat nagy tárgyához, az Akadémiához. Eredendően jobban tudták az összhangzattant, koncertekre jártak és jobban tudták a zenész pletykákat, mint mi, mezei gimnazisták.

De hát vége lett ennek is, de azt hiszem hátrányomnak, vagyis annak, hogy nem eleve elrendelten csakis zenésznek készültem kisgyermek koromtól – mindig lesz maradványa. Engem akkor, 13-14 évesen még nagyon sok minden érdekelt, nem is gondoltam arra, hogy bármi mellett ilyen végérvényesen letegyem a voksom. Kipróbáltam ezer dolgot, az irány mégis megmaradt.

Aki ma zeneművészeti szakközépiskolába, azaz konziba jelentkezik, az 13 évesen eldönti, hogy vagy zenész, vagy semmi sem lesz belőle. (Tisztelet a kevés kivételnek.) Eldönti jó esetben ő, rossz esetben a szülei. Hogy ez jó-e, külön vitatéma lehetne. Ráadásul, mostantól nem megoldható az sem, hogy valaki közismeretből más gimnáziumba jár és csak a zenei tárgyakat tanulja itt. Nem finanszírozható – és örüljünk, hogy van, aki érti ezt a szót…

2009. október 21-én a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium közös gondolkodásra hívta a jövő művészeiért felelős szakembereket. Hívták „azokat az érdeklődő szolfézstanárokat, ill. felkészítőket, akik hatékony segítséget szeretnének kapni növendékeik felvételi előkészítéséhez, valamint kicserélnék tapasztalatikat más kollégákkal, a szakma kiváló képviselőivel… A tájékoztatóval egybekötött beszélgetésen az érdeklődők útmutatást kaphatnak a felkészítéssel kapcsoltban, valamint választ kapnak a felvételit érintő kérdésekre, de lehetőség nyílik egyéb, a szakmát érintő gondolatok felvetésére, megvitatására is. A programmal gyakorlati, és hasznos információkkal szeretnénk hozzájárulni a felkészítés segítéséhez, és további munkájuk sikeréhez” – állt a meghívón. Így is volt ez, a jelenlévő főleg 35 zeneiskolai tanár valóban útmutatást és megerősítést kapott: fontos és hasznos a munkájuk, a gyenge társadalmi és közéleti elismerés ellenére.

Bokor György, az intézmény igazgatója, az esemény elején kifejtette, hogy ez az alkalom csak bevezetés, szeretné, ha a jövőben többször is találkoznának. Ő is megemlítette, hogy bizony a szolfézs tanárokat ritkán tüntetik ki, pedig sokat tesznek a növendékek későbbi pályájáért.

Szabó Tibor, az iskola volt igazgatója, jelenlegi tanára a konziba való bejutás nehézségeiről, az előkészítők fontosságáról és azok sokszínűségéről beszélt. Való igaz, hogy igen sokféle a gyerekek tudása. Bizony akad olyan, aki azért próbálkozik itt, mert másutt esélye sem lenne, és van olyan is, aki az utolsó pillanatban dönti el, hogy megpróbálja ezt az utat. Az előkészítő tanfolyam tanárának pedig mindehhez alkalmazkodnia kell. (Tőle van a címként használt mondat: mi mindent is kell tanítani egy előképzőn!) De hát mi más is a pedagógia, mint egy állandó improvizáció, ráadásul kötélen, rengeteg néző szeme láttára, akik között legalább annyian kiáltanak ess le!-t, mint ahányan szurkolnak.

Igó Lenke szolfézs tanár és karnagy valódi módszertani bemutatót tartott. Megtapsolták a végén, olyan hasznosnak bizonyult annak a pár pengének a bemutatása, amivel csatát is lehet nyerni, ha jól forgatjuk. Kiderült itt is: szolmizáre necesse est! Nincs mese, Kodály országa vagy sem, e nélkül nehéz a későbbiekben megbirkózni az anyaggal. Felhívta a figyelmet a ritmikai érzék fejlesztésének fontosságára még ebben a korban is.

Timkó Gábor tanár, karnagy szintén ügyszeretettől átitatva mondta el előadását, az eddigi előadókhoz hasonlóan. A hallásfejlesztés különféle útjaira utalt, de nem hallgatta el azt sem, hogy a zenész pálya presztízsének csökkenése vagy csökkentése miatt bizony egyre kevesebb valóban tehetséges gyerek jut ide, hisz szüleik más pályára irányítják, vagy kényszerítik őket, félve a majdani anyagi lehetetlenségtől. Elmondta: a szolfézs eszköz, nem művészeti tárgy. Tudni kell ezt a tanárnak. Szolfézzsel nehéz villogni, nehéz vele kiállni, mégis, meginog nélküle az egész zenei építmény.

A résztvevők hozzászólásaiból ügyszeretettől fűtött, aggódó szakmai elkötelezettséget lehetett kihallani. Jó, hogy vannak ilyen egész emberek, akik zenét tanítanak akár úgy is, hogy növendéküket látván, hallván sosem az ő nevüket mondják ki. A növendékek tudása meglehetősen különböző, de jó, hogy vannak olyan segédanyagok, amelyek a lapról olvasást, a hallásfejlesztést célozzák. Jó lenne ezeket általánossá és elérhetővé tenni.

Azért azt szívesen megkérdeztem volna a jelenlévő tanároktól, hogy boldogok-e azért, mert ennyire jól és hibátlanul tudnak lapról énekelni és összhangpéldát kidolgozni? Ez kell-e vajon a boldogsághoz? Nem kérdeztem, mert tudom a választ. Ez bizony kevés. A szolfézs és zeneelmélet oktatás csakis a művészi előadásra előkészítő hangszertanulással együtt ér valamit, csak akkor, ha azt szolgálja. A puszta bravúrozás mit sem ér. Nem jó, ha öncélú. Muzsikálni, élni kell megtanítani a gyerekeket – talán egy kicsivel kevesebb szabállyal és szigorral, kevesebb kötelezővel, több rávilágítással és több beleéléssel.

Vannak tanárok, akik ezt nagyon jól tudják és jól is csinálják, tudom. Ott ültek körülöttem!